Népújság, 1972. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-30 / 25. szám
éú ^ ^ r_Y.Y[v„, tgA... ;:. hogy lehetőleg minél gyorsabban szétzúzzuk magunkban azt az igen veszélyes, mert félrevezető illúziót, miszerint lovas nemzetből a magyar, olvasó nenizet lett. És ezzel a hamis illúzióval szembenézni mi sem jobb alkalom, mint éppen ez az esztendő, amikor a könyv évét tartják, tartjuk; szerte a világon, a könyvét, amely megtanította az embert minden jóra és meg a minden rosszra, a könyvét, amely a tudás anyja, de néha bizony csak a gonosz mostohája, a könyv évét, amelyet ed- és megégették a spanyol konkvisztádorok és a náci bamaingesek, de amely mint a poraiból életre kelő főnix madár — lebírhatatian és csodálatos. Mert ugyan lettünk, de mégse vagyunk, legfeljebb majd leszünk olvasó nemzet. Mert ugyan az mind igaz, sőt annál is több igaz, amit elmondtunk és leírtunk például a falusi könyvtárak gyarapodásáról, könyvkiadásunk világszerte elismert számairól, sőt az igaz a leginkább, hogy a morgó-morcos megjegyzések ellenére szocialista könyvkiadásunk igényes, nívós és szinte száz százalékban kiszűri a hamist, a károst, az alkotás fogalmához méltatlan könyveket. Tudom és magam is láttam és látom, hogyan állnak sort a könyvesboltok előtt a könyvnapok alkalmából és hogyan állja az ostromot néha a falusi könyvtár félállásos könyvtárosa. Igaz és mégis félrevezető kép ez. Igaz: ha visszatekintünk a megtett útra, amely a krajcáros kalendáriumok világából vezetett ftúlasztáan fárasztó küzdelemben a 300 kötetes kiadású művek korszakán keresztül napjainkig, amikor egy ismeretlen költő cske is ezrekben méri első műveinek példányszámát. Félrevezető: ha csak ezt látva, ha csak ezt vallva és hitetve tekintünk előre. Mert a magyar nép már olyan nemzet, amelyik olvas, de olyan egyben, amely még nem igazán olvasó nép. Bármely könyvtáros megmondhatja, bármely könyvkereskedő igazolhatja, hogy rövid idő alatt megismeri kölcsönző-, vagy vevőkörét S ez a kör lassan, hihetetlenül lassan tágul: ismert és újra látott arcok, s azon bedül is az ismert és alig bővülő, fejlődő ízlés. Egy tízezer lakosú községben néhány száz ember a rendszeres olvasó és lényegesen kevesebb a rendszeres könyvvásárló. Egy üzemben, a műszaki értelmiség szüle-virága még jó, ha műszaki könyveket forgat, a könyv, mint szépirodalom, a könw, minit a versek mé- he, mint a ki- és betekintés a világ dolgaiba, még jó, ha csak a perifériára és nem azon túlra szorul Tíz- és százezrek élik le ma is úgy életüket — nem analfabéták, nyolc osztályt legalább végzettek! — akik a tankönyvet letéve soha többé már könyvet a kezükbe nem vesznek. Még jó, ha újságot legalább igen. Jókait lebecsülni, s azért fintorogni mert azt vadaid vagy valakik szeretik, nemcsak egyszerűen ostobaság, de — hogy úgy mondjam —, pedagógiai balfogás is. Az azonban már valóban elgondolkoztató, hogy a magukat olvasónak tartó rétegek sem képesek túljutni a magyar irodalomban is immáron korszerűtlenné vált „romantikus-realista” regény szemléleten... Hogy azon túl is jutni alig, vagy senki sem segít számukra — minek: hiszen már olvasók ők. Bekerülhetnek a statisztikába! Arról van. szó, hogy miután jól és végérvényesen megkapaszkodott a könyv, népünk lelkében, most már vegye azt teljesen a birtokába. Ne állítsuk és ne hiresz- teljük, hogy a televízió az oka annak, hogy kevesebbet olvasunk és kevesebb az idő. Miért és minek szembeállítani a kultúra e két eszközét egymással? Azért nőm tud támadni a jobbszárny, mert támad a bal? Stratégiai és taktikai szamárság ez. A sokat szidott Rózsa Sándor is elindította az embereket a könyvtárak és könyvesboltok felé, s ezt lehet most tapasztalni a Fekete város kapcsán Mikszáth iránt, s amíg műsorom volt, ez volt tapasztalható a Nyitott könyv egy-egy adása nyomán. Miért féltenék a televíziótól az olvasót és fordítva? Egy idő után a televíziő-tulajdonosbain amúgy is megindul a természetes szelektálóképesség és nem bámul szájtátva monoszkóptól monoszkópig mindent. Kevés és nem megfelelő a könyvek propagandája. A filmnek, a színháznak, a televíziónak is van — szerintük, és igazuk is van: kevés — szenzációja, figyelmet felcsigázó reklámja. A könyvnek nincs. A könyvvel szemérmesek vagyunk, mert kitaláltuk, hogy a könyv nem áru. Az szellemi termék! S ez a széliem nem eladó. Ezt és így is kitaláltuk. Így aztán valóban jó, izgalmas, érdekes regények, alkotó vitára ösztönző verseskötetek például „megússzák” egy-kót recenzióval, a „kebelbarátok”, avagy a „kebelellenségek” lélkende- zésével vagy fintorgásával —, aztán az alig felcsobbanó hullámok elülnek, mintha száraz falevél hullt volna egy sűrű vizű tóra. Nem. semmiképpen sem vagyunk még olvasó nemzet. De mindenképpen azok lehetünk és minden bizonnyal azok is leszünk, ha közösen akarjuk. S ha közösen nem hisszük, hogy: hurrá, itt van már a szellem Kánaánja! H WVWVWWWVAi Pusztai poéta Mindkét nagyapja a Mát- reálján szolgált, uraságck keze alatt. Mindkettő nyájat terelt egész életében, a hő társalkodója a szél, meg a gubancos szőrű puli volt. Ebbe a rangba született az unoka, Zsák János is jó harminc évvel ezélőtt. Csak ő később reá nyitotta barna szemeit a megváltozott világ eseményeire. A betű és írott szó vonzásába került, s ez igazított múló éveinek csapásán. Neve után most már, ha papírra véti, nem a pásztor szó kívánkozik, hanem a mezőgazdász, amit pár éve szerzett technikumi bizonyítvány hitelesít — Azért ma se könnyebb, minit amikor a nyáj körül forgolódtam. A szabad hétvége a nagy nyereség! Ilyenkor bőven jut idő, hogy saját dolgaimmal törődjek. Olvassak, segítsek apáméknak a házi munkában, eljárjak barátaimhoz. S hát persze kicsit többet tudok félretenni is — mondja az alacsony termetű, zömök férfi, akinek most már nem egyetlen nyájon kell nyugtatnia figyelő tekintetét hanem az állami gazdaság több száz holdas üzemegységének vetésein, jószágain, amelyeket mind rábíztak. Elszállott éveinek sok gondját, pusztai vándorlásainak számtalan lélekrezdülé- sét megőrizték azonban papírra vetett sorai, amelyek vadvirágként hajtottak ki szíve alatt így például az a dal, arpely szülőföldjét, Hanyit jeleníti meg: i .Kz a föld az én földein itt, itt születtem, egy , ___ cselédlakásba’, I Casan ova Giovanni Jacopo de Senigalt, a szerelmi botrányairól világhírnévre szert tett olasz kalandor nevét a Vízivárosban, a Batthyány téren ma is viseli az egykori Fehér JCereszt fogadó, a rokokó műemlék épületben berendezett jelenlegi éjjeli mulató. A katona, hegedűművész, csodadoktor, a párizsi lottó igazgatója, a rokokó kor erkölcsének és pénzügyi szellemének egyik legtehetségesebb képviselője azonban aligha szállt meg ebben a budai fogadóban. Ugyanis a sok helyről történt számtalan menekülése után utoljára 1782-ben futamodott meg Velencéből, hogy Csehországba szökjék üldözői elől, s beálljon a Waldeck grófok könyvtárnokának. Sietős útja miatt aligha volt m, he! as ér a nyirfasor meüől gndul ffirW & szőke Tiszába« Zsák János verseiben hűséggel őrzi a pásztorősök emlékezetét is. Nagyapjait úgy tekinti, mint akik értve, tudva a fák és füvek nyelvét, s csillagok világmindenségen átszűrendő muzsikáját csupán a nyájjal törődve éltek időben. Vagyis. ^ .figyeltek as égi csillagokat, melyik mit jelent, melyik mit mutat; Sast volt mindenük: ostor, nyáj, kutya, pásztorbot, kampó, bogrács, szolgafa” Hogy miként születnék ezek a dalok? Azt mondja: leginkább ha egyedül marad a széles határban. Egyedül, de mégis összeforrva a tájjal, amely bölcsője volt most pedig eltartója. * Érthető hát, ha alkotó kedve ennek a környezetnek a megjelenítésére ösztönzi, amikor csak ceruzát vesz kezébe. Meg is elevenedik minden sebesen futó irónja nyomán, s telnek a kis pepitafüzet oldalai. Lírikus megfogalmazást nyert rajtuk a pusztai gémeskút, a cséplőgépnél izzadó munkások hada, az őszi borulás, s a nyár heve. Szédítő meleg július vám, megállt a nap az égen, gépverte, szikes por alszik a kőkadt jegenyéken. Sodrott, hegyes levéllel bámul a kukorica szára a régi kor emlékét őrző alföldi kis tanyákra. A természeti képek ugyanilyen érzékletes formát öltenek November című dalában, aprólékosan sorolva fel pontos megfigyeléseit, az ősz beteljesedésének . megannyi jelét Fehér, érett nádas zizzen, fűzfa szomorún bólogat, árokparton, avarban ülve kutyám sündisznót ugat. Krugó darvak nyugatnak szállvan húznak e! fejem felett, eső szitál, sűrű a lég, az égen néma fellegek. Petőfit, Aranyt, Sinka Istvánt említem a pusztai poétának. Mindre bólint. Majd előkerül szekrényéből a Vád, a sinkai életmű legfontosabb dokumentuma. Ebből tanulta a verselést. No meg a helytállást, a közös érdekkel való azonosulást. Gaz- dász vagyok című, mór a technikumi évek befejeztével írott dalának utolsó négy sora vall erről leginkább. Gazdász vagyok, életem célja: rőnaságon és dombtetőn növelni hérics, pipacs helyett száz kalászt egyetlen búzatőn: Tepélypusztán, ahol napjai most telnek, igencsak tud mindenki az agronómus ver- selgető hajlamáról. Becsülik érte Tenken is, ahol nyugalomba vonult szüleinek kis háza áll, s ahová vasárnapi pihenőre szokott térni. Egyébként magának szintén itt akar építeni. Merthogy ideje lenne megnősülni már! Elhagyni ezt a tájat? Nem, ilyesmire nem gondolt soha. Mint ahogyan annak sem örül, ha valaki, mégoly megbecsüléssel, költőként emlegeti. — Tücsök vagyok én, nem pacsirta! Bárt tücsök nélkül nincs pusztai nyáréjszaka, g annak szavában mégiscsak a föld lelke szólal meg... A rét, a mező muzsikásának ilyesféle igazságait mindennél szebben bizonyítja Zsák János talán legsikerültebb, legegységesebb verse, melynek a Kombájn után címet adta. Kombájn után a tarlót nézem, a szemeket szedegélem, a szemeket számolgatom, s eszembe jut gyermekkorom. Negyvenhétbe», negyvennyolcba1 ki-kimentem a tarlókra, kalászokat szedegettem, morzsolgattam, szelelgettem. Hazavittem jó anyámnak, örült minden szem búzának, s örültem én, amint mondta; életadó tiszta búza .. *S Hogy örültem! Most meg ügy bánt« ha látok egy kalász búzát széjjelszórva, összetörve elveszni a semmiségbe! 1 Gondokkal, reményekkel, s emlékekkel gazdagon így ír a pusztai életről, a paraszti világ dolgairól Tepély- puszta gazdásza. Arcának e vonását felvillantva, verseit szemelgetve mégsem a költőit köszöntjük benne elsősorban. De a pásztorok unokáját, ki többre törekedett mind maga, mind embertársai dolgában, s miközben emelkedőnek, dombnak tartott, sose fonnyadt le ajkáról a daL Ellenkezőleg. Örömet, orvosságot érzett bennük. S ha nem másoknak, önmagának fújta rendületlenül. Mint a mező zöldmellényes muzsikásai ... Moldvay Győző Casanova budai kalandja 175 éve hunyt el a szélhámosság művésze bőviben a pénznek, hiszen léhán megírt emlékezéseiben maga vallja, hogy Koszt- jics Péter vendéglősnél szállt meg a tabáni Hadnagy utcában. Velence és Csehország közötti bolyongásai közepette érkezett Budára az 57 éves, öregedni nem akaró széptevő — bizonyára azért is, hogy a csodásnak mondott rácfürdői hévízben visz- szaszerezze elillant ifjúságát. Itt érte aztán a csúfos kudarc. Szemet vetett a rác vendéglős szépséges leányára, meg is szöktette, de annak udvarlói a Gellérthegy tövében elfogták és félholtra verték. Vérében fetrengve csak másnap tért magához. Atvánszorgott Pestre, Schneider József ötvösmesterhez — akivel üzleti viszonyban lehetett — és nála pihente ki budai botrányának fáradalmait. „Már attól féltem — írja rezignált hangon —, hogy a Dunába dobnak. Ha ez Velencében történik velem, a laguna lett volna a sírhelyem!” Az eset történetéhez tartozik, hogy negyvenöt évvel ezelőtt a magyar napilapok és folyóiratok erősen vitatták, hogy a nevezetes Jaco- po valóban járt-e hazánkban és valóságos „irodalom” keletkezett a „nagy” kérdésről. Híre jött, hogy most « duchcovi kastélyban, ahol « szélhámosság művésze, a minden tudományban járatos, udvari csiszoltságú és a testi ügyességben kiemelkedő, csak a szerelemnek és a szerelemből élő világcsavargó élete utolsó éveit élte — Casanova-emlékmúzeumot rendeztek be. 175 évvel halála után így emelkedett a halhatatlanságba. Előzőleg, még 1918-ban, Casanova Társaság alakult a világhírre vergődött „nagy emberi emlékének ápolására. i
