Népújság, 1972. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-23 / 19. szám

A-é* tkA"£ «; ^J^JSjSJ^ft . • • hogy a tudomány legújabb álláspontja szerint az embert nem a munka tette emberré, hanem igenis a pereskedés. 'Ha az ember nem találta volna fel a jogi, a hivatalos perpatvart a semmiért, más szóval a semmi fogalmába beolvasztható valamiért való vitát, ma is ott ülne szomorúan a fa tetején és mondjuk holmi színes szirmokért pereskedő méheket szemlélné. Mert a pert feltalálván a méhek lennének emberek, azazhogy az „Apis sapien”-sek. így azonban a méhek nyüzsögnek a kaptárban és szállnak a virágra, míg az ember, aíkd perei és vitái miatt lejött a fáról, a bíróság folyosóin, hivatalok, szerkesztőségek előszobáiban nyüzsög és a paragrafusokra, valamint az ügyintézők idegeire száll­nak kimeríthetetlen energiával és kitartással. „Sok mindem van, ami csodálatos, de az embernél semmi sincs csodálatosabb” — mondotta volt a nagy bölcs Szophoklész, s a nagy idők nagy távlataiból is határozottan igazat kell adnunk lenyűgöző megállapí­tásának. Ha mi —■ ugyan — kissé mást is értünk ese­tünkben a „csodálatos ember” alatt. Mert valóban: em­ber találta fél a kereket és tüzet, de azt is, hogy a szomszéd udvarára csak 40 fokban nyitható szellőző ab­lakot vághatok az én házam falán. Az ember találta fél az iránytűt, a távcsövet és az altatást az operá­dénál, és azt, hogy hány centi lehet az eresz csorgása a másik háztulajdonos portájára. Az ember fedezte fél Amerikát és fordítva az amerikai ember Európát, az ember fedezte fél az Androméda-ködöt és az atom­energiát, és az ember volt az, aki kifundálta, hány & hány millió esetben lehet bírósághoz, ügyészséghez, hi­vatalhoz, vagy más szervhez fordulni olyan esetekben, amely esetek csak a legritkább esetekben — esetek. Homo Indem. Így is szokták mondani: a játékos ember. Hát játsszék az az ember azzal a jó... De nem: az ember a paragrafusokkal játszik, a mások ide­jével és Idegeivel játszik, olyankor, amikor az emberi társadalom egyre krónikusabb időhiányról panaszko­dik. Mind kevesebb az idő a csendes és oktató, a lel­ket üdítő olvasásra. Mind kevesebb idő van a szemlé­lődő természeümádatra. Alig van idő színházra, mozi­ra, alvásra, lassan már a csókra sem lesz idő. De az ostoba pereskedésre, az egymással' való oktalan per­lekedésre mindig vdLt és úgy néz ki, hogy ezután is bőven lesz idő. A szerkesztőségi posták a megmondhatói — és az ügyészségi, a bírósági, a tanácsi posták is természete­sen —, hogy milyen agyafúrtan ostoba és kétségbeej- tően semmitmondó ügyekben csattannak fel indulatok, keresnek emberek olyan igazságot, amelynek megtalá­lása esetén sincs a kezükben semmi megfogható. Ha­csak annak érzése nem, hogy valakinek sikerült meg­keseríteniük az életét és meglopniuk az idejét. Hol va­gyunk már a „tyúkperek”-től, amikor is a tyúk valódi, néha egyetlen értéket jelentett, s ilyenformán meg is lehetett magyarázni a kegyetlen ragaszkodást a vitá­hoz, a perhez. Hol vagyunk már az Arany János-i fü­lemüleperektől, mart ott legalább a csalogány szép da­la volt az ürügy, az árnyat adó szép diófa ága az esz­köz, a „ha per, úgymond, hadd legyen per”-hez. Manapság azonban a sző szerinti néhány forintért, tízet sem élérő négyszögölért, csattanó ajtóért, állítólag rossz helyre nyüó ablakért, egy hangos szóért és jogos, de rafináltan. a bírói döntésre támaszkodó, a kisember pénzét csak így kifizetni akaró vállalatok pjszLicsárko- dásáért, a kártya és a nő helyett már csak a hivatal­lal, az emberrel, a paragrafussal való packázásban izgalmat lelő paranoiásak hercehurcáiért fizetünk az órák millióival. Az emberi, idegsejtek, a neuronok száz- és százmilliárdjaival! S az ilyen ügyekben hámo­zott luftballonként semmivé váló emberi erőfeszíté­sek, verítékcsöppék ezer és ezer hektoliterjeivel. Nem, semmiképpen sem, az A—2 ellen képtelen az emberiség védekezni: a két ember közötti értelmet­len perpatvarkodás ellen még úgy sem. S az influenzával legalább lefekszik az áldozat, de az „ügyek” talpra állítják, marionettfiguraként ide-oda rángatják az embert és mennie kell és tennie kell és őrlődnie kell és közben őrölnie kell mások idegeit, fo­gyasztania mások idejét és elrabolni az időt és ener­giát, amikor pedig van és lenne bőven mit tennünk, mert kell az idő és minden energia. Sok van, mi csodálatos? De az embernél semmi sem csodálatosabb? Esküszöm, így van! • Még, ha beperelnek is érte. e — Itt vannak a kimuta­tások. — Tegye le — mondta gyorsan Huber főmérnök. Irtózott a haszontalan fecse­géstől, se kedve, se türelme nem volt hozzá. De alighogy visszabújt a munkájába, máris megbánta, hogy olyan kurtán intézte el az embere­ket. Most is megszólalt benne az a bizonyos hang: „Ez így nem megy, öregem! Megértők leszünk, barátsá­gosak.” És kelletlenül meg­szólalt: — Máskülönben mi újság? — Semmi — mondta Git­ta az adminisztrációból. El­képzelte Huber feszengő ar­cát, ha rákezdené: „Biztos, hogy András nem szeret. Még együtt vagyunk, he­tenként kétszer megölel, hogy ne vegyem észre, már régen szakított velem.” Ha így mondaná el, talán vé­gighallgatná. Szüksége volt rá, hogy Andrásról beszél­jen. Amíg beszélt róla, ön­gúnnyal, iróniával, úgy érezte, hogy védi magát va­lami ellen, ami orvul tör rá, kiszolgáltatja a magány­nak, a gyengeségnek. Az Andrásról szóló vég nélkü­li történetek elnémították azt a vékonyka hangot, mely ijedten futkározott a mellében. Legtöbbször maga se tudta már, hogy úgy tör­tént-e minden, ahogyan el­mesélte, mert a szorongás valamit elvett és valamit hozzáragasztott az érzelmei­hez, formátlan anyaggá gyúrva, ami nemrég még szerelem, vágyódás volt. — Nos, történt valami? Minden rendben? — kér­dezte Huber az íróasztal­lámpához intézve Szavait, majd a karórájára pillantva — hát akkor... — Az ötös műhelyben fel­szerelték a szellőzőkészülé­ket. — Már tegnap. Sőt, ha jől tudom, már tegnapelőtt. — Huber felemelte a töltőtol­lát. Mehetek, állapította meg Gitta, aki ismerte az una­lom jelbeszédét. Ha And­rásnak elmondhatná, hogy Huber észrevett rajta vala­mit ... „Nem akarom za­varni magát, Huber elv­társ” — „Nem zavar, hisz én kértem. Halljuk, nincs bizalma hozzám?” és így to­vább. Gitta érezte, hogy mihelyt elhagyja az irodát, tovább nő benne ez a párbeszéd, új részletekkel bővül, s éjjel már úgy toppan elé, mint­ha csakugyan megtörtént volna. Huber töltőtollával a fogát kocogtatja: Hát csak bírjon ki, visel­jen el, gondolja Gitta, ön­kínzó örömmel csapva le minden közönyös vagy ép­pen türelmetlen mozdulatra. Azértis feltartja! Nem dől­ne össze a vállalat, ha egy­szer megkérdezné: mi van magával Gitta? — Velem? Semmi az égvilágon! And­rás ... négy éve járunk már együtt... hetenként kétszer még megölel... — és vé­gigmondaná azzal a csípős gúnnyal, amely mindig be­vált. Hiába, stramm nő ma­ga, mondogatják elismerő­en a kollégái, alkalmat ad­va neki, hogy Andrásról be­széljen. Elszórakoztatja őket a szenvedésével Az is pokolian mulatságos, amikor ártatlan képpel je­lenti ki: attól fél András, belépek a káderlapjába. Apus ugyanis csokoládékirály volt. Nyolc segéddel dolgozott. Ez nagy szám, régi szám. Ezen annyira mulatnak, hogy azt is elnéznék neki, ha szemük láttára bánkód­na. Egy ilyen jópofa, mint ő. Ha kedve van búsulni, tessék. — Nos — szólal meg Hu­ber, ide-oda tologatva az asztalán levő tárgyakat. •— Van még valami? — Ezt már kérdezte. Mindegy, ba­rátságosnak kell lenni, meg­értőnek. — Átköltözködtek a második emeletre? — Ez is megvolt. Már mehetne Git­ta. Mire vár? Jól van, belá­tom, hogy rideg vagyok, de legalább ismerem az embe­reimet. Gitta jó munkaerő, kiegyensúlyozott, megbízha­tó, s ráadásul csupa kedély, csupa jóindulat. De mért nem megy már? Igaz, ő hív­ta vissza azzal a merőben felesleges kérdéssel: máskü­lönben mi újság? Mi lenne? Ami érdekli, azt, nem tőle tudja meg. — Mi baja? — kérdi már az irataiba merülve, csupán egy tenyérnyi síkot látva Gittából, annyit, amennyi a zöldernyős lámpa és az író­asztal lapja közé fér. A tenyérnyi sík megmoz­dul. Nem is figyel rám, gon­dolja Gitta. Azért én elkez­dem. De sehogy sem találja azt a könnyű, magas han­got, amelyen elkezdhetné. Mintha minden megereszke­dett volna benne. Felteszi a lemezt, a többi megy magá­tól: „attól fél, hogy belépek a káderlapjába”. Erre figyel­nie kell, hegyezni a fülét, végighallgatni. Ezután már azt is el lehet mondani. i: Csupa olyasmi jut az eszé­be, melynek nincs története. Se története, se csattanója. András meg én... Mi ketten úgy voltunk... • hogy megy tovább? Ebben minden ben­ne van Mentünk az utcán, ültünk egy pádon, vártunk egymásra, és jó volt. Bántot­tuk egymást, az is jó volt Kihajoltam az ablakon, in­tettem nein: Jövök! Felfü­tyült értem. Megismertem a lépteit... Huber felemeli a fejét: — Akar valamit mondani? — Igen... Nem! — Igen vagy nem? Mert dolgom van. — Vigyázat, in­ti magát, ne ilyen, kurtán. De hát ez nem társalgási éra. Nem érünk rá, sajnálom. Mint mindig, most is jóvá akarja tenni, hogy olyan, el­utasító s bosszúsan mérle­geli, hogy az ilyen jóvátevé- si kísérletek még egyszer annyi időt, energiát esznek mag, mintha rögtön barátsá­gos lett volna. Akkor két perccel megússza. Most leg­alább öt percet kell rászán­nia. öt teljes perc esik ál­dozatul annak a hiábavaló kísérletnek, hogy ne tartsák goromba pokrócnak. Jól van, kedves lesz, nyájas lesz, egy fene. Csak tudná, mit kér­dezzen, mi a csudát kérdez- zen? Maga ismeri Andrást, akarja Gitta mondani, de valami kemény burok elzár­ja a hangját. Minden moz­dulata felelt a mozdulatom­ra. Most elkésve felel. Ak­kora késéssel... A kemény burok nőni kezd, a torkát szorongatja. Nem is tudtam, hogy ennyi­re szenvedek, gondolja hir­telen. A valóságban nem fájt annyira, mint így elmesélve. De hiszen egy szót se szó­lok, döbben rá, talán ha szólnék... Azt kell monda­ni. valami egyszerűt, mulat­ságosat. Igen, mulatságosat, hisz stramm vagyok, jópofa vagyok. — Hogy működik az új munkatárs, az a hogyishív­ják Zsuzsi? —7 No, de mosit már menjen. Több kérdés nincs. — Rendes lány — mondja Gitta és felbukkan előtte Zsuzsi fiatal, gyöngédhajlá- sú nyaka, ahogy az írógép fölé hajol. Zsuzsi nyugodtan sírhat, senkinek sincs a ter­hére. Minden fiatal rajta, fiatal, feszes, durcás, s ha a fiúja felől faggatják, a vál­lát rándítja s indigótól kék ujja szótlanul bököd! a bil­lentyűket. S mennyi foga van, mennyi sok erős foga! „Hogy működik az új mun­katárs?” Velem ki törődik? Mi ketten úgy voltunk And­rással ... Mi lesz velem? Fi­gyeljen ide: akar nevetni? Ez egy édes kis történet, Édes! — Rendes lány — mondja s lába egyre mozog, mint a bogarak lábai, melyeket tű­vel dugóra szúrnak. —Ren­des lány, csak... — Csak? Mi baj van. ve­le? — A körmét ráspolyozza. — Mit csinál? — Jaj, nem lehet kitúrni! — Munkaidő alatt a kör­mét ráspolyozzia? Miért nem szól rá? Gitta becsapta az ajtót Huber méltatlankodó hangja utána úszik: „A körmét rás­polyozza?” A körmét ráspolyozza, is­métli a szürkére mázolt fo­lyosónak, de a kemény bu­rok nem pattan meg benne, a kemény burokban valami dörömböl és nyöszörög, egy­szerre hallja a két hangot egymáshoz tapadva, egymás ellen törve. „Senki sem ke­resett?” kérdezi a nyöször­gő hang, s a dörömbölő folytatja: „Ha András ke­resne, mondjátok neki. „ Különben majd én!” Felne­vet. A nevetés sűrű ráncokat vet a bőrén, mint tejen a meggyűlt pille. Zsuzsi ránéz s erélyesein továbbveri a billentyűket. A napfény lecsúszik a vállán, a mellére telepszik, mintegy pillangó. Dobpergésszerűen, szilaj on kopog a gép, egy percig sem hagyja abba. .Mintha a fiatalság indulóját kopogná. Gitta a táskája után nyúl. — Édes történet! András azt hiszi... — Hirtelen elakad. Körömráspolyt vesz elő, re­szelni kezdi a körmét. Gon­dosan, vigyázva, majd egyre sebesebben. Amikor Huber deltáiban benyit, még mindig a kör­mét ráspolyozza, pedig már tövig volt reszelve mind a tíz, s a sarkaiból vércsepp sarkedt. | PALOTAI BORIS: RENDES LÁNV ■V-V -.TV,. . VV9 i NAGY ERNŐ: UTCA VVVWVVVVVVWVWVVWVVWWVWS PINCZÉS1 JUDIT: SUGARAT FONSZ A perc a teljes. De félsz, elárul. Kevés csak éj csak v éjszakául, < sugarat fonsz meg szemhatárul. í Hull rám büszkén koholt reményed J s a mindig minden elborít. Nem Várok én se jót, se rosszat.« A puszta léted boldogít.

Next

/
Thumbnails
Contents