Népújság, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-07 / 263. szám
Mire jó a művészet (6.) Elektron a szekrényben Miért áldozott mindig la pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állt? Képzeljünk el egy teljesen sárt kis szekrényt, melyet belülről két részre oszt egy fal Ezen a falon van egy kis lyuk. Most még azt kell elképzelni, hogy a kis lyukon át egy parányi anyagi részecske rendkívül nagy sebességgel szaladgál ide-oda. A kérdés az, hogy az idő egy megmérhető pillanatában hol van ez a kis elemi részecske; a szekrény melyik részében? Azt gondolnánk, a válasz «~sak kétféle lehet: vagy az egyik felében, vagy a másikban. Pedig, ha a részecske elég kicsi, a sebesség pedig elég nagy, akkor a kétféle válasz közül egyik sem igaz; a részecske, mint energia, mint egy állapot, a szekrény mindkét felén egyszerre van jelen és egyszerre hiányzik. Elképzelni ugyan elég nehéz ezt, de a tudósok bebizonyították. Annyira ez a valóság, hogy a legpontosabb tudomány, a matematika képleteivel le is lehet írni ezt az állapotot Magyarán: számolni lehet vele, építeni rá, mint a fizika egyik törvényszerűségére. Mi köze a fizikának a művészethez? Talán több, mint első pillanatban gondolnánk. A fenti példát a szekrény- lyukon át szaladgáló elemi részecskével, a modern fizika egyik legkiválóbb képviselője, Heisenberg írta la, bogy magunkfajta laikusok előtt megvilágítsa, miért oly nehéz szemléletessé tenni és megérteni a modern fizika alapelveit Végül is miért érdekes (mindez a művészetek szempontjából? Azért mert az emberek túlnyomó többsége ma már elhiszi, hogy a világ, a természet nem olyan, mint ahogy harminc, vagy ötven évvel ezelőtt az Iskolában tanultuk. Elhisszük, hogy a természetben nemcsak harmónia van, hanem diszharmónia, nemcsak logikus törvényszerűségek, hanem a logikának ellentmondó részletek, nemcsak változatlanság, állandóság, hanem szüntelen változás és az állandóság hiánya — egyszerre. Igen, ezek az ellentétes dolgok egyszerre vannak jelen a természetben — mint az elemi részecske a szekrény két oldalán. Mármost ugyanazok az emberek, akik a tudománynak már mindezt elhiszik, nagyon gyakran tiltakoznak, ha a művészet sugall valami hasonlót. „A művészet hirdesse a harmóniát!” — hangzik gyakran a kifogás a mai alkotások ellen. „A diszharmonikus zene nem zene! Hol néz ki így egy emberi test, mint ez a madárfejű szobor? Miért olyan a ló nyaka a képen, mint egy fahasáb? Miért nem az elején kezdődik a színdarab, s miért nem a történet végével fejeződik be? Miért nem tudhatom a filmben, hogy ez a jelenet a valóságban játszódik-e le. vagy a hős képzeletében?” Rendszerint így fogalmazzák meg a kifpgásokat, a modern zene-, képző- és színház-, vagy filmművészei egyes produkciói láttán. Ismételni kell: gyakran ugyanazok fogalmaznak így. akik nagy izgalommal olvassák például az Élet és Tudományt, s benne a kozmikus tér görbületéről, a jövő űrkutatásainak föMön kívüli „időeltolódásáról” szóló cikkeket. An a művészetben ugr7?n ' ' ' ...........""" h ezr- . ó'-j’ na ismerik fel. Miért? TT'* i —y-narról van szó a m-> ;ern műalkotások- han- is, mint a korszerű r dományban? Igen is, meg nem is. Egy műalkotás —• akár régi, akár új — ritkán, vagy alig vállalkozhat arra, hogy a tudomány új felfedezéseit népszerűsítse. Nem ez a dolga. A művészet mindig az emberről és az emberi kapcsolatokról, vagy éppen azok hiányáról, ellentmondásosságáról szól. (S persze a társadalomtudományok is szolgáltatnak éppen erről elég sok új információt). Ám azok az emberek, akiket a mai művészet ábrázol, mi vagyunk. A ma, a most élő emberek. Tudjuk például, hogy e század a technikai civilizáció nagy korszaka, s azt is, hogy a világtörténelem legnagyobb embesrmáglyáján ugyanebben az századbem ötmillió emberi test füstje szállt a levegőbe. Megéltük, hogy az első ember a Holdra lépett, miközben ugyanennek a nemzetnek a fiai, ugyanakkor bombákat szórtak a gyerekekre és asszonyokra. Ismerhetjük Heisenberg magyarázatát a szekrényben cikázó elemi részecskéről, és láthattuk a modem fizika nagyobb dicsőségére a gomba alakú felhőt meg a hixo- simal emberroncsokat A képernyőin láthatjuk, hogy ugyanabban a percben a Föld túlsó oldalán ki lő gólt az ellenfél kapujába, s nem tudjuk, hogy a szomszéd lakásban három napja elhagyatottan meghalt egy öregasszony!! Mert mindez együtt van Jelen a világ „szekrényében”. Ami egy pillanatra sem jelenti azt hogy nincs progresszió, hogy nincsenek félreérthetetlen tendenciák, hogy az emberiség nem egyértelműen halad most már — Marx szavaival — egy valódi, egy igazi történelem felé. Mert ugyanebben a században zajlott le a forradalom, amely kaput nyitott e felé az új történelem felé! De csak harmóniát számon kérni a művésztől, amikor tudja, hogy a természet sem csak harmonikus, csak atlétatermetű szobrokat kívánni, amikor a művész tudja, hogy e század félelmei milyen görcsbe ránthatják a legdel- tásabb férfiszépségeket, mereven ragaszkodni az elbeszélt esemény időrendjéhez, amikor a művész tudja a pszichológustól, hogy a jelen minden tettében képviselve van a múlt, s az űrhajóstól, hogy ha egy kicsit eltávolodunk még a Földtől és , a Holdtól, mennyire más időszámítást kell alkalmaznunk, mindezt számon kérni ilyen ismeretek mellett: a művészet egyoldalú korlátozását jelentheti! Akkor hát a művész csak a rosszat, a torzat, a logikátlant, az Időtlenséget ábrázolhatja? Ez talán még egy- oldalúbb és képtelenebb követelmény lenne, mint ez a mostani, elég széles körben megfogalmazott igény: „A művészet úgy szórakoztasson, pihentessen, hogy közben harmóniát sugalljom, — mert ez megnyugtat. Érre a nyugalomra pedig olyan nagy szükségünk vart a mai zaklatott, zajos világban, mint egy falat kenyérre". A kívánság lényege Itt alighanem a megfogalmazás végén bújik meg. Aki munkáját csak fárasztó nyűgnek érzi, emberi kapcsolatai ziláltak, vagy egyáltalán nincsenek, vagy akár csak egyszerűen fáradt —, s nem kevés ilyen ember van —, rendszerint az tiltakozik fennhangon a modern művészetek bizonyos fonnál, stílusjegyei ellen. Meg lehet érteni ezt a tiltakozást, s talán segíteni is kell, hogy afféle szódabícarbónát és idegnyugtatót pótló művek is szülessenek. Csak abban nem szabad beletörődni, hogy ez legyen a művészet mércéje, hogy ezek a tiltakozások szabják meg a művészet fejlődését, ennek megfelelően kapjon támogatást, vagy szégyenbélyeget egy-egy mű, BERNÁTH LÁSZLÓ MEZEI ANDRÁS: CSILLAGOK, ZÁSZLÓK, KATONÁK ORSOVAI EMIL: EGY ARC Szíved fölött egy pipacs ütései, tiad szólít így becézve* oly szépen követeli, hogy vegyed, már észre, Eísőfü bárány, rét és nap neveli: szabadság legyen véle, bodrozzon arany-gyapjat, ki ne ontassék vére. Tatyogósok csöpp ezredet támaszpontjaid vegyék be Betonját beomlassza pipacsok ütése. Egy arc még ezerkilencszázból akit lepréselt már a távol két gomb szeme a haja kender vasutas volt vagy mesterember Sábáéhoz küldték és Doberdóra most képe alatt ketyeg az óra A Nagy Októberi Szó: cialista Forradalom győzelme után az első forradalmi népünnepélyek előkészítésével kapcsolatban az agitációs művészet új műfaja született meg: az ünnepi városdíszi-* tés. Ebben, akárcsak a szobrok és az emlékművek megalkotásánál, a művészek minden rétege szerepet vállalt; kezdve a hagyományos festőktől egészen a „kommunista futuristákig”. Moszkva, Pétervár és más városok dekorációs rajzain, a pan- nók vázlatain kiváló orosz művészek nevével találkozunk! Mindez beletartozott a lenini „monumentális propaganda” keretébe, amelynek megvalósításán az alkotók nehéz életkörülmények között, sokszor még nyersanyaghiánnyal is küszködve dolgoztak. Az oroísz nyelv ugyanazt a kifejezést használja a szónoki emelvényre és a templomi szószékre. Ez joggal sugallja a megállapítást: a monumentális propaganda időszakának képzőművészei egyszerre voltak — s nemcsak filológiai értelemben — politikusok és prédikátorok: a forradalom prófétái, akik szorgalmasan és átszel- lemülten dolgoztak a munkásosztály új hite Ikonográfiájának kimunkálásán. Nemcsak nyilvános tereket, ó» v-r V! k(v>-i!:nt htokat, könyvitől!. .kát, dísztárgya- , kát és plakátokat is készítettek. mozgó szobrokat, úgynevezett mobilékét. S emellett a Majakovszkij álMűvészet a forradalomért tál készített Rosta-ablakok közmondásszerű tömörségű jelképeit, amelyek ismét csak a középkorra emlékeztetnek, a biblia pauperumok képnyelvű elbeszéléseire, ezekre a faragott könyvekre, amelyek az írástudatlanok épülésére szolgáltak. E művészek sorában ott találjuk a műveik révén magyar közönség előtt is jól ismert Muhina és Sadr szobrait, S. V. Geraszimov munkáit, Ko- nyekovnak a ' régi paraszti faszobrászat formavilágában fogant plasztikáit. Majakovszkij „A forradalmi harc legnehezebb három évének színfoltok és jelszavak zengésével megírt jegyzőkönyvének” nevezte a polgárháború plakátjait. De többek ezek, mint krónikák; művészeti alkotások. Majakovszkij 'életigenlő humora, Gyen! szatírája, Moor drámai- sága, vagy a pétervári Lebe- gyev plakátjainak tömör és dinamikus előadásmódja egyaránt bizonyítja, hogy a művészek mennyire komolyan vették aktuális feladataikat. De nemcsak a közvetlen alkotásban, hanem gpkszor a kulturális élet szervezésében is. Ezeknek a munkáknak a megtekintése ?»k mindent megvilágít. Sok olyat* ami a különböző művészeti kiáltványokból, a vitázó irodalomból, — majd később — a kultúrpolitikai jelenségekből oly kevéssé volt érthető: a különböző művészcsoportok egymással vívott rész- küzdelmeit egy hatalmas, az egész szocialista művészetért folytatott általános harc keretein belül. A feudalizmusból éppen csak kilábaló Oroszország igazi képzőművészeti hagyománya kettős volt: egyrészt a görög ortodox egyház bizánci eredetű ikonművészetében, másrészt pedig az orosz népi művészetben gyökerezett. A kezdeti polgárosodás orosz értelmisége a nyugat-európai polgári művészettel kacérkodótt, onnét is a naturalista idillt ültette át legszívesebben orosz talajra. Mellettük azonban századunk elején egy sereg művész már — prófétai elő- relálátással — a holnapra figyelt; nem a hagyományok, hanem mindenekíelett az új korszak, az eljövendő lehetőségek érdekelték. J övőnk művészete a konstrukció elvén fog felépülni... valódi anyag lesz, valódi térben... megszületik a művészet, a tanultság és a technikai tudás szlntézése' > — irta egyik művészeti manifesztumában Tatlin, aki konstruktőr, festő és grafikus volt egy személyben. Hogy mennyire előre látta a holnapot, annak talán legbeszédesebb bizonyítéka az, hogy az 1920-ban készült „III. In- ternacionálé emlékműve”, a tavalyi velencei képzőművészeti biennálén .is (habár kicsinyített makett formájában) az érdeklődés előterébe került S egyúttal mintegy az egész világtárlat központi gondolatát fejezte ki. De Tatlin a mechanikus, gépszerű konstrukciók szerkesztője a felfüggesztett plasztikák, az úgynevezett mobilék feltalálója csupán egy volt az avantgarde azon művészei közül, akik részt vettek a forradalomban. Liszic- klj — ugyancsak konstruktőr, építész, festő, grafikus — 1919-ben csatlakozott a konstruktivistákhoz. A tizes évek vége fele forradalmi plakátokat tervezett, 1919- ben Chagall Iskolájában ra- nárkodott, majd rövid németországi intermezzo után 1921-ben a moszkvai Állami Művészeti Iskola professzora lett. Közben ismét külföldet járt, Ehrenburggal közös újságot alapított, de 1925-ben megint visszatért Moszkvába, ahol az építészeti történet által azóta is számon tartott felhővasalót, egy különös formáid épületet alkotott. Kettőjük mel- létt az ugyancsak a szigorú szerkezettörvények szerint dolgozó Malicsevet kell megemlítenünk, aki 1906-ban találta meg az orosz avant- garde-dal a kapcsolatot Moszkvában; és 1913-ban szuprematizmus néven indított művészeti mozgalmat. Képe: Fekete négyzet fehér alapon, a korai absztrakt ció1 egyik leghíresebb műve lett. 1919-ben Kandisz- kijjal és Tatiinnal a Művészetek Nemzetközi Irodájának tagja, e ugyanakkor LunacsarszkijjaL a kulturális népbiztossal, előkészíti az Üj Művészet Első Kongresz- szusát. 1926-ban a németországi Bauhaushoz csatlakozik, majd visszatér Lenin- grádba, s ott marad haláláig. Chagall, az orosz népi képzeletvilágból táplálkozó nagy álmodó, festő-költő ugyancsak résztvevője volt a forradalomnak; Lunacsarszkij megbízásából 1917-ben a Vityebszk kerület képzőművészeti biztosa lett. A z orosz avantgarde részvétele a forradalomban a legutóbbi évekig csak kevésbé volt ismert, s a lenini monumentális propaganda emlékanyagát Is csupán négy évvel ezelőtt állították ki ismét. Ezzel a kiállítással nemcsak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója előtt tisztelegtek a művészettörténészek, hanem felhívták a figyelmet a szovjet képzőművészet saját, eredeti avantgarde hagyományaira is. Ez az avantgarde sok lényeges pontban különbözött — látszólagos formai azonosságok ellenére — a nyugati avantgarde alkotásaitól, s a közhiedeleméi ellentétben, nem nyugati- forrásokból tánláikozott, hanem éppen fordítva: nyugaton ki- teljesedett művészeti fórra* dalmak forrása volt. BOJÁR IVJU \
