Népújság, 1971. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1971-12-10 / 291. szám
Kedves* Szerkesztő Ür' Volt szerencsém az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában meglátni és meghallgatni a kérdését: Ismeri-e a Tej utat ? Hogy egy kérdést látni lehet, abban nincs semmiféle iából vaskarika, a színpadi írók a kérdéseiket láthatóan, vizuálisan teszik fel, s a színészek — mint köztudott — nemcsak a szájukba adott szövegükkel, de látható játékukkal is kérdeznek. És válaszolnak is! Ha a színész egyedül, önmaga válaszol is az író feltette kérdésre, — akkor vagy a kérdés közhely, vagy a színészi játék volt oly pösze, hogy a néző nem érthette ki belőle a kérdést, amire neki is válaszolnia kellett volna. Mindezt azért kívántam előre bocsátani, Kedves Szerkesztő Ür, mert hogy e kétszemélyes játék elején, meglehetős aggodalommal figyeltem a színészeket Is, magamat is: mi fog ebből kijönni? Ismerem-e a Tejutat? Egyáltalán: voltaképpen e szimbólum-rendszer hányadik szférájába kell fuldokolva alámerülnöm, hogy megértsem: mi lettlégyen is itt az a bizonyos Tejút? Amiért e sorokat írom, az nem más, mint a válaszadás kényszere, amit jószerrel és jó tettel az előadás kénysze- rített ki belőlem: igenis ismerem a Tejutat, de azt is le kell szögeznem, bármilyen meghökkentő is — én más Tejutat ismerek. S miután a csillagászok egybehangzó állítása szerint Tejút néven csak egy galaxist tartanak nyilván, azt, amelyiknek valamely csücskében, egy Írem is nagy nap korul, a mi kis gyűlölt-szeretett kis Földünk forog, — azt kell vélnem, hogy a szerző tévedett. A Földön kívül, az égre feltekintve, más galaxis is látható, — nemcsak a Tejút. Az ideggyógyintézet orvosánál, ahogyan az már ilyenkor illik, az ablakon keresztül jelenik meg az egyik ápolt. Olyan ápolt, akit „munkára bocsátottak”, de változatlanul kezelnek, mert betegnek találtatott. Nem de Se de márki bolondjai, de a szerző s „betege” játssza el orvosa segítségével saját életének kálváriáját, önmaga keresését és hányatott sorsát. amelynek végén nemcsak személyiségét vesztette el, de már azt a hitét is, hogy egyáltalán ezen a földön él-e. Vajon nem egy más bolygóról került-e ide? Ám erre választ csak az adhat, aki ismeri a Tejutat, amely köztudomásúlag nem kevés számú bolygót perget titkos méhében. Érdekes, változatos történet, nem szűkölködik sem kalandokban, sem a kalandok egzotikus színhelyében, s nem a színpadi szakmunka olyan elemeiben, mint a betegénél ís bolondabb főorvos figurája például. Most, hogy e kétrészes és jói sikerült, mesterségbeli biztonságról árulkodó, bár az igazi művészi mélységet csak felvillantani tudó játék története — vázlatosan ugyan, — de ismert a kedves olvasó előtt; most, hogy becsülettel leírhatom, jól szórakozik majd mindenki, kedves Kari Wittlinger Ür, az ön darabján — s a mai színházi világban ez egyáltalán nem lebecsülendő dolog, — nos, most kell visz- szatémem a mi „tejútjaink" közötti különbségre. Meg kell ezt tennem annál Is inkább, mert úgy érzem, hogy az ön darabjának egyébként pergő ritmust biztosító rendezője, s a legalább tíz arcot és ugyanannyi jellemet több mint megfelelően, ha nem is mindig jól megformáló szereplők nem tették ezt meg. Lehet, hogy undorító dolog földhöz, sőt a Földhöz ragadtnak lenni, de ezen egyelőre a néhány Holdra szállás sem segíthet. Földi lakók vagyunk, földi társadalomban élünk, ki ilyenben, ki olyanban, — s nagyon érdekes, hogy e társadalmak milyensége ad választ arra, hogy ki ismeri az igazi Tejutat. Az ön hőse e világból való és e világból akar me-1 nekülni s jut el a nagy fel-^ ismerésig: még a bolondok-j házában is jobb egy más vi-J lágról, a Tejút valamelyik} ismeretlen bolygójáról jött; lénynek kiadva magát is jobb } az élet, — mint a valós világ kegyetlen válósága. És amikor a színész feltette a kérdést, s amikor választ adott ő. s vele együtt én, a néző, a két igen együtt hangzott lám és mégis mélységesen más volt. A magam j földhöz és Földhöz ragadt- sága itt lenn, magamban s ma- gunk körül keresem és találom meg a „tejutat”... De A Zeneművészeti Főiskola fúvósötösének egri hangversenyéről Szerdán délután Egerben, a tanárképző főiskola énekzene tanszéke hangversenyt rendezett a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola fúvósötösének közreműködésével. Vass Mária (fuvolái, Joó János (oboa), Ma- czák János (klarinét), Füzes Liter (kürt) és Vizsolyt Lívia (fagott) alkották az együttest, melynek játékára érett hangszertudás, kiművelt hang és muzikalitás volt jellemző. A pesti főiskolások műsorát Christian Bach Fúvósötöse vezette be, majd Haydn A-dúr quintettje következett. Előbbire a jó tempóvétel, a hangszerek kiegyensúlyozott félre u szimbólumokkal! Álomvilágba menekülni megkapó és megható és a menekülőnek emléket állítani is tett. Különösen tett ama „tejút” másik oldaláról. Kétségtelen. - De igazi tett a szembefordulás. Az egyértelmű és hatásos szembefordulás. Mit ér a lelkiísmeretvizs- gáiat, amely eljut az ismeretig, de nem jut el a lélekig, s azon keresztül a cselekedetig? Az én „tejútrendszeremben” a tett halála a tétova és öncélú mora- lizálás, bár nem tagadom, hogy még e moralizálás is lehet egy útja az ítéletnek. Egy, de nem főútvonala és nem is célhoz vezető útja — Kedves Szerkesztő Ür, Egyébként újra meg kívánom nyugtatni a szerzőt, Kari Wittlinger svájci írót, hogy Pákozdy János és Ma- kay Sándor dicséretes módon vitte színpadra játékát; hogy Hegedűs László, a rendező jól megbirkózott a kamaraszínházra méretezett darab viszonylag nagy színházi, „akusztikai” problémáival, s arról is: a jelenlévő „csillagászok”, azazhogy a nézők ezen az estén színházból jöttek ki, s nem egy színjátszásra alkalmas épületből. Gyarkó Géza ,m . -vo*. s w „■«,:**« » i «.jin. » »■ i. .».«»» ««»■«»< 1371. december 10« péntek dinamikai színskálája, az A- i dúr quintettre pedig a nagy- ♦ szerű harmóniák, s a dallam-} szövés mintaszerű volta miatt gondolunk szívesen. A hangverseny második felében Haydn B-dúr diverti- mentója, befejezésként pedig Mozart Esz-dúr zongoraötöse szerepelt a főiskolások programjában. A szólista Jandó Jenő muzikalitása, nagyszerű alkalmazkodó készsége erősen hozzásegítette az együttest feladata sikeres megoldásához. A koncert azért is öröm volt számunkra, mert a fúvósötös két tagjában (Vass t Máriú, Vizsolyi Lívia) volt egri muzsikusokat láthattunk, hallgathattunk ismét. Sajna-} latos tényként kell azonban * elkönyvelnünk a közönség nagyfokú érdektelenségét, amely utóbb nemigen fordult elő Égerben. Okát érdemes • lenne megvizsgálni. j tj fsEíMek: Űjabb kilenc játékfilmet vásárolt magyarországi forgalmazásra a Filmátvételi Bizottság: az alkotások műfaji sokszínűsége bőséges választékot ígér. A megvett filmek között ‘négyet jugoszláv alkotók készítettek. Közöttük szerepel Bakir Tanovic balladái feldolgozása története egy pásztorról, címe is hasonló „A pásztor”. Humorral és mély emberséggel idézi a partizánok történetét színes filmjében Antun Vrdoljak, amelynek címe ,,A hegyen zöld fenyő nő”. A krimikedvelők számára élményt jelent Dorde Nikolic pergő cse- lekményű műve: „A bolond fejem.” Egy tizenöt éves kamasz szatirikus történetét idézi „A rovarölő”, Aleksan- dar Petkovic alkotása. A „Szelíd motorosok”-kal és a „Zabriskie Point”-tal mutat rokon vonásokat Richard C. Sarafian „Az eltűnt pont” című színes amerikai társadalmi drámája. Brigitte Bardot legközelebb Robert Enrico filmjében mutatkozik be a magyar közönség előtt. Az 1920-ban játszódó francia—olasz—spanyol színes kalandfitot címe: „Rum körút”. Élővilág óra a Gagarin nevét viselő egri IV. számú Általános Iskolában. (IVITI-íoto, Kunkovács László felvétele) Tévé zenei klub alakul A Magyar Televízió komolyzenei rovata 1972. januárjában megalakítja a tv zenei klubját, amely kéthavonta helyszíni adásokkal jelentkezne majd a képernyőn. A zenei klub adásaira a szerkesztők meghívják a magyar zenei élet kiválóságait, zenetudósokat, zenekritikusokat, neves hazai és külföldi művészeket. A televíziós „házimuzsikálásban” a közönség részvételét is biztosítják a műsor készítői, méghozzá olyan módon, hogy a programot többek között zenei rejtvény játékokkal tarkítják, sőt arra is lehetőséget biztosítanak, hogy az érdeklődők a leghivatottabbaktól kapjanak választ a muzsikával kapcsolatos kérdéseikre. Éppen ezért a televízió most pályázati felhívást bocsátott közre, amely szerint bárki klubtag lehet, aki a komolyzenét kedveli és aki, valamilyen formában maga is aktívan foglalkozik muzsikával, vagy mint rendszeres hangversenylátogató, énekkari tag, hanglemezgyűjtő, vagy mint aki maga is játszik valamilyen hangszeren nem hivatásos fokon. A pályázati feltétel: minden érdeklődő állítson össze 20—30 perces időtartamban olyan kamarazenei televíziós hangversenyműsort, amelyet maga is szívesen látna a képernyőn. A pályázaton a beküldő nevét, életkorát, foglalkozását és pontos lakcímét kérik feltüntetni a televízió komolyzenei rovatának vezetői. A beküldési határidő: 1971. december 22. Cím: Magyar Televízió, Budapest, V., Postafiók 250. A borítékra rá kell írni: Tv zenei klubja. Fordította : Kassai Ferenc 29. A hallban Szaveljev tai-- tott lelkigyakorlatot a gyötrődő Kozákkal. Tyihonov láttán Kozak felállt: — Nem gondolta meg? — Egy perc türelmet, kérem. — Sztasz az ügyeletes pultjához lépett. — Mondja, kérem, ki volt szolgálatban múlt hétfőn? — A mi műszakunk. — Nem emlékszik rá, ki adta le este a kulcsot az 58- as szobából? — Sajnos nem. Negyven szobám van az emeleten, s több mint egy hét múlt el azóta. — Arra sem emlékszik, mikor jöttek haza? A szobaasszony elgondolkozott, elpirult: —- Tudja, aznap kellett leadnom a fehérneműt, alig álltam a lábamon, olyan fáradt voltam. Tízkor lefeküdtem, elszundikáltam egy kicsit — előttem állt még az egész éjszalta. Hnnja volt itt, őt kell megkérdezni. — Ki az a Hanja? —A szobalány, Hanifja Gafurova. — Hívassa ide, kérem. Gafurova fekete szemű, csinos fiatalasszony volt. Tatár indulatszavakkal tarkított beszámolója szerint Lagunov vette át a kulcsot. Nem sokkal azután ,1ött mez, hogy a telekről eltávozott az URH-kocsi és a mentőautó. — Nagyon vidámak voltak. énekelgettek. A színházból jöttek — mondta enyhe akcentussal. — Kicsodák? — Hát Lagunov. Énekelgettek. — Nem volt egyedül? — Dehogynem. Teljesen egyedül volt. — És Kozak mikor jött meg? Hanifja gondolkodóba esett, majd vidáman közölte: — Elaludtam, nem hallottam. De szörnyen késön jöhettek, meg, mert három volt, mire én elaludtam. — Nem félt, hogy ellopják az orra előtt a szállodát? — Nem. Nálunk sohasem fordult meg tolvaj. — Elég furcsa! — jegyezte meg rosszkedvűen Tyihonov. — Az 58-as szoba lakóihoz nem jöttek látogatók azon a napon? — Lehet, hogy jöttek. Én nem láttam senkit. Leltároznak minálunk, szörnyen sok a dolog. Csak éjfélkor ellenőrizzük, nincs-e idegen a szobákban. — Köszönöm, ön szabad — mondta Sztasz és a telefonkagylóért nyúlt. — A Nagyszínház telefonszámit, ha lenne olyan szíves. Köszönöm. Igen, írom. — Üira tárcsázott. — Nagyszínház? Jó vamot kínénak, r rendőrségtől érdeklődöm. Ha megmondaná, mi ment tlmnne- pifedikén este. Az Igor? Nagyszerű. És mondja kérem, Koncsek kánt ki alakította? Vegyernyikov? Értem. Hánykor ért véget az előadás? Kitűnő. Minden jót. Szaveljevhez fordult: — Lagunovhoz nincs több kérdésünk. Menj szépen haza, kisfiam, aludd ki magad, holnap szükség lesz rád. Mi pedig Lev Alekszejevlcs- csei teszünk egy kis sétát... Az autóbuszban Sztasz szégyenszemre elaludt. A busz rázott, Tyihonov hol előre biccent, hol hátra, végül Kozak puha prémgallérjára dőlt. Kozak mozdulatlanul ült, meg se moccant. bár a helyzet egyáltalán nem volt ínyére. A buszban hideg volt, a motor nehézkesen kapaszkodott felfelé a parton, a vezető rekedt hangon jelentette be a társ. — Előre engedte Kozákot. A szél finom porhót fújt szemükbe. Tyihonov meggörnyedt és lassan döcögött a harciasán lépkedő Kozak nyomában. — Farkasok nem járnak erre? — kérdezte halkan Sztasz. Kozak nem hallotta meg a kérdést. — Remélem, adtak nekik ebédet... — tette hozzá Sztasz, most már inkább csak saját magának. Pokolian fáradt volt. „Csak egyszer kialhatnám magam" — gondolta. Miután kipanasz- kodta magát, frissebben lépkedett tovább. „Ügy látszik, az ön sajnálat melegít!” — gondolta és elnevette mamegállókat. A Herszon utcánál Kozak óvatosan megkocogtatta Tyihonov térdét: — Megérkeztünk, szálljunk le. — Persze-persze — dör- mögte Sztasz és felébredt. Megdörgölte a szemét: — Régóta alszom? — Elég régóta — felelte Kozak. — Nincs ebben semmi különös, én is elfáradok a munkában. A Elarszon utca sötétbe burkolózott, a közeli erdőből száraz hideg áradt. Tyihonov behúzta a nyakát, a távolságot méregette a lakótelep távolban pislákoló fényéig, és sértődötten mondta: — Mutassa az »tat, «fogát. — Még csak meg seta* pogattam az autóbuszban, gyönyörű szám lesz, ha előránt egy revolvert és belém ereszt néhány lövedéket. Na és akkor mi van? Legalább nyugodtan fekhetek, míg kijönnek a mentők.” Gyorsabban vette lépteit, utolérte Kozákot. Belekarolt és mély átéléssel érdeklődni kezdett a falusi építkezés helyzetéről Lvov környékén. Közben könnyű mozdulatokkal kitapogatta Kozak zsebeit. Elmosolyodott és így szólt: — Lev Aleksrglpvies, bi- zorvos fokig hajlamos vagyok arra. hogv higgyek az ön ártatlanságában... íFotilíaUuiU Kritika helyett Levél Kari Wittlinger úrnak a Tejút ürügyén
