Népújság, 1972. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-23 / 19. szám
Miroslav KrI eza: r It a paradicsomba Miroslav Krleza 1970-ben filmforgatókönyvet irt egyik régebbi novellájából Üt a paradicsomba címmel. Sokan ügy találták: meglepetésnek szánta ezt az átdolgozást a közel nyolcvan éves mester — bizonyítva mintegy a legújabb művészi kifejezési lehetőségek iránti fogékonyságát. A mű tényleg meglepetés volt (Jugoszláviában azóta már be is mutatták a belőle készült filmet!), de ugyanakkor egy töretlenül ívelő íród pályán az előzmény törvényszerű következménye is. Krleza — aki mellesleg századunk kiváló színpadi szerzője is — mintegy modem szintézisét adta eddigi munkássága néhány fontos alapvonásának. Mint annyiszor, az alapállás ezúttal is a háború problematikája: a forgató- könyv hősei az első világháború szörnyű élményeit idéhúnynak ki, hajnalok gyulladnak. . A főhős, Bernardo, mintegy húsz esztendő múltán sem képes szabadulni az emlékektől, nyomában — éló lelkiismeretté „elevenedve” — ott járnak az elesettek, mindazok, akik értelmetlenül maradtak ott „a 313-as magaslaton” — ahonnét Bemardo szerencsés véletlen folytán élve hazatérhetett. Minderre tehát jó húsz esztendő .múltán emlékezik Bemardo, s emlékeit tovább vizsgálva, filmszerűen perget még néhány későbbi mozzanatot (valamennyi a háború utáni, helyesebben a két világháború közötti Európának társadalmi állapotából vett kép), majd a darab végének paradicsomi jelenetében — ahol „a 313-as magaslat ütközetének záró reprizét” mégtekinteni gyűlt egybe a fantasztikum fúrSzuperbomba — szuperpusztítás Vietnamban vetették be az amerikaiak új „szuper* bombáikat. A bomba, amely a talaj fölött robban félelmetes pusztításokra képes. Két felvételünk, amelyet a Zeit In Bűdből vettünk át, a partizánok feltételezett állásai ellen intézett bombatámadást, —• és annak eredményét, a pusztítást mutatja. A természetet mindenesetre szupermódon kipusztította a bomba. HMl Honnan ered a BiMr zik fel: „mint valami dekoratív pannó tárul élénk a gránáttölcsérektől felszaggatott harctér. Elhagyatott, holdbéli tájjá varázsolt európai vidék, amelynek területén két hadsereg pusztítja egymást. .. Éjjel-nappal ágyú- tűzzel gyilkolják egymást, egy napig, két napig, egy hétig, két hétig, egy hónapig, háromig, egy évig, kettőig, három évig, tavasz, nyár, ősz, tél váltakozik, gyümölcsfák virágoznak, a nyírfák lombja elhervad, esik, havazik, mindent elárasztanak a mennyei vizek és a szelek, elvarázsolt ütemben, ahogy az idő múlik, ahogy a nap süt, alkonyatok májában a mű valamennyi szereplője, s ez egy űrbéli csata jelenetében valósul meg — megfogalmazódik a figyelmeztető kérdés: „mi történik ma az emberrel”? Az emberrel, aki szebbre, jobbra vágyik évezredek óta s az évezredes vágyakozás és küzdelem során számtalanszor „süllyedt.. .a kannibalizmus szintjére, a kultúra szégyenére”? Az írói válasz: a küzdelem nem ért véget, az ember nem szűnhet meg küzdeni az emberben leselkedő kannibalizmus ellen s a humánumért, az embert emberré emelő célokért... Lőkös István Kevés bor van a világon, amelynek híre és népszerűsége olyan egyértelműen elterjedt, mint az egri Bikavéré. A nemes nedű nevének eredete ma sem tisztázott. Sokan a bor sötétvörös színének hasonlósága alapján vonnak le egyértelmű következtetést az elnevezés eredetére, mások a név romantikus keletkezésére utaló elbeszélésekben keresik az igazságot. Egy bizonyos: a Bikavér „névadó levele” mind ez ideig nem ismeretes. Az egriek ajkán élő szájhagyomány az elnevezést a török hódoltság idejére vezeti vissza. Élt ugyanis a város piacán egy humoros kedvű kocsmá- ros, aki barátainak szórakoztatására alaposan megtréfálta az egyik török pasát. — Igyák ebből a kitűnő italból — invitálta a hozzá betérő muzulmán vendéget —, ez a pompás színű folyadék erősíti a bátorságot, és növeli a jókedvet, ez a bika vére. — A török tiszt elnevezés 7 — akinek vallása tiltotta, hogy bort igyék, — jóízűen fogyasztotta az élénkítő nedűt. Ízlett neki a Bikavér és másnap ismét betért egy pohárkára. A tréfa kedvéért az egriek is Bikavérnek kezdték nevezni a már régóta közkedvelt italt. A „Bikavér” népszerűsége gyorsan terjedt a bortól eltiltott törökök körében. Rövidesen már cégtábláján hirdette a kedélyes kocsmáros, hogy Bikavér kapható. A históriából az egri nők sem maradtak ki. A krónika szerint a tüzesvérű egri menyecskék Bikavérrel kínálták az elaggott és szerelemre vágyódó, jó pénzű török vendégeket, mondván, hogy ez a különleges ital serkenti a szerelmi kapcsolatok eredményességét. Arról már nem szól a borkrónika, hogy a tiltott ital fogyasztásáért hány törököt ítéltek el szentségtörésért”. A Bikavér elnevezése, hírneve szárnyra kelt, bárhonnan is származik. Ma már nem képezi vita tárgyát, hogy az elnevezés, vagy kitűnő jellege tette népszerűvé Eger világhírű vörös borát A nnyira azért még nem vagyok ” öreg, hogy személyesen ismerhettem volna azokat a főbb különcöket, akikről Krúdy Gyula beszólt. De azért még láttam a valamelyik írása egyik félmondatában felvillanó púpos gnómot, Magyar Árpádot álti a körúti plakátokra ilyeneket írt fel: „Éljen Magyar Árpád, Isten Ostora! El fogtok pusztulni valamennyien!” És hosz- szasan elbeszélgettem egy — ha jól emlékszem — Noszlopi családnevű, hosszú, sovány férfiúval, aki azt állította, hogy Magyar Árpád csaló, és tulajdonképpen ő Jeremiás próféta. Éppen ezért szavait nem úgy kell tekinteni, mint a költők — egy Heine, egy Petőfi, egy Leopardi — persze, azért elismerésre méltó, de mégiscsak „profán” szavait. Hanem mint a Teremtő és a Teremtés autentikus üzenetét. Az a hely, ahol Noszlopival megismerkedtem, talán még furcsább volt, mint maga a próféta. A legsajátosabb irodalmi szalon volt, amit —, hogy Magyar Árpád és Noszlopi stílusát használjam —, a világégés és világtudás valaha is összehozott. Mikor e „szalon” egyik vendége léttem, már benne voltunk a második világháborúban. És ha még előtte is voltunk a „Vigyázz, Malvin, jön a kanyar!” korszaknak, már jelen volt a légiriadó és az élelmiszer jegy, s a rettenet átütött a kormánysajtó diadalmas győzelmi jelentésein is. A két vénkisasszony által fenntartott „szalon”-ban azonban — amely egy Wesselényi utcai lakás egyetlen, kellemes kispolgáriassággal berendezett szobája volt —, Noszlopi arról szavalt, hogy ,.mindannyiunknak a Terem tőre kell függeszteni tekintetünket!” Egy kövérkés, mindig a gutaütésig piros arcú tisztviselő — az egyik kisasszony kistisztvisélő kollégája —, hétről hétre folytatásokat olvasott fel. „Azúr sugarak” című regényéből. Nem hallgattam meg minden egyes folytatást, de pontosan tudom, hogy miről szól a regény. Minden folytatásnak ugyanis lényegében ugyanaz volt a tartalma. Félix — aki nyilvánvalóan asm volt más, mint a piros arcú szerző légiesitett, karcsú alterégója —, megkér egy bizonyos Anniét, hogy legyein az övé, mert csak őt szereti. Annie azonban következetesen másé lett, mindig másé. És Félix ettől szerencsétlennek érezte magát Annie szemei pedig — azúr sugárzással, innen a cím! —, új és új áldozatokat vonzottak, folytatásról, folytatásra. A kötelező regényfejezetek után teát szolgáltak fél. Az első időkben angol teát. mert maradt még valamennyi a régi időkből. Aztán már csak Plántát. Teázás után a másik vénkisasszony — aki elárusító volt egy áruházban —, a spiritizmus és a teazófia nagyjaimertem, már csak ponyvaregényeket írt, álnéven. Nem humoros (és ugyanakkor keserű) paródiákat, mint P. Howard—Rejtő, hanem véresen és szentimentálisán „igazi- ak”-at. És szívesen fogalmazott — mert ezekért is kapott egy kis pénzt — hirdetésekét is, a mindig ugyanabban a ruhában megjelenő, de azért a többiekhez képest még mindig elegáns férfiú. Neki nemcsak üres teát szolgáltak fel, mint a többieknek, hanem süteményt, sőt néha szárazkolbászt is. nak elmélkedéseiből olvasott fel. Annié Be- sant, Kiishnamurti és Steiner Rudolf szelleme lebegett a VII. kerületi bérház harmadik emeletén levő „szalon”-ban. A „fő szám” azonban egy regényíró volt. Egy igazi! Fiatal korában — a húszas évek végén, a harmincas évek elején — meg-megjelentek versei és elbeszélései rövid életű folyóiratokban. Ezekben az írásokban, a kordivat modorságai mögött, egy érdeklődő, s a jobbra, az igazságosabbra vágyakozó szellem fedezhető fel, egy talán még nem kiforrott, de érdekes intelléktus. De amikor én megjsMár akkor feltettem magamnak a kérdést: miért járt ez a kifáradt tekintetű ponyvaíró a „szalon”-ba, ha nem is rendszeresen? Miért vonja el idejét a gyilkosságok és hirdetések írása, vagy akár a kártyapajtások és a hölgyi kalandok elől? A süteményért? A kolbászért? Az jutott neki — gondolom —, másutt is. Végül is rájöttem: valószínűleg azért, mert Krishnamurti szellemének és Noszlopi Jeremáis testének társaságában költő lehetett, újra költő. Régi verseit mondta fel itt, félig felemelkedve a kopásokat csipke-mütyürökkel eltakart plüssíotelből. (Mi többiek az ágyon, illetve válogatotton kényelmetlen székeken ültünk.) És miközben a vadnyugati cowboyok karónikása régi verseit szavalta, elnyűtt arca mintha kissé felfrissült volna... Történt egyszer azonban, hogy a „fő szám” — úgy látszik, kifogyván egykori költeményeiből — Kosztolányi „Hajnali részegség”^ kedte mondani. De nem mint Kosztolányi versét, hanem mint a sajátját. Én akkor voltak „Kosztolányi-korszak”-om kellős közepén, rögtön felfedeztem hát a pla- gizálást. A többiek azonban ugyanazzal az áhítattal hallgatták, mint barátunk igazi. verseit. Elismerően bólogattak — emlékszem, szegény Jeremiás meg is rázta, kitüntető- em, a .költő” kezét. Nem tűnt fel nekik az sem, hogy a ponyvaírónak nem volt sem háza, sem családja, mint Kosztolányinak, aki e szép versében erről is tudósít... Magam sem tudom miért, de meghatott az az eltulajdonított „Hajnali részegség”. Azt azonban, mégsem állhattam meg, hogy amikor — késő este —, a körút felé baktattunk, meg ne kérdezzem annyi képzelt gyilkosság elkövetőjét: — Mióta van, kedves bátyám, házad, családod? Soha nem felejtem el a ponyvaíró — a költő? — hangját, (Arcát, már az elsötétítés miatt, alig láthattam.) — Nekem, igenis van házam és családom. És versesköteteim is vannak, irodalmi dijaim. És szép. békés jövőm van, gyönyörű öregség áll előttem, fiacskám!... Elváltunk, de én még sokáig csavarogtam. És bár elvileg éjfélre otthon kellett volna lenni, elkaphatott volna a rendőr, hajnalig csavarogtam a sötét körúton. Egy kicsit hajnali részeg is voltam a szalonbeli Flanta-teától. A ponyvaíró nemsokára meghalt; kell-e mondanom, hogy nem ágyban, nem párnák között? És elpusztultak a többiek is, elsüllyedt a „szalon”, el a tagsága is. Mintha csak Magyar Árpád, isten púpos és rongyos Ostora átkozta volna meg őket. Mostanában — nincs mese, öregszem —, sokat töprengek azon, hogy miért én, miért éppen én éltem túl a Magyar Árpád átkának azúr — vagy nem is tudom, milyen — sugárzását?!... WVWvV
