Népújság, 1971. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1971-12-08 / 289. szám
Szükséges és fölszámolható Dotációk az ésszerűség mérlegén f AZ ÁLLAMI TÁMOGATÁSOKRÓL, köztük a dotációkról a köznapi beszélgetésekben már-már természetes elítélően szólni; jobbára tévedésnek, hibának minősíteni. Ahhoz, hogy az állami támogatásokat megítélhessük, mindenekelőtt arra kell utalnunk, hogy a modem gazdaságirányítás világszerte függetlenül — eszköztárába illesztette bizonyos tevékenységek pénzügyi preferálását. Közelítsük gondolatsorunkat a mi sajátos körülményeinkhez. amelyefk a nemzetközi összefüggésrendszerbe ágyazva nem is annyira . egyediek, mint gondolnánk. Az iparilag gyorsan fejlődő, 6 a korszerű gazdasági szerkezetet most kialakító kis országok — ahol a fejlesztési tőke is, a belső piac is mérsékelt, — általában _ erőteljes központi támogatásokkal ösztönzik az exportot, ez ugyanis a fizetési mérleg jellegzetesen krónikus hiányából, más szóval: a fejlődés szakadatlan importigényéből logikusan következik. Ez a tendencia — a nemzetközi elemzések tényei szerint — Dániában, Norvégiában, Görögországban. Magyarországon egyaránt általánosan kimutatható, í Mindez voltaképpen csalt ennyit bizonyít — érvelésünk sem célzott egyebet —, mint hogy érzékeltessük: a támogatáspolitika nem ítél- ■ hető meg egyszerűsített lo- ' gikai kerekítésekkel, „jó” és I „rossz” jelzőkkel. [ Közelebbről vizsgálódva í most már, hazai központi : támogatásaink voltaképpen három csoportra oszthatók: a ’ termelési, a fogyasztási és az ' export támogatásokra. Összegezve, egyetemleges érvénynyel nem is lehet megbízhatóan értékelni ezeket az egymástól annyira különböző gazdasági, támogatási folyamatokat, hiszen van köztük olyan, amely egyértelműen kedvezőnek, sőt. nélkülözhetetlennek minősíthető, s van olyan is, amely hangsúlyozottan ideiglenes jellegű, mert tartósan hátrányos a népgazdaság számára. Érdemes — szemléltetésül — kiemelnünk az állami támogatások szövevényes rendszeréből a fogyasztási dotációkat, az úgynevezett fogyasztási árkiegészítést. Nos, bár. ebben is egész sor különböző indítékú folyamat keveredik, a végeredmény úgy foglalható össze, hogy a tervszerű, folyamatos élet- szi nvonal-emelés pillanatnyilag nélkülözhetetlen pénzügyi- feltételrendszeréről van szó. Ahhoz, hogy a tőkés világpiac évről évre gyorsuló inflációja ne gyűrűzzék át hozzánk a viszonylagos árstabilitását áttörő, erőteljes árfelhajtó' hatásaival, jelentős dotációkra, költségvetési támogatásokra van szükség. Nézzük mindezt a tények tükrében: a fogyasztási árstabilizálás költségvetési hatása (az import árgyűrűzést és a belföldi tényezőket együttesen számítva), 1969 ben 730 millió forint voll 1970-ben elérte az 1400 millió- forintot, az idei terv pedig már 1995 millió forinttal számolt. Talán nem árt mindezt a. fogyasztók, a vásárlók nézőpontjából kézzelfoghatóbb adatokkal is illusztrálni: a fogyasztói árkiegészítés arányait jellemzi, hogy a sertéshús 44, a marhahús 64, a tej 65, a vaj 71 százalékos dotációt kap. Csupán az idén mintegy 500 millió forinttal terhelte a költségvetést a városi közlekedés támogatása. (Jellemző, hogy a budapesti Metró sem működhetne csupán az árbevételeiből, amely hozzávető- mg évi 20 millió; ehhez még lseiként 200 milliós fároo- ÜntU Ami a támogatáspolitika termelési oldalát illeti, erről sem lehet egyértelmű, mindenre azonosan érvényes megállapításokat tenni; itt is jócskán akad nélkülözhetetlennek minősíthető dotáció, mégis: ez az a gazdálkodási terület, ahol a központi támogatások fokozatos, de határozott átértékelésre szorulnak. AMI A JELENLEG ÉRVÉNYES termelési-támogatási rendszert illeti, létezését- működését kialakulásának körülményei indokolják. A mai gazdaságirányítás bevezetésekor ugyanis — elsősorban társadalompolitikai okokból —, központi támogatásokkal. úgynevezett pénzügyi hidakkal szükségképp ellensúlyozni kellett a vállalatok korábbról felhalmozódó különbségeinek következményéit, magyarán azt, nehogy a jobb, illetve a rosz- szabb eszközellátottságú vállalatok jövedelmi arányai elviselhetetlen mértékben elszakadjanak egymástól. Egyszerűbben: arról volt szó akkor, hogy a gyengébb, hátrányosabb körülmények között gazdálkodó, s akár objektív okokból, akár hibák következményeként nem nyereségesen működő vállalatok számára időt, türelmi szakaszt adjanak. Ne folytassuk elvont általánosságiban eszmefuttatásunkat, nem árt bemutatnunk mindezt a tények tükrében is. Nos, 1968. és 1970 között a központi támogatások növekedési üteme rendkívül gyors — 124 százalékos — volt, s arányait az szemlélteti, hogy a termelési támogatásoknak a vállalati össznyereséghez viszonyított hányada átlagosan mintegy 60 százalékos. Magyarán ez az arány azt jelenti, hogy a nyereség a munkával előállított érték, hozzávetőleg 60 százalékát a központi forrásokból visszainjekciózzák támogatások formájában a termelésbe, ez pedig nagymérték ben elmossa a jók és a gyengék, a törekvője és a gondolat nélküliek, az eredményesen és a rosszul gazdálkodók különbségeit. Sőt, mi több — s ezzel nem árt kiegészíteni ez iménti sort — a támogatások aránya elmossa a különbséget a szerencsés és a nem szerencsés adottságok közepiette gazdálkodók között is, márpedig a gazdaságban aligha szabad szavazni ilyen formákról csupán morális alapion: itt a pénz, a közösség által előállított érték dominál, ennék kell meghatároznia, mit érdemes támogatni és mit nem, mi az, amire indokoltan fordítunk dotációt, mi az, amire — átmenetileg bár — de célszerűtlenül, feleslegesen. VOLTAKÉPPEN ez a háttere annak a világosan, egyértelműen fogalmazott mondatnak, amely Fock Jenőnek, a Minisztertanács elnökének referátumában, olvasható a gazdasági vezetők aktívaüléséről szóló sajtótudósítások- ban: „Következetesebbé tesz- szü!k támogatási rendszerünket a tekintetben, hogy egyes vállalatokat ne részesítsünk előnyben csak azért, hogy edkerüljék vagy elodázzák a termelés struktúrájának átalakítását, illetve az üzem esetleges megszüntetését.” Tábori András 22 országba exportálnak A Fémmunkás székesfehérvári nyílászáró szerkezetik gyára az év második felében kétharmadában exportra dolgozik Az alumínium nyílászáró szerkezeteket már 22 országba exportálja. Képünk az eloxálóban készült (MTI foto — Szilágyi Pál) 170 millió forint értékű munkával gyorsították idén az építik a nagyberuházások kivitelezését Áz Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium a legfrissebb felmérések és a vállalatok jelentései alapján elkészítette a nagyberuházások várható ez évi mérlegét. Az építőipari vállalatok az idén 77 egyedi nagy- iberuházáson dolgoznak. A beruházókkal kötött együttVan-e tej falun? A címben felvetett kérdés kissé naivnak tűnhet, túszén ismereteink szerint a tehénállomány döntő többsége a falvakban található s így az is természetes hogy a tej falun termelődik. A logika ezt a feleletet diktálhatja, de a kérdés a valóságban már korántsem ilyen egyértelmű. Az ugyan igaz, hogy az állomány a termelőszövetkezetekben, állami gazdaságokban és részben a háztáji gazdaságokban, tehát községekben van, ebből azonban nem minden esetben következik hogy az adott falvakban lehet is tejet kapni. A kápolnai fogyasztási szövetkezet hatókörébe például hét község tartozik, Feldebrőtől egészen Nagy- útig. A szövetkezetre mintegy 13 ezer lakos ellátása hárul — tejből, tejtermékekből is. Az utóbbi időben ez az ellátás csöppet sem zavartalan. Egyrészt azért, mert a kereskedelemben érintett két tejipari vállalat különböző szállítási és egyéb problémákkal küzd, másrészt pedig azért is. mert néha nincs elegendő tej és tejtermék. A káli tej boltba például nusvétkor a megrendelt ezer liter tej helyett csupán kétszáz liter érkezett. Az olvasóban felvetődhet a kérdés: miért kell az. ellátást a tejipari . vállalatoknak megoldani, miért nem látták el önmagukat a falvak? Miért nem önellátók? Valóban, ez lenne a természetes. A probléma — s ez már nem csupán a kápolnai fogyasztási szövetkezethez tartozó községek problémája — azonban eléggé bonyolult. Mindenki előtt köztudott, hogy régebben a fái us? emberek döntő többsége vagy saját tehénnel rendelkeaett, vagy ha neki nem volt, a szomszédjától szerezte be a szükséges tejmennyiséget. A háztáji állomány azonban jelentős mértékben lecsökkent, még további csökkenése is várható, így a közvetlen önellátás is egyre kisebb méretű. A termelőszövetkezeti tagok közül ma már inkább csak az idősebbek tartanak tehenet a fiatalabbak nem bajlódnak vele. Ez mind igaz, mondhatja bárki, de akkor miért nem látják el a lakosságot a Termelőszövetkezetek? Ez a kérdés is jogos, de erre sem lehet egyértelmű- íeleiletet adni. A közös gazdaságokban, mint ismeretes, huzamosabb ideje folyik a szarvasmarha-, ezen belül a tehénállomány gümőkór- mentesítése. Megyénk termelőszövetkezetei közül több, mint hatvan gazdaságban megtörtént már a mentesítés, viszont még mintegy harminc közös gazdaságban nem. A hat állami gazdaságban ez év végére befejezik ezt a nem kis munkát. Azok a termelőszövetkezetek. ahol az állomány még fertőzött, egészségügyi előírások miatt nem vállalhatják a lakosság közvetlen ellátását. Ez tehát feltétlenül nehezíti a helyzetet. Gcndaságosság és hozam Mindezeken az okokon túlmenően azt is elmondhatjuk, hogy az ellátási problémákat alapvetően be- tolyasolja az * fény . -4 hogy kevés a tej. Megyénkben jelenleg 2200—2300 liter tej között ingadozik egy tehén évi hozama s ez bizony nagyon kevés. Ilyen tejtermelés mellett már aligha lehet gazdaságosságról beszélni. Ez a gyenge eredmény jelentősen rontja az amúgy sem rentábilis szarvasma rha-tenyésztés egész képiét. A gazdaságok jelentős része ezért sem a szarvasmarha-tenyésztésben, sem a tejtermelésben nem lát fantáziát, S mindez nem hat ösztönzően a termelésre. Biztos, hogy a nagyobb jövedelem biztosítására a gazdaságok is tehetnének többet. Jobb takarmányozással, korszerűbb tenyésztői munkával, a belső tartalékok kihasználásával. Azonban az is tény, hogy az állami támogatás rendszere — csak a szarvasmarha-tenyésztést figyelembe véve — inkább a beruházásokat, a szaporítást, s nem a végterméket ösztönzi. Nem lenne ezért célszerűtlen a támogatási rendszer felülvizsgálata. Ezek a problémák. gon dók nehezítik a jelenlegi helyzetet. S azt is elmondhatjuk, hogy a kedvezőtlen helyzet kihatásai elsősorban a falusi ellátásban je^ lentkeznek. Ezért fordul elő sajnos elég gyakran, hogy éppien a községekben nincs tej és tejtermék. A megoldás nem könnyű, de nagyon sürgető. Hiszen a sok ezer falusi gyermek reggelije is tejből áll s a tej helyett sem a gyerek, sem a szülő nem éri be közgazdasági elemzéssé?.-••w* -w Kaposi Levente működési megállapodásban az idei feladatot előreláthatólag 4 százalékkal túlteljesítik, s így az előirányzottnál mintegy 170 millió forint értékű munkával többet Végeznek el. Csaknem 200 ezer forintos egyedi nagyberuházásnál haladja meg a túlteljesítés a 10 százalékot. Különösen jelentős, hogy 4? Százhalombattán egy évtizedes tervszerű munkával befejeződött a Dunai Kőolajipari Vállalat új finomítójának első üteme. A népgazdaság cementellátási gondjainak: enyhítése érdekében a beremendi cementgyár építői ebben az évben 4,5 millió forint értékű munkával többet végeztek el az előirányzottnál, hogy a jövő évben jóval a határidő előtt munkába álljon az ipartelep első gépsora. A módosítás nélküli, eredeti határidőre fejezték be az építési munkálatokat az Ikarus mátyásföldi és székesfehérvári új üzemének építői. A Barátság II. kőolaj- vezeték fényest itkei fogadó- állomásán végzett jó munkával pedig az építők megteremtették annak feltételét, hogy meggyorsulhasson a munka. Es is, az is fáj Aki szóvá tette, maga is a törzsgárdához tartozik az Izzóban. Elismerik a többiek is a tudását, képességeit. Az egy-két éve dolgozó szakmunkásokról mondta, hogy órabérük tíz-tizenegy forint. Aki öt éve dolgozik, annak legalább tizenkét forint jár. De a tízéves munkaviszonnyal rendelkező sem kap többet tizenhárom forintnál. Ebből származik a feszültség. Olyan kiesi a különbség az órabérekben az egykéi éves és a tízéves szakmunkás között, hogy az idősebbek sérelmesnek tartják ezt magukra nézve. Különösen olyankor robbannak ki, ha arra intik őket, hogy segítsenek a fiataloknak. Meri a teljesítményük a kezdő szakmunkásoknak aránylag elég alacsony. — Én segítsek, amikoraiig kapok valamivel többet, mint ö? Miért délelgetik annyira ezeket a zöldfülűeket? Mert ha segíteni altar, akkor a saját munkája bánja kárát. De nem is ez a fő ok. Azt még be lehetne hozni, azt a kis lemaradást. Inkább ürügy az ellenvetésre. A szakmai önérzet nem engedi meg, hogy a majdnem az övével azonos órabért Icapó kezdőnek adja a tanácsokat, mutassa meg a tankönyvekben sehol meg nem található szakmai fogásokat. Mi lesz most már ebből? Csak az, hogy a fiatalok elkedvetlenednek, kijelentik, hogy velük a kutya sem törődik, őket levegőnek nézi mindenki, kikönyöröghetik a tüdejüket, akkor is átnéznek a fejük fölött. Ez hat a sokat emlegetett munkásösszetartás? Ebből ugyan nem, kérnek, mennek máshová szerencsét próbálni. Ha a fiataloknak nem ad a gyár megfelelő órabért, nem maradnak meg, de ha az idősebbekkel bánnak mostohán, akkor meg ők... Szóval: ez ■is fáj. az is fáj. Mi lenne a megoldás? Talán az. amit ugyanezen az említett tanácskozáson javasolt egy másik felszólalót a harmadéves szakmunkástanulókat osszák be az idősebb dolgozók mellé. Hogy ezzel a fiatal besegít az idősebb teljesítményébe? No és? Valamit valamiért. Végül is, kinek származna ebből kára? Senkinek. Sőt! Mindenki jól járna: a fiatal is, mert mire az oklevelet megkapja, a saját lábára állhat, teljes értékű munkás lehet, magabiztos san dolgozhat, és ebből következik. hogy mindez a gyár érdekét is szolgálja. Miután egy élő kérdésre a ■munkások igyekeztek választ keresni, nem is akármilyen választ, érdemes erre odafigyelni. Megint bebizonyosodott, hogy az emberek általában nem mennek el közömbösen a -nehézségek mellett. Legfeljebb akkor, ha úgy tapasztalják, hogy pusztába kiáltott szó, amit mondanák (—ár) Mmms6% 1371, december szerdai
