Népújság, 1971. október (22. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-03 / 233. szám

A/VWWWWAAAAAAAAA^aaa mm mm » mm mm m m rn.^ ‘rirmryWlAAiLOll

ILLYÉS GYULA:

OZORAI PÉLDA

ötven huszár volt akkor a Szabadság annyi volt itt a nemzet, a magyar.

És szembe, hozván a császár parancsát tízezer fő, tizenkét ágyúval végig a völgyön, a Sió lapályán rohamra készen, — középen a híd.

Egy fél országrész fordul vérbe-lángba, ha az a hídfő, az is elesik.

Oh sármelléki törpe Tbermopilé —t Haloványnl a legendás görög merészség és ravaszság a huszárok merészsége és nagy esze mögött. Megindultak, — nem le, az ellenségre: a hegyre föl és másfél napon át kerülgették, csak járták körbe-körbe a vén Kálvária-hegy derekát.

A hegy mögött, mint színfalak

mögött, még

csizmát és csákót is cseréltek ők.

Előbb huszárok, most bakák vonultak a hüledező ellenség előtt, mely várta, várta rettegve, mikor dől nyakába az a tenger népözön.

Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok a másik hegyen, a Tükörcsösön.

Megdördült ott lenn végül is az ágyú, hetedhatárig körözve szavát.

Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de a többi csak járt, csak vonult tovább. Míg fel nem tűntek baltákkal, s üvöltve, mint a nádasok csikasz kölykei, a pusztaiak... s a szemközti dombon:

D égről P erezel, Szitásról Görgey!

Szorító, Lődöző, egy-két dűlőnév hirdeti csak, mi történt azután. Minthogyha ott lettem volna, merengve ülök az őszi, vén Kálvárián. Vadászkutyám elnyúlva vár, a puskát papírral cseréltem föl térdemen.

Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek bozótját kémleli tekintetem.

Hegyre kerültünk.., vagy

hegyre szorultunk, barátaim, de megritkult sorunk!

S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk az édes ország, melyért harcolunk; s be ingatag a hídfő és be hangos az ellenség!... hogy tódul már felénk! Még rejti gyáván — változik a harcmőd — • de látom én már minden fegyverét!

Nem hull golyó még ránk. De

hogyha hull is,;

ha a veszély, mint zápor megered': játsszuk már végig halálos mosollyal a rikító-vadító szerepet.

Nevetnünk kéne, hogy vagyunk,

megyünk még

ezrek dalaként fújva énekünk —

Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön — Legyőzhetetlen!, ha mind itt veszünk.

RUDNAI GABOR:

PILINSZKY JANOS:

Költő-invázió intelem

Ki hányaveti, ki meg elegáns, mindegyiknek más és más a póza, kit ismerőse, kit meg az apósa protezsál,

s ha nem, hát azt mondja, hogy proletár,- felvakart sebek a káderlapon, — kedvenc szavuk a Forradalom, de mit jelent nekik e fogalom?

Együtt került a zagyva agyba

Maó és Dózsa.

Ha téma nincs, jó lesz a lexikon, ha papir nincs, jó lesz a péklapát — hiába masíroznak balra át, a fenegyerek is csak epigon, a fontoskodó is csak dilettáns.

Ne a lélegzetvételt. A zihálást.

Ne a nászasztalt. A lehulló maradékot, hideget, árnyakat. Ne a mozdulatot. A kapkodást. A kampó csendjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod, az örök város máig is figyel, tornyaival, tetőivel, élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban

hírül adhatod azt, miről hírt adnod itt egyedül érdemes.

írnok,

akkor talán nem jártál itt hiába.

A nagy esők ideje ágy él

bennem, mint az ünnepeik. A szegénység, tehetetlenség, bánat és félelem ünnepei. A falut körülvették fényes függönyökkel az esők. A házakat külön-külön elfedte. Az Ötemető és a Kistag felől öklendezve leömlő vizet elgátoltuk, mi gyerekek. Egész gát- és tórendszereiket alakítottunk ki. A víz hozta ajándékokat, csíborokat, békákat úgy úsztattuk meg, mint igazi tengerekben. Rengeteg béka termett egyszerre, mintha az esővel hulltak volna az égből. Mikor meguntuk gyötörni őket, valamelyikünk kitalálta, gyűjtsük ösz- sze, és adjuk el, mert úgy megveszik, mint a mákgubót, vagy a csipkebogyót és a kamillavirágot. Ezeket mi nem is szedtük komolyan. Nem férfinek való munka. Ügyetlenül, ímmel-ámmal segítettünk a kislányoknak a gyűjtögetésben. Nem is a szagos füvek miatt, hanem mert olyan jó volt velük civakodni, egreoéroztatni őket. Meg ha valaki kétszer egymás után segített egy kislánynak, akkor a többiek elkezdtek csúfolódni, meg olyat kiabálni, hogy: „Két szerelmes pár, mindig együtt jár...” Néha még azt is elénekelték, hogy: „Gólya, gólya, hosszú lábú gólya...” És altkor jó volt csikó módjára vadul közéjük rohanni és zavarni szerteszét őket. Utána meg bíborszínű, égő füllel visszamenni akislányhoz, és rásandítva, bizonytalan mérgelődő hangon eldadogni: „Hát ezek hülyék! Ugye, Eta?” — Vagy Bözsike. Illett még zsörtölődni egy kicsit, méltatlankodni, és ha

mo”-t énekelte, ezzel jelentkezett a felvételire is, a zenekar kifogástalan, meg tudta emelni a szakaszvégeket, panaszosan elnyújtani a kiáltást, átélte az egészet, kis híján el is pityeredéit, ciao, ciao, te drága, te édes, te aranybogár, nézte a kócost, mennyivel különb Dininél. Skodája van, nem inkább Opelje, vasárnap már kirándulni mennek, esküvő a Bazilikában, nászút Velencébe, ciáo, ciao bambino. Körülötte kiterült minden, a komondorok ott hevertek a lába előtt, hűséges kutyaszemüket elragadtatottan ráemelték, a kócos feje együtt járt a taktussal, kék zoknis lába porpamacsokat rugdalt, a szatír-pincsinek kilátszott az elszürkült szemfoga, sehr, sehr hüpsch, suttogta az osztrák, s a harcsabajszos ismét lefényképezte.

Megtapsolták, aztán mindenki magának követelte — egész príma kis riport lesz — talán belefér az esti adásba — van címfotód? — eine echte Sängerin — ach! Szóval dizőz akar lenni? — ö fesztelenül fölelgetett, minder: kezdet nehéz, azért vannak kivételek, egyik férfitól a másikhoz lépett, drága kis kutyusok! Megpaskolta elragadtatott kis pofájukat, szétosztotta köztük a szegfűcsokrot, randevút adott a kócosnak, ivott vele egy újabb pohár pezsgőt, s fél füllel figyelte, hátha shake következik, akkor azt is bemutatja, egészen ki tud takeredni, anélkül, hogy az éneklést abbahagyná.

Még nem szürkült, de a tükrök már elhomályosodtak, arcán végigfolyt a púder a megrekedt melegtől, a hullaképű levette nyakkendőjét, a noteszek becsukódtak — csupa gyönyörű emlékkönyv! — kint daléit, ismét feltámadt a zsibongás, egy arab úr az előre gyártott elemek pavilonját kereste, tangó, tangó, nem akart véget érni, a harcsabajszos eltűnt, ő egyre türelmetlenebbül leste, mi következik. n

Angol keringő következett, buta és ragacsos, egészen köréje csavarodott, alig kapott levegőt tőle, a kócos már nemcsak előre-hátra hintázott, alaposan beszívott, ledobok néhány sort, mondta, aztán elviszem .a Tulipánba, ismeri? Ö füllentett: kilencig tart a kimenőm. Egy kicsit félt is: hogy lehet így vezetni? Nem mindig azt csinálja az ember, amit szeret, bölcselkedett a kócos, amikor a góré ideküldött, persze, még nem tudtam... mit nem tudott? kérdezte ő és nagyot dobbant a szíve, a kócos morgott, holnap nehéz napom lesz, le kell mennem Sümegre, rohadt egy pálya, s a kezdőkkel kiszúrnak, minden harmadik cikkemet közük csak, 5 szánalmat értett iránta, szegény fiú, megértő akart lenni, de egyre ott do^ rombolt benne, mi lehet a dizőzfelvételi eredménye?

Egyszerre megcsappant a jókedve. Hirtelen mindaz, ami történt, áttekinthetetlennek látszott, zavarosnak és méltánytalannak, a szatír-pincsi eltűnt az osztrákkal, a tévé megátalkodottan az angol keringőt öklendezte, a kócos ásított, már villanyt kellett volna gyújtani, valami elszorította a torkát.

De ekkor végre shake következett, a levegő szikrákkal telt meg. most vagy' soha! ettől fü-?” m'r.ien, a tévé elé lépett, kígyószerűen előre--hárpcsavarodott,

— Eltakarja a képernyőt:

Megtorpant, remegett a lába, kis híján elvágódott, a levegő megritkult, a komondorok szemében sárga fény villant, mind mögéje lesett, aztán már hallóba ő hallotta és látta: egy mélyen dekoltált szőke nő énekelt mögötte.

Odatámolygott egy székhez, tenyerébe temette arcát. Az a nőstény meg csak sikongatott, rikoltozott, ő kilesett ujjai mögül, a helyiségre ormótlan árnyak ültek, de a szőke engesztelhetetlenül folytatta, a kócos bambán vigyorgott, s mindenki közelebb húzkodta székét.

Kérjek egy taxit? A szatír-pincsi mosolygott, de valahogy már nem olyan barátságosan, hangja megérdese- dett, noha még egyre mosolygott, ez most a legjobb tévé, mondta, príma a hangja, szerencsés kislány maga, hallja. Néhányan kezet fogtak vele, a kócos tántorgott, tulipán, motyogta, majd énekelni kezdett, tulipán, sárga tulipán, az égimeszelő támogatta, egészen jó kis riport lesz, mondta a hullaképű.

Tiszta szerencse, hogy nincs naponta vásár, dohogott egy ismeretlen, cigarettát vásárolt, a kipréselt dohányt a földre szórta. Ö elnyűttnek érezte magát, égett a szeme, akár egy átlumpolt éjszaka után, hirtelen arra gondolt hogy az egészet csak álmodta, megcsípte magát, de a esi pés fájt, s nemcsak a csípés, egyszerre mindene sajogn kezdett. *

A pavilonban már egészen sötét volt, a tévére nézet valaki eloltotta, de a képernyőn még egyre ott riszálí' magát a nőstény, őt eszelős düh fogta el, kibicsaklott belőle a zokogás, aljas banda! Aljas banda! Miért tettél: ezt vele?

A taxi huszonöt forintba került, anyus lehordta, de amikor a tévét megpillantotta, összecsókolta örömében.

már abbahagyták a gúnyolódást, belefáradtak, röggel dobálni őket, mert-akkor- még-biztos-húznak-egy-ki- csit. Ezzel a dolog szentesítve is lett. Mármint a gyűj- tőgetőké.

Nagy fűzfakosarakkal merítettük a béikát. Versengtünk a szörnyetegekért. Estére lett is mindenkinek kb. öt-hat kiló vartyogó, kavargó masszája. Vittük haza a zsákmányt. Útközben tervezgettünk. Volt, aiki kiszámolta, ha szeptemberig mindennap esik az eső, akkor a búcsúra békából biciklit vesz. Én egy sötétkék ruhát gondoltam magamnak, meg egy piros svájcisapkát Valahogy úgy szerettem volna, hogy zöld kölnire is jusson, két nagy nyúlás üveggel. Húsvétikor majd keresek vele egy zseb pénzt, abból pedig egy horgászbotot veszek, se- lyemzsinórral, igazi halakra. Már láttam is magam, ahogy esténként kiülök a Csehovi- csék hídjára, — sötétkék ruhásán, horgászbottal, fejemen a piros svájci. A többiek majd ott gubbasztanak körülöttem, „hallgatják” a kapást. Odaadom a botot majd annak, aiki ideadja egy körre a bringáját Ködösein rémlett, hogy a vaskódban akár fel is hizlalhatnám a halakat kukoricával, és árulhatnám a pincéiben a húst, mint a feketén lemészárolt tinókat, és felfúvódás miatt levágott ökröket. Egészen megittasultam titkomtól. Búcsúkor majd veszek egy akkora görögdinnyét, ami nem fér be a háziba. Ügy kell az udvaron felaprítani, mint a disznót perzseléskor — gondoltam. — Azt mondom majd: „Édesanyám, egyenek ebből a fáin dinnyéből! Maga is, nagyapa!” ök meg csak néznek. Nagyanyám gyanakodni fog, hogy megint lopom a tojást. De én nem, mert arról már leszoktam, mint a cigarettáról, meg a káromkodásról.

Éjszakákon át tervezgettem. Közben szaporodtak a varangyok, a kisszírrben. Nézegettem a portékát. Békáim lesoványodtak, hüllő-szemeikkel olyan keservesen néztek rám, a szívem majd megszakadt, de olyankor rájuk csaptam a pokrócot, és mentem tovább gyűjteni, vagy tervezgetni. Olyan béka-csapdáról álmodoztam, ami éjszaka is működik, amíg én nem lehetek kinn a gáton.

Ellenségeink voltak a libák. Rugdostuk is őket, mint a lovak. A kutyákat is rájuk eresztettük. A városban később sok vasárnapi ebédnél ettek kék libahúst. Egyszer az egyikbe buzgalmában úgy beletaposott valamelyikünk, hogy összetört benne a tojás, úgy folyt ki belőle, sárga csíkot húzott maga után. A libák támadása miatt gátőrséget kellett szerveznünk, mert különben szétfürödték volna a szép, tapasztott sarat. A szekér, meg ha átment rajta, folyt, folyt lefelé a víz, mintha a könnyünk folyt volna.

Nekem végül már volt vagy tízezer békám. A nagyapa régi katonaládáját is megtöltöttem velük. Abba kerültek a legszebbek. Azoknak forintért akartam adni darabját. De kinek? Még mindig nem jött el a békás- ember. Pedig hullottak a dögök. Némelyiket olyan laposra taposták a többiek, mint a pléhdarab. Sikítottak

nyöszörögtek, üvöltöttek a békák, mintha minden udvarban két békástó lett volna. Furikkal kellett hordani a békalencsét, a bélpoklosok- nak. Békás, nyálkás volt a kezem mindig.

A felnőttek nem törődtek velünk. A férfiak este a kocsmában ültek. Nem ittak, csak elfojtott hangon beszélgettek. A nap végigjárta a házaikat, mindenütt elidőzött, műid egyháziadó-szedóskor. A vónasszonyok rídogáltak a templomban. Az eső meg csak esett tovább. Nem lehetett kimenni a mezőre. Sárosán, sötét tekintettel jöttek haza a tarlóról az asszonyok, ahol a szétázott kereszteket rakták rendbe. Egy-két férfi gumicsizmában kiment a zuhogó határba, és kaszált, mert, a búza úgy megdőlt, mint a Csendes néni házfala. Az asszonyok, mint a vályogvetők, szedték a markot némán. A zsindelyes házakban éjjel is hallgatóztak nem állt-e meg a víz?

A teheneket sem hajtották ki a tanyára, csak a disznók élték világukat. Malacok paradicsoma volt az Akácos melletti rét. A tyúkok a színben veszteglő szekéren szári tkoztalk. Mintha bevakolták volna a szekeret, úgy összepiszkoiták. Riadtan robbantak szét, mint az asszonyok a kerítés mellől a sug- dolózásból, amikor arra jött valamelyiknek az ura.

Majdnem mindennap pattogatott kukoricát ettünk ebédre. Sipkánkba hordtuk ki a habos kukoricát a tornácra. A kissámlin ülve néztük az esőt, a buborékokat lélegző kacsákat. Körül se ültük már a csiszlik asztalt.

Sok piros, fekete virág nőtt azon a nyáron. Zöld laput, meg vad paszulyt téptünk a kisbárányoknak. Azokat nagyon kedveltük. A békák után, természetesen.

Egyik délután a bolt előtt állturtk, vártuk a kenyeres autót. A bolt az idősebb fiúk kedvenc gyülekezőhelye volt. Ültek a fakorláton fekete in- gesen, fekete gatyásán, mint a varjak. Mi, kisebbek nem szerettük őket. A fülünket húzták, meg fickónak szólítottak. Csúfoltak minket a békák miatt. De a boltos meghallotta a bókaügyet. Kifaggatott minket szegről- végről. Utána a kenyeressel valamit beszélt.

Másnap jött a hír, hogy így-meg-így, ide-meg-ide lehet vinni a békát. A boltos, aki egyben kocsmáros is volt, este valamit mondhatott, mert az emberek másnap békáról faggatták kölykeiket. Még aznap, szemerkélő esőben elindult három szekér a városba. Hordók, dézsák, tele békával. A lovak meg úgy megvadultak a gyereksírást utánzó hangzavartól, alig lehetett felralmi rájuk a hámot. Mi is ott totojáztunk a szekerek körül. Dunnyog- tunk, hogy minket nem visznek a békapiacra.

Estére hazaértek a szekerek, üresen. Megálltak a kocsma előtt, ahol már izgatott gyerekcsapat várakozott. Kaptunk egy-egy kakas-nyalókát. Soha olyan népszerűek nem voltunk még.

Egy-két nap múlva azídő is jóra fordult. Forró csillagok gvúltak az égen.

Azóta évek szaladtak e!, sok nedves eső esett. Az üveggé vált kölyökarcokon a sok biciklis, sötétkék ruhás, svájcisapfcás álom továbbélt reményként. Megmaradt titoknak.