Népújság, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-07 / 263. szám

SSTÜRKOYICS TEBOB: ZENETANÁR „Kedves Prezsüli Mária — mondta a tanár tanítvá­nyának —, véletlen az, hogy kik kerülnek be az életünkbe, s talán az is, hogy kiket szeretünk meg. De azt nem tekint­hetjük véletlennek, hogy kikhez ragaszkodunk.” — Háttal állt a szobának, kinézett a kis terem ablakán, ahol csak fölfelé lehetett látni, mert a vízszintes teret tetők állták eL A magasban pedig száz és száz téli ág futott össze, osto­bának tűnt ez a növényi hadakozás, szánté egymás edlen törtek az ágak és eltakarták az eget. „A pillanat szeszélyességével szeretem önt Ajaj, ne sírjon. Egyáltalán ne sírjon. Nem idős maga, és én sem va­gyok az. A látása vonzott, azt hiszeirf) ma már megmondha­tom. Nem is maga, talán nem is konkrétan a személyisége, hogy pszichológiailag fejezzem ki magam, hanem saját bel­ső erőim, tendenciáim taszítottak volna maga felé.” Csönd volt egyébként s Nyizsnij-Novgarod alacsony te­tejű utcáin nem járt senki. Sötét téli eső esett, mert a tél most enyhe volt „Azt mondom, hogy volna, hiszen sohasem volt az enyém. Talán nem is ez a döntő. Tudom, hogy maga most is ott áll a katedra előtt és a füzetét nyújtja föl, kék szeme van és széles vállai” — elhallgatott Nyikolaj Jegarovics, s látta, nem a fent vázolt képet hanem önmagát ebben a sze­rencsétlen, kissé glyűrött szürke zakóban, s régi nyakkendő­ben, látta arcán a ráncait mélyek olyan öreggé tették, mint­ha már túl lenne a negyvenen. „Semmi közöm önhöz — magának beszélt, ki tudja? A szoba vékony és hosszú volt, a nő kivehetetlenül ült a szé­ken, kényelmetlenül, és ijedten hallgatta. — Mindig sze­rettem, minden mozzanat érdekelt a sorsából, tudtam, hogy nem lett zenetanár, hogy elköltözött Tomszkba, aztán ké­sőbb visszatért. Nekem is voltak nehézségeim. Micsoda? Az állások, s a szerelem. Most jutottam csak oda, arra a pont­ra, hogy szabadon szeressem magát, ügyetlenségem páncél­ja leesett, más asszonyok dobták szét, akik bennem tudói csodabogarat láttak. Az ember pillanatnyilag kíván és hosz- szán érez. Valójában, még nem voltam kész önt szeretni. A sejtek, a belső felszínek és lehetőségek nem álltak egybe, hogy úgy legyen, hogy egyenesen szeretem. Lemondtam ma­gáról A többiekről nem. Az könnyebben ment, csaknem egyszerűen. Igaz, hogy utána mindig gyűlölöm őket, már­mint ha elmúlt a szerelem. Mert a szerelem elmúlik, külö­nösen el a férfiaknál. Egyszerűen eltűnik, mint kép a fair rőt, amit nem vetítenek tovább. Sohasem értettem meg, miért nem (négy férjhez. So­kat hallottam udvarlóiról, akik délcegek és okosak voltak, s bizonyára el is vették-volna önt. Jól tudom, hogy nem én ! tartottam vissza magát attól, hogy engedje magát elvenni Valami más, hiába, magában is az az életélem dolgozott, ami berniem. Maga annyira csinos volt, annyira szép, any­nyira női. Hatásos megjelenésű, igazi orosz szépség. Smég. sem ment férjhez. Magában volt a hiba Valami eiienáiiAs, valami csönd, mely lelke legmélyéből, sziklák és mohok közül áradt, s a férfiak nem értették ezt. Így gondolom. De most annyira elmúltak a percek, órák, évek. Látja, itt nem változott semmi. A régi bordó- és enyhén sárga min­tás geometriai terítő, az annyiszor moccanó kredenc csi­szolt, régi üvegablakaival, a homályos, testszínű csillár, mely magának régen annyira tetszett, a pufók angyalokat mintázó bőr hátú székek, a kert, a mintás falú cserépkály­ha, itt van. Mi kell még? Ezek maradandók. De közülük el­folyt az élet, a levegő, a tér. Elfogytak a bánat kapcsolatai, a szomorúság összefüggései és nem maradt itt semmi. Be­fejeződött a történet. Bevallom, voltak hosszú hónapok és eszembe se jutott, észre sem vettem, csak utólag a Zenete­remben. Az emberi lény átalakul, s magam is megütődve tapasztaltam, hogy hosszú évek után is szeretem, Prezsüli Mária, magát. Közben nagyon is voltak idők, mikor átala­kult életem eltávolodott ettől az érzéstől. Most nincs sem­mi előttem. Nincsenek feladataim, tudományos ambícióim. Csaknem vége az életemnek. Ügy érzem — hátrakulcsoita a kezét Nyikolaj Jegorovics és puhán, de biztosan állt, s be­szélt az ablaküvegnek — nincs semmi teendőm. Sok írás­mű, több zenetörténet és tanulmány áll mögöttem, hiszen maga is tudja, s úgy érzem, kiürültem, kiöntöttem maga­mat, mint üvegből fenékig a bort. Egy üres üveg vagyok, drága gyermekem. Csúf gondolat, de igaz. Azt gondoltam aztán most januárban, te öregedő vitéz, hívd el Prezsüli Máriát és mondd el neki, hogy szereted. Ne értsen félne. Sajnos véget ért ember vagyok, maga csak szenvedett ér­tem, pillanatig se gondolom, hogy feleségül vegyem. Csak szeretem, vagyis most, tizenhat év után megfogalmazódott bennem, hogy szeretem. — Nevetett a tanár, öreges neve­téssel.— Igen. Nevetséges. Gyámoltalan és kicsinyes dolog, főleg egy nőnek, harmincnégy éves korában, bosszantó, ügyetlen, ostoba dolog, ezt hallani. Ne mondtam volna? El­mondtam. Talán magam se tudom, miért? Talán erkölcsi elégtétel gyanánt? Én sohase udvaroltam senkinek, magár rak se, sőt, amikor maga kért rá, akkor se. Nem, egyálta­lán nem arról van szó, hogy nem törődtem volna a maga szerelmével, sőt. Védekeztem a magam kicsinyes, tanáros módján, ellene, okoskodtam és kiszorítottam az idillt az éle­temből, kottákkal, zengzetekkel, betűkkel, könyvekkel Ma is látom, milyen szép nyaka volt Haja színére is emlékszem, nem keli érte hátrafordulná. Mert az idillt, a lenézett és si­ralmas idillt nem lehet kiirtani Az a sejtek plazmáiban van, a véredényekben, kezünk virágaiban, lelkünk rózsái­ban. A szerelem sokáig politika, ügy esdi, hadállás vál tozta- tás, győzelem-vereség, sakk. Magával ezt nem kíséreltem meg, helyesebben másokkal sem, inkább azok kísérelték meg velem. De elmúlt és szenvedéseim árán sem emlékszem egyetlen arcvonásra sem, pedig forrók voltak és sokszor bár gyasztóan illatosak, — Kicsit élhallgatott. Szóval, nincs ennek semmi realitása, Mária Szergejevna Prezsüli. — Semmi Olyan az én szerelmem, mint a művé­szet A valóság van benne, de nem a, valóságért, az érzés van benne, de nem az érzésért Milliószar visszautasítottam magamban azt a gondolatot, hogy ezt egyáltalán megfogal­mazzam, de aztán előállt bennem és kész lett, mint azok a (Részlet) f November 7-én, szerdán; | későn keltem. A Péter-Pál j erőd felől éppen a déli ágyú- ) szó hallatszott, amikor a Nyevszkijen v égi gmentem. Hideg, barátságtalan idő volt. Az Állami Bank lezárt kapui előtt szuronyos kator oák álltak. — A kormány emberei vagytok? — kérdeztem tö­[lü& f — A kormánynak már be-j ' fellegzett! Szlava bogul (HÁ- ! Iá istennek!) — Ennél töbr ! |>et nem tudtam meg tőlílkJ f A villamosokról fürtökben ’ lógtak az utasok — férfiak, ' nők, gyermekek. Az űzi ek ! nyitva voltak, és mintha az ' utca nyugodtabb lett volna, ' mint az előző napon. Éjsza­ka a házak falait új, felke­lésellenes plakátokkal ra­gasztották tele — a parasz­tokhoz, a katonákhoz a pet- rográdi munkásokhoz inté­zett felhívásokkal A Morszkaja sarkán bele-^ ütköztem Gomberg kapi­tányba, egy mensevik „hon­védőbe”, a párt katonai osz­tályának titkárába. Arra a kérdésemre, hogy a felke­lés valóban megtörtént-e már, fáradtan, vállvonoga- tással válaszolta: — Csórt znajet! (Az ördög tudja!) Meglehet, hogy a bolsevikok a kezükbe kaparintják a hatalmat, de három napnál tovább nem tarthatják meg. Nincsenek kormányzásra al­kalmas embereik. Talán jó is, ha engedjük, hogy meg­kíséreljék, legalább belebuk­nak ... A Szt. Izsák tér sarkán le­vő katonai szálloda előtt fegyveres matrózok álltak. A szálló halijában sok fel­le sétálgató vagy suttogó hangon beszélgető fiatal tisz­tet láttam; a matrózok nem engedték ki őket e kapun... A palota nyugati sarka előtt nagy páncélautó állt. Rajta vörös zászló, újonnan ráfestett vörös betűk: gZRSZD (Szovjet Rabocsihi Szoldatszkih Gyeputatov.) A Szt. Izsák téren ágyúkat ál­lítottak fel. A Novaja Ulica torkolatában ba^kádot emel­tek: ládák, hordók, egy régi ágybetét, egy vagon. A Moj- ka raknart végét farakással torlaszolták el. A ház előtt végig ugyancsak mellvéddé ■lagasodó farönkök ... [ «- Gondoljátok, hogy itt harcra 'kerül sor? — kér­deztem. — Bizony, mégpedig , ha­marosan — felelte egy ka­tona idegesen. — Jó lesz, elvtárs, ha elmegy, mert könnyen baja eshet. Abból az irányból fognak jönni — mutatott a tengerészeti hi­vatal felé. — Kik fognak jönni? —- Azt nem tudnám meg­mondani, testvér — mon­dotta, és köpött egyet. A palota bejárata előtt katonák és matrózok cso­portosultak. Egy matróz be­számolt a Köztársasági Ta­nács végóráiról. — Szépen besétáltunk, és minden aj­tóhoz katonát állítottunk. Odamentem az ellenforra­dalmár komyilovistához, aki elnökölt: — Nincs többé ta­nács. Menjetek haza!... Nem messze tőlem egy csomó katonától körülvéve, tábornoki egyenruhában, egy szürke bajuszos, alacsony termetű ember állott. Arca pipacsvörös volt. — Alekszejev tábornok vagyok — ordította. —Mint felettese és a Köztársasági Tanács tagja, követelem, hogy engedjen be! — Az őrt álló katona a fejét va­karta — nem tudta, mitévő legyen. Megszólított egy tisztet, aki nagyon izgatott lett, amikor meglátta, ki áll előtte, és zavarában katoná­san tisztelgett. — Excellenciád —■ dadog­ta; a régi rendszeirt>en szett kásos megszólítást használ­va —. a palotába nem sza­bad senkit sem' beengedni— nincs jogom... Egy autó haladt el mel­lettünk. Góc ült benne, han­gosan nevetve. Utána egy másik autó. Az első ülésen fegyveres katonák. Beüt a kocsiban az Ideiglenes Kor­mány néhány letartóztatott tagja ült. Peters, a Forra­dalmi Katonai Tanács lett tagja, sietve jött át a téren. — Azt hittem, hogy eze­ket az urakat már tegnap este elfogták — mondtam az autóra mutatva. — ö — felelte, egy fel­sült kisfiú fintorával —, azok a marhák megint fut­ni hagyták legtöbbjét, mi­előtt közbeléphettünk' vol­na. A Voszkreszenszkij prosz- pekten matrózok vonultak, mögöttük, amíg a szem el­látott, katonák meneteltek. Amikor kiértünk a Morsz- kajára, már egészen sötét volt, csak a Nyevszkij sar­kán égett egy lámpa. Alat­ta egy nagy páncélautó állt, motorja zakatolt, és dőlt be­lőle a füst. Egy kisfiú fel­mászott az autóra, és az egyik géppuska csövét vizs- gálgatta. Mindenfelé kato­nák és matrózok álldogál­tak, mintha várnának va­lamire. Visszamentünk. a Vörös Kapuhoz. Itt néhány katqna állt, nézték a Téli Palota kivilágított ablakait, 'és hangosain * beszélgettek. — Nem, bajtársak — mondta az egyik —, nem lőhetünk rájuk. A női zász­lóalj is bent van, még azt mondanák, hogy orosz nők­re lőttünk. A Nyevszkij sarkán szin­tén egy páncélautó fordult be. A toronynyíláson egy férfi kidugta a fejét: — Rajta! Vágjunk át és támadjunk! A másik autó vezetője igyekezett túlharsogni a mo­to rberregést: — A bizott­ság azt mondja, hogy vár­junk. Ezeknek a farakások mögött ágyúik is vannak... Errefelé nem jártak a villamosok, a gyéren vilá­gított utcán kevés ember mutatkozott; de néhány ház­tömbbel arrébb csilingeltek a villamosok, embertömég hullámzott az utcán, a ki­rakatok ki voltak világítva, a mozik előtt fényreklámok — az élet a szokásos me­derben folyt. Volt jegyünk a Marinszkij Színházba — minden színház játszott —, de ezúttal az utca érdeke­sebb volt a balettnél... A sötétben fa rakáson bo­torkáltunk át, mellyel a Rendőrségi híd bejáratát torlaszolták el. A ■ Sztroga- nov-palota előtt néhány ka­tona tábori ágyút állított fel. Különböző egyenruhá- jú katonák jöttek-mentek, látszólag minden cél nélkül, és sokat beszéltek... Mintha az egész város a csekély zenedarabok, tneSye&i kel megörvendeztettem ha­zámat, kis városunk lelkes lakosságát. Belső zene ez, monoton, s. egy viszonylag öreg ember ajkáról furcsán hangzik, hogy azt játssza, szeletem, szeretem. O gy ér­zem, mintha előadnék most is, katedrán állnék, s olykor az ember többet tud néha, mint a szavak csendjében. Kiprédikálom az osztálynak az én régi, helyesebben a mi régi titokzatosságunkat, hogy szeretem. Itt állok a diákok előtt, s azt mondom nekik: én Prezsüli Máriát sasretem. Meg vannak döb­benve. Igazuk is van. Nem illik ilyet mondani Hallom, hogy elutazik. Jól i teszi. Mondhatnám, ideje. Ma­ga is megelégelte a rám való ! várakozást, én is a maga di­lemmáit. Franciaország szép I város, akarom mondani hely, meglátjuk, meddig bífja. Örülök, hegy megkapta az ösztön­díjat Közbenjártam én is, de ezt mondanom se kell. Látom fehér fogait pedig ritkán nevetett. Inkább nézett Az szép volt Egyáltalán, s egészben véve, ha tudományos pontos­sággal kellene meghatároznom, hogy milyen volt azt mosv- danám égyszerűen, hogy szép. Nem tartom föl, Judom, ilyenkor sok dolog akad. örü­lök, hogy eljött hívásomra, s a szaggatott, s ritka találkozá­sainkat nem vette sértésnek, kis időállóbb kezdeti szerel­münk után. Megkérem, csapja be maga után. az ajtót, ha elmegy. Tudja, gombra jár. Ne szóljon Ruszinkának, ő vasal, nem Baeretá, ha zavarják. * Szóval, Isten önmeL Nem is mondom, hogy gondolok majd magára, mert ez hazugság lenne. Valami huzamos ha­zugság. Inkább azt mondom, hogy eszembe fog jutni. Mint egy elintézendő ügy, s elintézendő telefon, készülés az elő­adásra, készülés a szerelemre, készülés az életre. Mindig készülődtem magához, s ezzel eltelt az idő, készülődéssel és nem maradt valódi napokra. Nem baj. Azt akarom még mondani, hogy érdeklődje meg helyen szíves, hogy a Sor­bonne-on most milyen zeneelméleti órák vannak, s legyen szíves, írja meg De hát hamarosan úgyis visszajön, nem mintha ez segítene valamit. Szóval, induljon. Jó éjt kívá­nok. Eddig maga szeretett engem, most én fogom magát.” Nem fordult meg Hallotta a gyöngéd fölállást, a percek lassú robaját, a lépteket, az ajtó óvatos kattanását, s még Nyevszkijen sétált volna. Minden utcasarkon óriási tö­meg — mindenütt heves vi­ta. Az utcakeresztezödések- ■nél egy-egy tucat katona állt őrt, drága prémekbe öl­tözött öregemberek öklüket rázták feléjük, jól öltözött nők szitkokat szórtak rá­juk; a katomák^nemigen vi­tatkoztak velük, zavartan vigyorogtak... Az ágyúdörgés megszűnt, és minél jobban közeled­tünk a Téli Palotához, annál csendesebbek és elhagyot- tabbak voltak az utcák. A Városi Duma épülete ki volt Világítva Valamivel távolabb em- bertömeg sötétlett. Néhány matróz dühös kiáltással megállított bennünket. A ko­csi megállt, I kiszálltunk. Meglepő jelenet játszódott le előttünk. A Jekatyerina- csatoma sarkán, egy ív­lámpa alatt, fegyveres ten­gerészek kordonja húzódott a Nyevszkijen keresztül elzárva az utat a négyes so­rokban vonuló nagyobb cso­port előtt. Vagy három- négy százan lehettek, frak- kos férfiak, jól öltözött nők, tisztek, minden rendű és rangú emberek. Felismer­tünk köztük számos kong­resszusi küldöttet, mensevik és eszer vezetőket, Avkszen- tyevet, a parasztszovjetek sovány, vörös szakállas éL- nökét, Szorokint, Kerensz- kij szócsövét, Hincsukot, Abramovicsoí; és elöl' a fe­hér szakállas öreg Schrei- dert, Petrográd polgármes­terét, Prokopovicsot, az Ide­iglenes Kormány közélel­mezési miniszterét, akit az­nap reggel letartóztattak, majd szabadon bocsátották. Megpillantottam Malkint, a Russian Daily News ripor­terét. — Megyek a Téli Pa­lotába meghalni! — kiáltot­ta vidáman. A menet meg­állt, de éléről hangos vita hallatszott. Schreider és Prokopovics tárgyaltak a magas termetű matrózzal, aki szemmel láthatólag a parancsnok tisztét töltötte be. — Követeljük, hogy en­gedjenek át bennünket! — kiabálták. — Látja, ezek az elvtársak a szovjet kong­resszusról jönnek! Nézze meg a belépőjegyüket! A Téli Palotába megyünk! A matróz nem tudta, mi­tévő legyen. Óriás kezével megvakarta a fejét, majd mogorván válaszolt: — Pa­rancsot kaptam a Tanács­tól hogy senkit se enged­jek a Téli Palotához. De el­küldök egy bajtársat, hogy hívja fel telefonon aSzmol; nijt... — Ragaszkodunk ahhoz, hogy átengedjenek! Nincs nálunk1 fegyver! Mi menni fogunk, akár engedi, akár nem! — kiáltotta az öreg Schreider, nagyon izgatot­tan. — Parancsot kaptam.;; — ismételte a tengerész kedvetlenül. — Kát lőjenek ránk, ha akarnak! Mi rdenni fogunk! Előre! — kiáltották minden­felől. — Készek vagyunk a halálra, ha van szívük lőni oroszokra és elvtársakraJ Itt vagyunk, lőjenek! — Nem — mondta a ten­gerész konokul —, nem en­gedhetem át magukat, — És mit tesz, ha me­gyünk? Lőni fog? — Nem, nem fogok lőni fegyvertelen emberekre. Nem lövünk fegyvertélen oro­szokra ... — Mi megyünk! Mit te­het ez ellen? — Majd teszünk valamit — mondta a tengerész, s szemmel láthatóan zavar­ban volt — Nem enged­hetjük tovább magukat, Majd teszünk valamit — Mit fognak tenni? Mit fognak tenni? Ekkor megjelent egy má­sik matróz, igen dühösen.— Elfenekelünk benneteket! — kiáltotta erélyesen. — És ha kell, lövünk is rátok. Most éri ggyetek haza, s hagyjatok békén bennünket! Az urak dühösen szitko­zódtak. Prokopovics felállt valami ládára, és esernyő­jével hadonászva szónokolt; — Elvtársak és proletá­rok! Erőszakot alkalmaznak ellenünk! Nem engedhetjük meg, hogy e tudatlan em­berek kiontsák ártatlan vé­rünket! Méltóságunkon alu­linak tartom, hogy itt az ut­cán holmi váltóőrök (soha­sem sikerült megtudnom, mit értett .váltóőrön) lepuf- fantsanak minket. Menjünk vissza a Dumába, és ott vi­tassuk meg, mi a leghelye­sebb út a haza és a forra­dalom megmentésére! Ezután a menet méltóság- teljes csendben visszafor­dult, és elvonult a Nyevsz­kijen, még mindig négye» sorokbaa.

Next

/
Thumbnails
Contents