Népújság, 1971. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-09 / 238. szám
Mire való a művészet (2.) A pápa fizet Miért adott mindig is pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állt? r ÄLLATBÖR lógott az ősember vállán. A faggyúfáklya fénye ott táncolt a barlangfalon, g 6 csak rajzolt, rajzolt, a festéknek használt vörös homokkal. Bölényt, nyilakkal, lándzsákkal átszúrt őzeket, térdre rogyó mammutot. Egy másik ősember ült a szabadban, a fa alatt, s elmélyültem, formálta az agyagot Apró szobor került ki a keze alól: furcsa, nóalakú idom. Feje kis gömb, arca szinte semmi, csak haját jelzi néhány vonal. Tulajdonképpen az egész szobrocska nem áll másból, mint két hatalmas kebelből, két még hatalmasabb tomporból, s egy ki- gömbölyödő, óriási hasból. Torz kis figura, a nőből csak azt jeleníti meg, ami a legfeltűnőbben mutatja nőiességét. Szinte „absztrakt” módon... Íme az emberiség első képzőművészeti termékei! A barlangfalra rajzoló, szobrot faragó ősember persze nem tartotta művészetnek, amit csinált. A barlangfestésnek, szoborfaragásnak ugyanolyan gyakorlati célja vplt, mint a kővel megfejelt botnak, amellyel az állatokra támadt, vagy a kis kőkésnek, amely az elejtett állat feldarabolására szolgált. Szerszámai formájával először a természetben talált tárgyakat utánozta, s ettől úgy érezte: hktalma lett a tárgyak felett. Az utánzást folytatta. A festménnyel az elejtendő vadat, a zsákmányt akarta előre birtokba venni; biztosítani a vadászat sikerét. A nőszoborral a nőt utánozta, s képzeletében ez egyet jelentett a nő megszerzésével, a nő feletti hatalommal. A természet birtokba vétele: íme, a művészet indítéka, amely alapmotívumként végigkíséri az emberiség történetét Művészetet hozott létre az ősember, hogy megnövelje önmagát, kiterjessze hatalmát a világ felett, de tudatában ez az aktus nem vált külön élete többi, hétköznapi eseményeitől. . A KLASSZIKUS görög színház már vallásos ünnepből, bort, termékenységet „varázsoló” szertartásból, tehát ugyancsak a természet feletti hatalom megszerzésének képzetéből született. A félkör alakú, hatalmas szabadtéri színpad közepén a karvezető sokáig emlékeztetett az egykori varázsló papra, az álarcos színészek a halottaiból újjászülető, megelevenedő istenre. Csak később kezdtek az álarcosok embereket is játszani: királynőt, dajkát, pásztort, kézművest, s a nézőtéren ülő dajka, pásztor, kézműves velük izgult, átélte a szerepeket, s megkívánta, hogy eldöntsék: ki a legjobb író göröghonban? A drámai versenynek nem csekély tiszteletdíja volt, de a nézők sem ingyen koptatták a kőpadokat; ha eljöttek —, s ki ne jött volna el? — megkapták a pénzt, amitől a munkakiesés miatt elestek. Miért fizetett a görög állam a művészeknek és a nézőkbe'- ? Nyilván, mert a közöns. jólesett, hogy a maguk egyszer' -■ -éri tehetőségein túl, átemelték mások életét; legyőzhették egyedi mivoltuk korlátáit, érezhették a világmindenség egységét, s bértartozásukat ebbe a rajtuk kívül is létező univerzumba. De nyilván hasznos volt a művészet az állam számára is. Azon felül, hogy a hatalom birtokosai személy szerint maguk is átélhették ugyanezt, segített számukra abban, hogy az athéni polgár elfogadja, természetesnek tartsa a világnak azt a rendjét, amelyben éltek rabszolgáikkal, ellenségeikkel, vallásos hiedelmeikkel együtt Azután már nehezebb dolga volt a művésznek. Most a szobrász egy hatalmas síremléken dolgozott; Mózes alakját formálta: fenségesnek, erősnek, nagyszerűnek látta. Majd egy kápolna mennyezete alatt görnyedt évekig .ugyanez a művész, s a magas faácsolaton állva, csodálatos embermoástru- mokat festett a száradó vakolatra; Ádámot, akit megérint. s ezzel életet ad számára az isten; s a többi mitológiai alakot akikben elsősorban az ember lehetőségeit igyekezett ábrázolni. A művészt Michelangelónak hívták, aki a „számlát fizette”: Gyula pápa névre hallgatott HARCIAS világi pápa volt, a Vatikán földi egyeduralmára tört, kegyetlenkedett, milliókat sanyargatott hogy a pénzt — egyebek között — o'yan csodálatos építményekre költse, mint a Szent Péter bazilika, olyan festményekre, mint Rafaello va- tikánbeli Madonnája. Michelangelo csodálatom freskója a sixlusi kápolnában. Miért áldozott Gyula pápa ilyen temérdek pénzt a művészetekre? Mindenekelőtt azért, mert személyes hatalmának, marad an dóságának akart örök emléket állítani — nem is sikertelenül —, s azért is, hogy e csodálatos műalkotások hirdessék azt a vallásos hitet, azt az ideológiát, amelynek nevében a Vatikán harcod és az egyház uralkodott. Az már más kérdés, hogy az egyébként vallásos Michelangelo művei inkább az emberi monumentalitás eszményített példái, egy kicsi; a kor ellenére, amely a művészt magát egyre pesszimistábbá tette. A szép francia vidéken egy őrület felé tántorgó feste borotvál fogott és levágta fél íúlét. Aztán ezt is megfestette: Festő, levágott füllel címmel. A festő, éh; • tében összesen egyetlen képet tudott eladni. Miért? A kapitalizmus áruc'l ké változtatta a műalkotást, amelynek értéke — s ezzel kicsit a célját is — -i kereslet és kínálat piaci törvényei szabályozzák. A művész már nem, vagy csak alig találkozott megrende- lő'nek igényeivel, s az iparosított műtárgytermelés nem emelte, hanem csökkentette ezeket az igényeket. A piac törvényeibe egyébként sem kalkulálták bele azt a távoli, közvetlenül kézzel nem fogható hasznot, ami a világ művészi megismeréséből származik. Sőt, jobb, ha egyre kevésbé vállalkozik felfedezésre a művész; azok a bizonyos piaci törvények éppen az ellenkező irányba csábítják. Csak az tudja még szolgálni a művészet régi, hagyományos, örök emberi céljait, aki kapcsolataiban, szemléletében utat talál a kiszolgáltatott, ám feltörekvő milliókhoz. ÍGY ÉRKEZIK el a .történelemben a szocialista® forradalmak kora, amely ismét „termelőerőnek”, néha talán túlságosan le is egyszerűsítve a kérdést — a világ megismerésében, elsajátításában, legyőzésében tartja hatalmas eszköznek a művészeteket. A művészeteket, amelyek az egyén, az egyes ember számára a közösségi lét átélésének, a világ egészével való azonosulásának felejthetetlen pillanatait hozzák. Természetes hát, hogy a szocialista államok szinte születésük pillanatától kötelességüknek tartják, hogy vállalják a művészetek pénzügyi, anyagi támogatásának nem ' mindig hálás szerepét. Békés Sándor: Mesél a hó Hát te vagy az, vidra koma. ..?! A horog csupasz, a csali sehol, s persze a hal se... Pedig szép hal lehetett, nagyon szép. Nem tudom megmagyarázni, honnan ez az érzés, de fogadni mernék: csuka volt, s legalább egy kiló... Elkedvetlenedve bíbelődök az újabb csalival, társam meg kárörvendően nevet Dühösnek kellene lennem, de a méreg nagyon is színlelt Hát lehet haragudni vidra úrra? Évődünk, ugratjuk egymást s közben a vizet a vízre omló bokrot lessük. Hol lehet a vén zsivány? A nyomok egy fűz alól futnak a katykó széle felé: céltudatosan, nyugodtan. Minden ujjnyom kivehető. Szinte látjuk, amint vidra koma ra- vaszkás mosollyal, fölényes biztonsággal végigfut az omlók on y parton, s még arra is van ideje, bátorsága, hogy megálljon, s féloldalra hajtott fejjel meglessen bennünket miközben a tűzzel ügyetlenkedünk. A horog a vízben, a vidra a leshelyén, a halak meg... De hát ki tudja, hol vannak ilyenkor a halak? A vízen áttetsző jégszigetek úsznak, alig ázáz méterre tőlünk, a szürke zátonynál már kezid beállni a folyó. Egyik percről a másikra történt minden, jött egy nagy faág, aztán egy jégtábla... Most már ötven-hatvan négyzet- méteres lehet az összefüggő jégfelület s nyugatról csak úsznak, úsznak az alaktalan, óriás- amőbák. Zajtalan koccanások, villámgyors forradás. Az előbb még két tábla úszott, most már csak egy... A szemközti parton récesereg röppen fel; mint a kígyót látó verebek. Hápogó madárfelhő, önmagát hizlaló rémület. De hát mi történhetett? Róka? Vagy ott is vidra úr...? Tanácstalanul nézünk, odaát minden vakítóan tiszta, nyugodt, mozdulatlan. De csak egy pillanatig. Aztán, mint mikor felmordul az ég, felnyög a négy-öt méter magas lőszfal, s mint a vízesés, omlani kezd... A víz felcsap, örvénylik, hörög, a rémült kis kacsák meg fölénk húznak, s úgy kiáltozzák: ugye nem vagyunk gyávák, ugye nem vagyunk gyávák...? A bot a víz felett, a zsinór a vízben, életnek azonban nyoma sincs odalent A damflon szép lassan jéggyűrű nő, itt az ideje hát, hogy abbahagyjuk. Hátunk mögött az erdő, előttünk a szeszélyes, parttalan, egyre sebesebben futó folyó. A horgászhelyről nyugatra már egyetlen nyom sincs; amióta leesett a hó, ember még nem járt erre A tisztaság, a csend, a fák, sa bokrok ágaira kapaszkodó zúzmara törékennyé, s való- színűtlenül széppé tesz mindent. Az ember áll a fehér hófelhőkig érő üvegplatánok alatt, s legszívesebben belekiabálna a csendbe: hahó, tündérek, hallotok engem...? A hó térdig ér, néhány perc, s ki kell gombolni a felöltőt, aztán a zakót, majd az ing nyakát Céltalanul, megmámorosodva csörtetünk a hóban: előre, előre, előre... A nagy . kanyarban vagyunk, itt rakja le a folyó nyáron a távoli vidékekről hozott homokot, kavicsot ágat. Kis terasz, csalogató pihenőhely. Közelebb settenkedtünk, valaminek lennie kell... S van is! Vadlibazaj rikolt, s röppen az égre. Egy pillanat csak, $ készen ádáz égi kék. Nincs esetlegesség, nincs helycsere, s nincs féltékenység se: e furcsa égi alakzatban mindenkire egyformán szükség van. A ludak dél felé szállnak. Néhányszor még halljuk a gúnár parancsszavát, s aztán újra csend lesz. Vajon hová szálltok, s mi vár rátok, madarak? A magas észak költőhelyei üresek, néma a táj, de a tundra iránti nosztalgia most is, itt lent, délen is, bennük él. Síkterületi vizek partján, réteken, sásos lápvidéken ütnek tanyát, de csak órákra, s aztán gyerünk, tovább! Minden őszszel megjelennék, s minden ősszel kevesebben. János úr mondja, a mezőőr: tíz évvel ezelőtt még egész felhők jöttek... Az erdő felé vesszük utunkat; a nagy folyó előbb- utóbb mindenkit elbágyaszt, szomorúvá tesz. A hó egyszerre beszélni kezd: nyom nyom mellett Egy nyúl háromszöget mintázó csapája, bevezet bennünket a tölgyesbe. Valamitől megijedhetett szegény: a csapa hirtelen jobbra fordul, s vad vágtává alakul. A felszálló, majd visszahulló porhó elmossa a kétségbeesett menekülésről tanúskodó nyomok kontúrjait; hát igen, az erdő nem kirándulóhely annak, aki benne él... Fácánnyomok; végtelen hosz- szan tekergő háromágú gyöngysor. Egy száraz ágon mátyásmadár, beljebb, valahol balra meg szarkák. Az erdő-mező vénasszonyai. Potyogásuk felveri a csendet, bosszantja a vadakat Megállunk, hadd higgyék a csó- rik, sikerült bennünket elriasztaniuk. Egy pass, vagy kettő? S már itt is vannak, közvetlenül a fejünk felett, mert nemcsak fecsegőek, gyávák, de végtelenül kíváncsiak is. Üj nyom, új mese. Egy őz. Aprócska patasor; óvatos kanyargás a bokrok között. Minden bokor mögött mélyebb nyom; itt megállt, s kilesett. Kilesünk mi is. Semmi. De pár lépés után a hó hirtelen sárgára vált: aha, róka vár! A komák háza táján mindig ez van: eldobált ételhulladék, kifehé- redett csontok, véres toll- halmaz, s szenny, töménytelen mennyiségben. Orrfacsaró hely, de azért körülnézünk. A koma, persze, sehol; vagy úton, vagy éppen horkant egyet a kotorék mélyén. Teheti, nincs munkaideje. Hivatalosan a hajnal, meg az este az övé, de melyik róka ad ma már erre?!... Lassan újra a folyóhoz érünk, pontosabban a folyóba torkolló csatornához. A víz itt is kicsi, március végéig, április elejéig nem is lesz nagyobb. Akkor majd meghízik a folyó, megnőnek a csatornák: altkor majd újra víz alatt lesz a pézsmák lyuksora. Csend a van, a víz mintha állna. Legalább egy béka szólna, egy felfuvalkodott trombitás! Varjak jönnek, ők a tél zenészei, már amennyire fa- hangú komyikálásuk, szomorú károgásuk zene! Né- llányan leereszkednek a vízparti nyárfára; forgatják a fejüket, s mint akik mondani akarnak valamit, de nem találják a megfelelő szót, tátogatriak. Cinkék érkeznek a víz fölé hajló kórára, bájosak ügyesek, em- Berszeretők. Egy falat; egy strófa naiv bús dalukból. Éppen dél van, megembereli magát hát a nap. Egy felhő kettéhasad, egy zúzma- rás fa felizzik a szennyesszürke ég alatt. A rucák visszamerészkednek a folyópartra, az őz ugrálva fut a hóhullató bokrok alatt. A nyúl nekiiramodik a tisztásnak, körbefutja, de aztán, hogy senkit sem talál ott, ugyanolyan sebesen vissza is menekül az erdő oltalmába. Az első bokor alatt megáll, visszanéz, s egyszerre szomorú lesz. Az az igazság, hogy sosem tudja, mit tegyen. Most azért jött vissza a jó meleg fényből, mert senkit sem látott, tegnap meg azért, mert mire kiért, volt ott valaki... A égen tágul a hasadék; a hó egyre fehérebb lesz. Minden megmozdul, mindenki mást tesz, csak a folyó nem törődik semmivel. A jégtáblák keletnek úsznak, s mintha mágnes lenne bennük, újra még újra egy- . másba akadnak. Minden hiába. Ha a hőmérséklet húsz fok alá süly- iyed, .beáll a folyó. Bernáth László DEMÉNY OTTÖ: PER — Angela Davis-nek — Majd védeni magam a korlát elé állok. Elpusztíthattok engem. Szólok — nem kiabálok. Nézzetek szépségemre, nézzétek okosságom! Minden erő elévül, de burjánzik az álom. S kínból, nyomorúságból terem piros virágot. Feketének, fehérnek oszthatatlan világot. Ahol helyetek nem lesz; ti onnan kirekedtek. Majd magatokban játszi fogatlan vének lesztek. S számoljátok — száz bomba is jutott egyre-egyre; jussát, boldog hazáját mégis kiverek ed te. Dühhel, daccal, s a végső érvvel, amit kigondolt. Mert az erőszak ellen ereje végtelen volt. « I
