Népújság, 1971. december (22. évfolyam, 283-307. szám)

1971-12-19 / 299. szám

SZAKONYI KÁROLY: Tudtam, jól vagyok f#5|gj íkor aztán már mindenhová be- ■ [ nyitottam, lát- 1 I tam, senki sincs i j I abban a házban. J|gLJ Nem olyanforma ■B ház volt, mint a mienk, de azért csak volt abban éppen úgy konyha, kamra, szoba kettő is, meg veranda is, a verandán vi­rágok, nem tudom, milye­nek, a vastag zöld levelükre emlékszem, meg arra is, hogy a szoba falán ketyegett az óra, a térítőn morzsák voltak, egy cserép hamu­tartóban pedig cigarettavé­gek, olyan hosszú szopóká- júak; ahogy úgy el voltak nyomva, arra is emlékszem. Meleg is jött valahonnan, talán a konyha sparheldjé- ből, de ezt nem tudom, nem néztem, mert csak nyitogat- tam az ajtókat, hogy majd csak találok valakit. Nem találtam senkit. Kiáltoztam, hogy jöjjenek elő, de' nem Jöhettek, ha egyszer nem voltak ott. Fene tudja, hová lettek olyan hamar. Restell­tem járkálni abban az üres házban; ahogy betettem egy ajtót, azt lestem, nem nyit­nak-e rám mögülem, biz’ nem nyitottak, hát egy idő múltán kimentein az udvar­ra, onnan meg atz. utcára. A többiek, a mieink ott jöt­tek a kerítések mellett ván­szorogva, mert igen fárad­tak voltunk valamennyien; az egyiknél egy darab kol­bász, a másiknál egy fél kenyér, emennél valami itő­ka, amannál lábasban va­lami éleség Csak azt lehe­tett hallani, ahogy jötték; a léptüket lehetett hallani, meg a csendes beszédjüket, mart amúgy akkora süket­ség volt, hogy ahhoz fogha­tóra nem is emlékezem as- eDőttroL Nekem még a fü­lem is csengett belé. Néz-, tem a mieinket, amint tó“ lagdáltak éaértesaét, é® les- 1 ték a házakat, a kerteket, ' meg a nagyobb épületeket, de még a templomot is, hogy hová lehették az itteniek? Tekintgettünk ide-oda. Az birizgálta legjobban az em­bert, hogy figyelnek-e vala­honnan? Padlásról? Torony­ból? Egyéb menedékről? Pe­dig nem moccant semmi. Se egy ember, se egy kutya, macska, ló, más marha, vagy szárnyas jószág. Tán még légy se volt. Semmi. Amúgy minden a maga rendjében: az ablakok betéve, a vödrök a kutakon; a fákon az őszi levelek, egy Ids gyümölcs itt-ott: birsalma, szőlő, dió... Le is csippentettem egy jó­kora szőlőfürtöt, aztán bal­lagtam le az utcán a folyó­hoz. Fáradt voltam nagyon. Leültem a parton egy víz­kivetette fatörzsre, szemel­tem a szőlőt, a lábam ki­nyújtottam; ej, de fájt a lá­bam! Gondoltam, levetem a bakancsomat, megáztatom a lábam a folyóban, még nem lehet olyan igen hideg a víz, de aztán csak nem buzdul- tam néki, elég volt, hogy jól kiny új táztam, s lestem a vi­zet. Szép volt a folyó, las­san hömpölygött. a fűcso­mók belehajoltak, az ár meg dűtötte, ringatta őket, mint­ha csak játszana velük; meg is feledkeztem mindenről, olyan fáradt voltam, jólesett nézni a lassú sodort, a szem­közti partszegély sárga csík­ját, odább a füzest, aztán megint a lusta vizet; hal­lottam a kis escbbanásokat, ahogy a halak fel-fel dob­ták magukat a felszínre, bá­multam a szétfutó, elmosódó vízgyűrűket, csipegettem a szőlőt Finom ízű szőlő volt, talán muskotály. Ízlelget­tem, szétnyomkodtam a nyel­vemen a szemeket tele volt a szám a szagos szőlő za­matéval. hogy így ölök, oda­jön melléin az egyik fiú, mutatja, hogy leülne a fa- törasre, arrébb húzódtam; letele­pedett, sóhajtott 9 nyomkodta a csuklóját azt amelyik annyira fájt néki. Bontogatta rajta a kötést hogy megnézze, javul-e, még én is néztem, hogy mondom, milyen egy seb, úgy harmadnapon, hát elég csúf volt nem csoda, hogy fájt neki. — Az anyjuk is­tenit — azt mondja —, oszt mégsem küldenek hátra. “ Hát nem olyan az, hogy ne tudnád használni tőle a kezedet — mondom neki. — Kell az ember, na! — Csak azért mondtam, hogy meg­békéljen a sorsával, van elég bajunk, minek eméssze magát még ezzel is? Legyintett, aztán a jobbik kezével elővett a zsebéből egy marék olyanféle cigaret­tát, amilyet abban a házban is szívhattak, ahol azokat a hosszú szopókákat láttam elnyomkodva a hamutartó­ban. — Az ember! — azt mondja. — Mi az ember? — És megkínált. — No, no! — mondtam, ahogy elvettem egyet a ci­garettái közül. — Azért az nem legyintgetni való! — Rápipáltunk, eregettük a füstöt, ültünk ott a parton, mint a horgászok. — Hát — azt mondja egy­szer csak az a fiú — hát, talán már megvan a gyerek. — Miféle gyerek? — Az asszonynak — azt mondja. — Irta, hogy ilyen­tájt lesz az ideje. Elég fura, mi? — Mi volna fura abban, hogy születik egy gyerek? — kérdem. Rám nézett, aztán elóre- lokte a sapkáját a szemére, a jobbik kezével meg va- kargatta az üstökét. — Hát csak az, hogy olyan, mint­ha másvalakivel történne. — Mi történne másvalaki, vél? — kérdem. “ Ami történik. Másva­lakivel, nem pedig velem. Meg velünk. Hogy itt va­gyunk, az asszony meg ott ran. És merre van egyálta­lán az ott? Erre? Arra? Amarra? Valahol ott szüle­tik egy gyerek, aztán az az én gyerekem, de mégsem tudom, hogy megvan-e, vagy mi van? Meg hogy milyen? Semmit se tudok. Azt se, hogy igaz-e? em mondtam c*n erre semmit, mert olyan igen fáradt voltam. Azon járt' az eszem, hogy csak le kéne vet­ni a bakancsot, aztán belemártani a lábam a folyóba! De nem szántam rá magam. —• Ügye a nossed»!—■!»««#- ti a fiú. — Csak nem fér a fejembe, hogy hogyan van ez! — Hogyan lenne? —mon­dom néki. — Így van. Ezen te nem segíthetsz. Majd el­engednék, aztán meglátod a gyerekedet Elfogyott a cigarettám, a hosszú szopókát be lépöccin­tettem a folyóba. — Kell másik? — kérdez­te a fiú. — Hagyd — mondtam ne­ki. — Nem tesz jót az egész­ségnek, ha egyiket a másik után szívod. De ő csak rágyújtott, s láttam, nem tudja kiverni a fejéből a dolgot, mert azt mondja: — Neked van csa­ládod? — Van. — Egy? — Három. — Az szép — mondja er­re. — Nekem még csak ez az egy van, ezt sem láttam. — Ha van. — Van. Irta az asszony, hogy itt az ideje. Engem meg ide evett a fene mel­lőlük! — Nem a te hibád — mondom. — Ne törd magad. — Tán fényképed is van a tieidről? — kéreti aztán. — Már hogyne vőnal — Ezzel elővettem a tárcámat, ott voltak a fényképek, meg egy lap is volt ott, amit már meg akartam írni haza. Na, gondoltam, meg is írom mostan. Odaadtam néki a képeket a két kisfiúról, meg a lánykáról. Nézte. Nem is tudom, mit nézett rajtuk annyit. A szeme könny be lá­badt mielőtt visszaadta. — Nekem is ilyen nagy fiam lesz — mondta. — A neve György. Mint az enyém Azt írtam, György legyen. Nyújtotta, hogy tegyem el, de akkor kicsit lentebb a parton megláttam egyet azok közül. Mindjárt ráismertem a sapkájáról, pedig éppen csak kilesett a bokrok mö­gül. Még csak annyi időm se volt, hogy szóljak a fiú­nak, hogy nédd a! Semeny- nyi időm se volt. Éppen csak felkaphattam a puská­mat, aztán oda néki! Pedig fáradt voltam, de nem hiá­ba gyakoroltam annyi ide­ig, jó volt a célzás. Az em­ber felemelkedett, aztán megperdült és eldőlt. Hát aztán csend lett megint. Csak a folyó csobogott, más nesz nem is volt tovább. A fiú még úgy tartotta a fény­képeket a kezében, mint az imént, s azt mondta: Tán többen is vannak! allgattuk is, hogy mi lesz, jönnek-e még? De több nem jött. Ez vala­hogy elkóborolt, vagy mát akar ha - tott erre, a fene tudja. Oda kellett volna menni megnézni, hogy mi, meg hogyan, de olyan igen fáradt voltam, s a fiúnak sem akaródzott felállni a fa- töírzsről. Nem ‘ volt semmi nesz, hát nem is mozdul­tunk. — Tedd el— mondta a fiú. Elfektettem a puskámat a fűben; elvettem s betettem a tárcámba a képeket, szé­pen lesímítva mindegyiket, hogy ne törjön a szélük. Megnéztem a gyerekeket egyenként, s legfelül a fe­leségem arcát, aztán becsuk­tam a tárcámat. A lapot elöl hagytam, megkerestem a ceruzámat, és a térdemen nekifogtam az írásnak. — Haza? — kérdezte a fiú. — Hát! — mondtam. Lát­ta, hogy nekiveselkedem, bó­lintott, odább húzódott, hogy ne zavarjon. Nézte a folyót és szívta a cigarettáját. Én meg írtam: Édes Kati tudatom, hogy soraidat megkaptam, melyből értem, hogy nem tört össze a sü­temény és az üveg Édes ka- ti nem tört össze semmi, a sütemény finom volt és a rum is és értem soraidból, hogy a gyerekek gondolnak rám, én is. és tudatom, jól vagyok, melyet nektek is kívánok tiszta szívből Édes kati most csak légy nyugodt még nem tudom mikor me­hetek haza, itt nincs sem­mi újság, édesanyám men­jen csak el orvoshoz mert a legfontosabb az egészség, csókolom is, meg a gyere­keket, fogadjanak szót, tisz­tel tetem Sámson urat, ki­csit fáj a lábam, de ne ijedj meg Édes kati írj rögtön er­re a tábori posta számra szívből szerető férjed János ztán még néztem a folyót; a fiú el­aludt mellettem a fatörzsön, pedig füstölt a cigaret­tája, úgy aludt Üldögéltem ott, mert még volt időnk, de azért neéi vettem le a ba­kancsomat, hogy megártasz sam a vízben a lábam. ANTALÉT ISTVÁN VERSEI: Már barát Minden Jó szőt megköszönök. A biztatásért hálát érzek. (Igaz, a hálám nem örök, addig se tart talán, míg élek!) Tie nem felejtem, akinek annyit számítok legalább, hogy megjegyzi a nevemet, s nem gyűlöletből. Már barát. Téli rege Fehér világban ébredés, — vagy álomkép és vízió? • Lángokban áll a téli reggel, izzik a csoda-tiszta bő, kék varázslatban a világ, tele hittel és gyötrelemmel, és a hóba beletapos •— de boldogan! — az ember. Koccintok. Kiiszom előbb az egyiket, aztán a másikat. Egészen sötét van odakint. Csak a behavazott ablak­patkány világit. Ahogy kinézek, egy varjút látok ott állná. Benéz a szobába. Kitartóan néz. Megkopogtatom az ablakot Nem repül el. Talán éhes. Madarakat szoktam etetni De nem merem kinyitni az ablakot Ismét iszom egy poharai. Odamegyek me^nt s varjú­hoz. Csillagos az ég. Szabályos négyszögökben állnak egy­más mellett. Az üvegben már alig van valami. Nem érdemes pohárba önteni. Felhajtom. Nagy a csend. Kezemben az üveg. Nézem a varjút Mozdulatlanul áll. Fejét szárnya alá dugja, úgy alszik. Arra gondolok, hogy most szép lassan kinyitom az ab­lakot és elzavarom onnan. Hogy ne lássam többé. Ekkor megszólal a telefon. Felveszem. Nem válaszol senki. Csend van a kagylóban. Sokáig hallgatom. Aztán az ölembe teszem. Megint a fülemhez illesztem. Kezemből ki­esik az üveg. Csörömpölve törik szét a padlón. Belehallőzok a kagylóba. Nem válaszol senki. Ekkor már tudom, ki ö. Öröm fog el. Ez Ő. Vár engem. Ha le­megyek az utcára, biztos találkozunk. Ott fog állni vala­hol és vár. „Ó, úgy örülök” — mondom neki. „Ne tedd még le a telefont.” Akkor arra gondolok, hogy el fogók innen menni. So­ha többet nem jövök vissza. Ha vele találkozom, soha nem jövök vissza. El kell aiándekoznom mindent. „Halló — mondom ne­ki. Mindent elaiándékozok és aztán indulok. Mire becsen­getsz értem, már üres lesz a szoba.” Felhívok esy számot. „Halló” — mondja egy íérfihang „Parancsoljon.” Megkérdezem +őle, h"gv nines-e szüksége fotelokra. „Fotelokra? Milyen színűek?” „M!rdegyik zöld” — felelem neki. ,.Máns ott leszek” — mondja a férfi. Megint tárcsázok: „Asszonyom, nem akarja a díszpár- náirr"‘? Televízióm is van...” „Nekem is” — feleli a nő. „De én ingyen adom.” „Legalább minden új?” — kérdezi. „Nemrég vásároltam őket.” Megint hívok egy számot, aztán még egyet. „Hány éves «gy kislány? Olyan fiatalos a hangod?’» ___Ul_,^ ^ .Tizennyolc” — feleH nevetve. „Szép új ruháim vannak. Meg gyöngyeim. Mindent me­ssed adok. Gyere azonnal.” „Most van az esküvőm” — mondja a kislány. „Nem mehetek.” „Bútorokat is kapsz. Űj szőnyegeket. Vagy már min­dened van?” „Nincs semmim" — feleli a kislány. „Hát akkor várlak!” Elajándékoztam mindent. Levetettem a rajtam levő ruhát és a szoba közepére dobtam. Ültem meztelenül a fotelban. Kivettem a szekrényből a kalapját. Az Ö kalap­ját. A háziköntösét és a papucsát Magam mellé raktam. A többit mind elvihetik. Vártam őket. Először a férfi jött. Kezet csókolt. Vál­lára vette a fotelokat. Megint kezet csókolt és elment. Aztán jött az asszony. Vitték a televíziót, a szőnyege­get. Nagyon barátságosak voltak. A nő cigarettával kínált És elmentek. Jött a kislány menyasszonyi ruhában. Megcsókolta az arcom és boldogan nézett rám. Sok-sok férfi volt vele. Az egész násznép. Vidámak voltak. Azt kérték, táncoljak ve­lük. Mindegyikkel fordultam egyet. Csodálkoztam, hogy nem szégyellem magam. Hogy meztelen vagyok. Ók meg észre sem veszik. Legvégül a vőlegény ,kért fel. A kislány közben fülébe illesztette klipszemet, nyakába vette gyöngyömet. A vőle­gény csókolgatni kezdett. A kislány nézte, és mosolygott. Aztán mindegyik felkapott valamit, és ahogy elhalad­tak előttem, még egyszer meghajoltak. A szoba közepén maradt még egyesemé kacat. Kályha­cső, papucs, harisnyák, aranypántos cipőm, aminek nem volt már sarka. Kinyitottam az ablakot. A varjú aludt. A villanyfény­ben pedig, a túlsó oldalon egy férfi állt. Zsák volt a vál­lán. „Maga nem ószeres véletlenül?” — kérdeztem tőle. „Miért? Van valamije?” — kérdezte és odaállt az abla­kom alá. „Húsz forint az egész” — mondta az őszeres. „Ingyen adom” — feleltem néki. Aztán sokáig vártam. Végre megszólalt a csengő. Ek­kor felvettem a kalapját, a háziköntösét. Lábamra húztam papucsát és elindultam az ajtó fele, , , . Reggel volt, a házmester állt a küszöbön „Ejnye ki»» asszony, micsoda ricsaj volt itt az éjjel! Még az ajtó is tix~ va-nyitva! Hát nem fél, hogy kirabolják?” Lassan az ablakhoz mentem. Szép, tiszta volt az ég. A varjút már nem láttam a párkányon. Csak a lába nyo­mát a hóban. „Csókolom, és boldog űj évet!” — mondta a házteV <

Next

/
Thumbnails
Contents