Népújság, 1971. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1971-12-19 / 299. szám
Ma hull a hó... ' Form a hegyen laktunk, hárman egy szobában, három cimbora, sokszor heteken át nem láttuk egymást, hónapokig nem kerültünk össze, käs hegyi szálláshelyünkön. De a karácsony, az mindig összeterelt, meghozott bár- • mily mennyiről is, s ahogy illett: ünnepeltünk. fis történt, hogy egy ünnep előtti estién sehogyan sem akart közénk telepedni a nyugalom, a megértés, sehogyan sem jött az a jótékony békesség ami máskor mindig megszentelte ünnepeinket. Zsörtölődtünk, morogtunk egymással... Ott álltam a nagy, széles ablaknál, előttem az erdő, a völgy, s észre sem vettem, szép lassan. — mintha csöndes varázslat történne —, könnyű béke lebegett fölónk, a barátság az együvé tartozás jó ízeivel. , Helyreállt a rendUll I Okát keresltem... S láttam, hogy odakint huü. lani kezd a hó. Micsoda varázslat ez? Micsoda tünemény? Honnan van ilyen lélék, s hangulat- formáló ereje a puhán hulló, lebegve ereszkedő, szitáló, szállingózó, fehéren ondó hónak? S miért szeretjük, ha a karácsony fehér? De mi is a hó? Honnan, közelítsem? Kft kérdezzek? Először talán a szakembert, a szakirodalmat. Jó öreg kézikönyvünk, * több évtizede szerkesztett lexikon 137 sort szentel a hónak, a His Majesty’s Ship és a Hoang-ho címszavak között. Olvassuk szó szerint: „Hő, a légköri lecsapódásnak, a csapadéknak egyik fajtája. Hó olyankor keletkezik, amikora légtömegek páratartalma az alacsony hőmérséklet miatt nem cseppfolyós, hanem szilárd halmazállapotban, jég alakjában válik ki. Ez rendszerint nem mindjárt a fagypontnál történik meg, hanem még alacsonyabb hőmérséklet kell hozzá. A hó a pára lecsapódásakor nem veszi fél azonnal az ismert pehelyala- kot, azaz nem lesz belőle rögtön hópehely, hanem előbb csak nagyon apró, hatszögletű, pici oszlopok, meg ugyancsak hatszögletű, apró, vékony lapocskák jelennek meg és lebegnek a hófelhőben, illetve ezek maguk alkotják a felhőt A kezdeti képződmények növekednek azután oly módon, hogy az oszlopok meg a kis lapok élein és csúcsain újabb kicsapódás rakódik le rájuk és a kezdeti lapocskákból, oszlopból csillag alakú képződmény lesz. A csillag alakok bonyolult szerkezete finomságával, végtelen változatosságával, néha nagyszerű szimmetriájával, máskor furcsa egyoldalúságával a szemlélőnek gyönyörűséget nyújt.” Megtudhatjuk továbbá a jó ffireg lexikonból, hogy hóesés elég tág hőmérsékleti határok között lehetséges, a plusz 11 és a mínusz 40 Celsius fok közötti hőmérsékletek bármelyik változatában is észlelték már a hó hullását. S áhhoz, hogy a hó megmaradjon, nulla Celsius fok körüli hőmérséklet szükséges. De ez már az örök hó birodalma. Egy másik, lexikonból azt is megtudhatjuk, hogy a Földön összesen 15 millió 800 ezer négyzetkilométernyi területet borít állandóan hó. s ha ez az óriási hó- és jégtenger elolvadna, vízzé válna, akkor a világtengerek átlagos szintje 60— 65 méterrel lenne magasabb a mainál. Örök hó egyébként a világ QJÍmiim 1971, december 19„ vásár nap szánté bármely részén található, Norvégiában 500 az Alpokban 2400, a Kaukázusban 2900, az egyenlítő környékén a Kilimandzsárón például 5000 méteren felüli magasságban már feihér süvege van a hegynek. A legnagyobb hóesést egyébként az amerikai földrészen Koiorádó államban a Siiwer Lake vidékén mérték 1921. április havában, 14., 15. napján. Ekkor szinte egyetlen éjszaka egy méter kilencvenhárom centiméter magas hó hullott a vidékre. S egy másik rekord ellenkező előjelű: a francia meteorológiai statisztika jegyezte föl, hogy 1961-ben Francia- országban egyetlen havas nap sem volt A mi fal jegyzéseink tanúsága szerint évente átlagosan 15—30 napon esik, 15—30. alkalomkor borítja be mezőinket, utcáinkat, tereinket a patyolatfehér hó. Kit kérdezzünk még? A lapátos embert... Azt, aki „fegyverrel” várja a havat, toporog a hidegben, s ha esett már pár centiméternyi, belehuhókol a tenyerébe, ■ elkezdi lapátolni... Pesti utcák szemét- és hó- felügyelője” Varga István. Vállán átvetve a rikító színű „egyenruha”, ebben láthatja őt bárki napközben a VIII. kerületiben a Gutenberg tér, a Kőfaragó, a Gyulai Pál utca, a Vas utca környékén. Napközben... De nagy havak idején nemcsak akkor, hanem éjnek évadján is. Mint például az elmúlt télen, szilveszter éjszakáján is kint lapátolt a Corvin Áruház környékén. Szereti vajon a Köztisztasági Hivatal munkása a havat? — Nem tetszik elhinni, ké- dem, de szeretem. — Mit szeret rajta? — Azt, kérem, hogy pénzt keresek vele. Télen 6-—800 forinttal több a kereset. Hogyne szeretném?’. Azt, kérem, a laikus ember el sem hiszi, hogy nekünk télen könnyebb a munkánk. Télen, amikor ott a keményre fagyott hó az utálton. Akkor, kérem, mi urak vagyunk, gépek dolgoznak. Nyáron meg ősszel, meg tavasszal is kézzel söprök. Tavaly szilveszterkor pedig különös dolog is történt. A fizetésemen fölül kerestem még vagy háromszáz forintot. — Hogyan? — Magam sem tudom, kérem. Sok volt a jókedvű ember, dalolásztak, trombitáltak, zajongtak, mi meg lapátoltunk. Mire észrevettük, megtömték a zsebünket pénzzel. Ki tíz forintot, ki húszat, ki egy forintot adott, összejött háromszáz forint. — A hideg? — Én bakancsban járok, sok alsónemű van. rajtam, meleg holmi, a lábamra kapcát, a bakancsba szalmát teszek. Kivált éjszakára, amikor nincs hová bemenni, melegedni. — Mit gondol, lesz-e havunk az idei karácsonyra? — Leírni kell. Én mondom, december vége felé megjön a hó. Nekem elhiheti. Mi jó barátok vagyunk. — És a költő, Sípos Gyula, itt fönt a hegyen, Budán, a Költő utcában: Szívesen beszél a hóról? A télről? — Én a hóeséssel, hóval csak jóra tudok emlékezni. Pedig lenne okom az ellenkezőjére is, de még hadifogságom egy részét is megszépítette a hó. Egy katona kísért át a nagy télben az Alföldön, szikrázott a hó a napfényben, nyulak futkároztak a hómezőkön. S az egyik első emlékeztető a létezésemre, az is valahol olyan havas dolog. A száguldás, a roha nás, a szabad kószálások a hóban. Ezek mind-mind örök életűek. És meg egy élmény. Féleségemmel Párizsban éltünk, tanultunk, ott nagyon ritkáin marad meg a hó. Akkor azon a télen megmaradt egy kevés ideig. Arab diákokkal tanultunk, hogy örültek azok, amikor meglátták a havat. Nevették, csodáltaik, meghenteregtek benne. Az ő örömüket is érzem én minden hóval, hóeséssel. — Hát nemcsak a gyermek öröme, élménye a hó? — Nagyon személyes dolgaimat is hadd említhessem meg. Feleségemmel, amióta csak ismerjük egymást, mindig kimegyünk az utcára, a szabadba, ha esni kezd az első hó. Gsavargunk, barangolunk az erdőben, vagy a városban, tereken, parkokban, s nem akarom én ezt eltúlozni, isten ments, de talán ezeknek az első hóban való sétáknak is köszönhetem, köszönhetjük, hogy tavasszal ezüstüakodalmat ülhetünk. S végül a kgönzöbb kérdés, kérés: — Melyik versét ajánlaná most a tél, a hó köszöntésére? — Választhatok? Bat választanám: HEJ, IFJÚSÁGI Azok voltak a jó telek? Az úton. csikorgóit a hó. De belül fűtött a meleg, mint a jó kályha, pirleadó S távol az angyal csengetett. Az angyal néha megpihent egy lány szemén, egy lány haján. Azután újra messzi ment. Messzi, de volt a Kánaán. Gyerünk, fiúk! Ki szerzi meg! Azok voltak a jó telek! Az úton csikorgóit a hó, Disznóperzselö tűzjelek, fagyott szalonna, olvadó. Nem volt határa semminek. Nyitott ing, kigombolt kabát és a nóta, mely messzi zeng, és a kucsma hogy félreállt! Azok voltak a jó telek. Emlékeztek még cimborák? IBRANYl TÓTH 3ELA LÖRINCZY ISTVÁN VERSEI: hevesi piac vasárnap három lángot szája nevet csirkék néznék szűzszemükkel paprikák harmatot isznak é* a reggel rumokból kél őszirózsa megrázza szirmait haja leng az álomszínű ködben volt szeretőm hol kószálsz vasárnap s hol az isten zöldes szemeidben Szindbád százhét Őszi aranydióm egy lány mette havas tájban olióívü asszonycombok s egy hajfonat az éjszakában poharadban a fák szive utadon fáradt krisztusok meghalni sem tudsz már többe szemedben sáros csillagok decemberi üzenet valakit csak megtalál ez a vem áld majd felsír egy korházi ágyán akinek torkából rőt vérrőzsák nőnek ■ akinek álmában az arcát becézem MARTON KLÄRA: SOHA MAR Vasárnap van. Kimegyek a temetőbe. Nezem a nevét a márványlapon. Nézem a friss évsziámot. Állok ott egy darabig, mint mindig. Aztán lesétálok a városba. Egy bisztróban eszem valamit. Bemegyek egy másikba is. Ott kávét iszom. Egy eszpresszóban coca-colát. Sehol nem ülök le. Az idő nem akar múlni. Sétálok az utcán. Nagypelyhű hó esik. Szeretem nézni. Olyan, mint egy gyöngyökkel díszített függöny. Jönnek szembe az emberek. Nem akarok még hazamenni. Csak sétálni. Hogy soha ne legyen vége. Hogy mindig úton legyek. Hogy mindig mellettem legyenek az emberek. Beszélgessenek, amire nem figyelek oda. Amit nem is értek. Átfáztam. Sokáig sétáltam mái-. Ugyanúgy esik a hó, mint eddig. Néha a szél belekavar a hópelyhekbe. A függöny az arcomba lendül. Sétálok. Szép lassan, hogy csak teljes az idő. Ekkor azt mondja valaki: „Csókolom”. Nem válaszolok. megyünk tovább. „Ugye, maga a külkemél van?” Nem bánom, hogy jön mellettem. Csak beszéljen! Csak ne kelljen válaszolni! Akkor nem bánom, ha mellettem jön. Vége az utcának. Visszfordulok. Jön mellettem. Azt sem tudom, hogy néz ki. „Szóljon már valamit” — mondja. „Ugye, a külkemél dolgozik?” Most ránézek. Havas a szempillája. A haja is. Nincs rajta sapka. Kabátgallérját felhúzza. És mosolyog. „Igyunk meg valahol egy kávét.” „Igyunk” — mondom neki. Már nagyon fázom. A csizmám talpa vékony. Elfáradtam. Az eszpresszóban konyakot resóüú, TJem kérdi, akarom-e. Egy hajtásra kiiszom.,,Na, látja” — mosolyog. „Még egyet” — mondja a felszolgálónak. Js szólt a holló: Soha már* E. A. Poe: A holló. Szempillájáról már leolvad a hó. Egy nagy vízcsepp hull a zakójára. „Boldogtalan”? — kérdezi. Megfogja a kezem. Amelyi- ken a karikagyűrű van. „Elvált, vagy még együtt vannak?” „Elváltunk” — felelem. „Sose keseregjen. Higgye el, nem éri meg. Vigasztalódni kell. Éppen ma, szilveszterkar... Akarja, hogy megvigasztaljam?” A térdemre teszi a kezét. „Együtt vannak még, vagy már elváltak?” „Elcseréltük a lakást” — felelem. — „Kétfelé cseréltük.” „Hát akkor mi a baj? Milyen lakás jutott magának?” „Garzon.” i „És a férje lakása? „Az is garzon.” Ö, csak most ne bőgjek! Mire kell gondolni? Min nevethettem olyan jól, hogy még ma is emlékszem rá? Talán egy sündisznón, ahogyan mászott a fűben, és ijedten nézett rám, amikor szembe találkoztunk. Mert én is a fűben mászkáltam. De ezen sem tudok nevetni. Csak akkor. Gyerekkoromban tudtam. Ma már sajnálom azt a sündisznót. A keze még mindig a térdemen. Remegni kezd. Mint a kocsonya. A sarokban ülünk. Itt egészen sötét van. „Veszek egy doboz cigarettát” — mondom neki és a pénztárhoz megyek. Ütközben leakasztom a fogasról a kabátomat. Kisétálok az ajtón. Most már szeretnék otthon lenni. Most már jó lesz. Egy édességboltban konyakot veszek. Ezzel kezdtem, ezzel folytatom. Még mindig ugyanúgy esik a hó. Otthon csak ülök egy helyben. Nemsokára este lesa Sötétedik. De még látom a hópelyheket az ablakon túl. Előveszek két vizespoharat Misid & kettőt teleoatöaj CIRKUSZ Danuta Zulawska plakátja (Lengyel plakátkiállítás nyílt Budapesten, a Műcsarnokban)
