Népújság, 1971. október (22. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-16 / 244. szám

Mire jő a művészet ? (3)

Ki akar a Holdra menni?

Miért áldozott mindig is pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta esak leszállt a fáról és két lábra állt?

! AZ ELSŐ EMBER a Holdra lépett Újságíró vagyak, embereket kellett faggatnom; mit szólnak hozzá? Egy külföldi filmrendező azt felelte; „Engem jobban érdekelnek a földi dolgok. Annyi mindenen kellene segíteni itt lenn az embereknek!"

K filmrendezővel sokan egyetértenek. Hiszen hányán akarnak a ma élő emberek közül a Holdra jutni? Ötezren, ötvenezren, ötmillióin? Rá se fémének sokkal többen. Itt a földön meg már több mint hárommilli- árdnyian vagyunk! Érdemes öt- vagy akár ötvenmillió különc ember miatt annyi pénzt elpocsékolni?

Nemcsak a művészeteket tartják tehát sokan feleslegles pénzkidobásnak, hanem a tudományt is, ha nem látni azonnal a felfedezés, a kutatás közvetlen hasznát. Mara György, a kitűnő magyar fizikus idéz rosszallólag egy ilyen eszmefuttatást: „Persze, a tudósok szeretnek játszani, akár a gyerekek. Csakhogy játékuk a mi zsebünkre megy! Sokba kerülnek az űrhajóik, a teleszkópjaik, a gyorsítóberemde- zéseik. Tegnap milliókat vertek el, ma mill iárdokat kérnek. Inkább a mi fizetésünket emélnák fel! A földi jólét fontosabb a boldogsághoz, mint azt firtatni, hogy mi történik ezer fényévnyire innét’*

S hogy ne gondoljuk, hogy

az ilyesfajta kérdésfeltevés csak egyszerű, iskolázatlan, rossz körülmények között élő emberek némiképp érthető indulatából fakad, idézünk egy professzort egy társadalomfilozófust, aki éppen a kiüresedő művészet védelmében hivatkozik így a tudományra: „A mai napig nem képes senki sem megfelelni arra, miért is akar az ember behatolni a világűrbe.”

A PROFESSZOR ügy látszik elfeledte, hogy már a

A művészet és a tudomány ugyanannak a véget nem érő megismerési folyamatnak két eszköze. A világ emberi birtokbavételének kétféle, de egyirányú módja. Néha jelentéktelenné is válnak a különbségek, vagy legalábbis elmosódnak. A klasszikus görög költő versben irta meg mezőgazdasági szaktanácsait Az optikai törvények felfedezése a múlt század vége felé, forradalmasította a festészetet létrehozta az impresszionizmust, mint irányzatot Az öröklődésben oly fontos szarepet játszó fehérje-molekulák úgynevezett kettős spiráljának felfedezéséről szóló könyv nemrég nagyobb sikerrel fogyott a világ laikus millióinak jóvoltából, mint ugyanebben az időben a világon megjelent több tízezer mű.

Mert a súlypont Időnként eltolódhat Voltak, s lehetnek korok, amikor a világ megismerésében a tudományok játsszák a döntőbb szerepet, más korokban — mert a kutatást előítéletek akadályozzák, vagy a tudományos felismeréseikhez a feltételek még nem adottak — a művészet tudott többet mondani a világról, az emberekről, az emberi kapcsolatokról.

MANAPSÄG alighanem a

tudományos megismerés szerepe a nagyobb, de mint ahogy soha korábban, úgy most sincs szó arról, mintha a művészi megismerés elveszítette volna jelentőségét. Ellenkezőleg. A tudomány új meg új felismerései előkészítik a talajt, felhalmozzák az új megismemivaló- kat a művészetek számára. Majdnem bizonyos, hogy az új évezred a művészetek nagy reneszánszának, újjászületésének nyitánya is lesz.

BERNATH LÁSZLÓ

volna keresztül, de még riasztóbb, mert a zöldellő liánokat hallgatag fehér hótakaró helyettesítette az össze- roskadt, szétlőtt házak romjain, kivirágzott óriáspenész a téglák málló húsán, a gerendák széttört csontján. Sa néhány látszatra ép ház is süket és vak. Nem lehetett senkinek odakiáltani egy kis ennivalóért darab kenyérért, vagy akárcsak egyetlen sárgarépáért. A, persze, kenyér az az álomban is álom, hiszen már vagy egy hónapja senkinek sem volt a városban, de a répa hogy ropog a fog alatt, kis hasábokra oszlik, s még a szilánk is, ami a fog közt megszorul, édes és friss ízű, ha kipiszkálja a nyelv hegye De répa se volt.

Semmi sem volt, csak az út, a hó, a szél és az őrök. Messze, de csak mint a hallucináció, gépágyúk ugattak, a kézi fegyverek ropogását a

lattal, vagy valami homályos jutalomban reménykedve odakiálthassa az őröknek: Ez itt... ki akart ugrani a sorból! És abban se voltak biztosak, hogy képesek lennének-e az ilyenkor szükséges, robbanásszerű gyors mozdulatokra. Nem hitték, hogy képesek lennének.

Elmaradt az erdő, az út

kanyarodott, s meredek szerpentin tűnt fel a távolban, már gondolatban előredőltek, s lehunyták szemüket a fenn fütyülő, harsogó szél miatt, amikor a sor elején kiáltottak: — megállni! — Majd közvetlenül utána: — Üt szélére húzódni! — Egyesek továbbadták, s mire a sor végére ért a parancs, már mindannyian láthatták: teherautók ereszkedne le feléjük a szerpentinen álltak, nagy csend volt, már a motorok brummogását, a hólánazt sem, hogy milyen minőségű kenyér volt, azt sem, hogy száraz volt-e vagy puha még, semmit egyetlen morzsáját nem lehetett fellelni a kenyereknek már néhány perccel később, pedig a háromezer ember közül senki egy falatot le nem nyelt belőle. Nem nyelhetett le.

A sor, mint egy lomháin nyújtózó kígyó, ha parázsvégű bottal érintik, pattogó gyűrűket vetett, őrjöngő gyorsasággal hánykolódó testté változott. Valaki elkapta a kenyeret, beleharapott, s az imént még vánszorogná is alig képes társai, most megelevenedett Siva-szobrok, sok-sok kézzel és gyors, biztos fogással ragadták meg, lábát, karját, vállát, markolták torkát, feszítették hátra homlokát, hogy aztán lenn a földön fogával együtt tépjék ki szájából a falatot. Eleinte a kenyérért, majd maroknyi

Rákosy Gergely:

EGV KENVER

H

áromezren voltak, talán ha tizenöt őr kísérte őket, de lehet, hogy csak tizenkettő. Nem tudta pontosan megállapítani, mert hosszú volt a sor. Ötösével mentek, fájdalmasan csikorgóit a talpuk alatt a hó. Sütött a nap, de kegyetlen hideg volt, az északi szél oldalba kapta az utat, láthatatlan, apró izzó tűhegyekben roppant jéghegyeket zúdított rájuk. Ruha mintha nem is lett volna rajtuk, három napja nem ettek, negyvennyolc órát pincében álldogálnak, soha el nem tudta volna képzelni, hogy egy néhány méteres pincerekeszbe ötven ember beleférjen.

Első nap még izgatottan ismerkedtek, volt, aki komótosan még az élettörténetébe is belekezdett s egyáltalán valami izgatott túlfűtöttség uralkodott el rajtuk, mintha ébren levő tudattal álmodna valaki, s máris az járna a fejében, hogy fogja majd táta- ! ni száját X, vagy Y, ha ké- ! nyelmes körülmények között ! nekiláthatnak az aprólékos ! megélésnek. Igen, határozót- ! tan kedélyesnek tűnt a do- ! log. Fülek, tarkók, orrok < arasznyi közelségben hullá- ! moztak, kellemes meleg volt, i lábfej lábfejet, csípő csípőt, < váll vállat ért, s még füstöl- ' ni való is akadt, egy szabolcsi dohánykerbész fél hátizsáknyi szűzdohánnyal velük egy rekeszbe került, másnap reggelre ráncos, lapos vén- asszony mellé esett össze a nemrég fekete-zsírosán dagadó hátizsák. De akkor nemsokára már indultak is. Addig semmi volt az éhség. Meleggel és cigarettával halálig bírja a dohányos ember.

Eleinte fel sem tűnt, az

áporodott levegőjű félhomály után részeg! tőén hatott rájuk a szikrázó fény, a késéles tömör levegő, s a merev álldogálás után a mozgás. Nem is igaz, hogy foglyok, most tápászkodtak ki a térdet merevítő iskolapadból, szólt a csengő, s most mindjárt vidám hógolyózás kezdődik az udvaron. Fél óra sem telt bele, s e képzelgésekből semmi más nem maradt, csak a hideg és az éhség. Sokuknak nem is volt felsőkabátja, legtöbbjükön csak félcipő, s rajta ráadásul mégcsák rendes zokni sem, hanem a nővére selyemharisnyája, még ki sem értek a városból, már érezte, hogy sarkánál elrom- gyolódik, a cipő hideg kérge minden lépésnél belemart a lábába. De aztán ez is elmúlt

Mintha egy dzsungelbeli, rég kihalt városon mentek

tépésekért, foszlányokért, később morzsákért aztán végül

már csak feltevésekért folyt a harc. Ekkor már nem is az éhség volt a döntő, sőt szinte szerepet sem játszott többé. Az indulat, mely a ruhát leszaggató, fojtogató, hajat marokszám kitépű ujja- kat a gégeporcot állkapcsot összetörő öklöket s a bordát gyomrot, szájat taposó lábakat irányította, e néhány szóban foglalható össze: >rHa én sem, te sem!” — bár senki ki nem mondta, talán nem is gondolt rá.

Az őrök lecsatolt derékszíjukkal és puskatussal igyekeztek megfékezni a tébolyult gomolygást és amikor nem sikerült a fegyverükhöz nyúltak. Ez azonnal hatott bár csak a levegőbe lőttek. A kusza zűrzavar álombéli gyorsasággal, szinte hihetetlenül, mint a vaspor a mágnes hatására, ismét ötös sorokká rendeződött

Aztán kiáltás harsant, s a sor leszegett fejjel, lassan vánszorogva megindult a szerpentin felé.

Már nem voltak háromezren, talán ha tizenöt őr kísérte őket de lehet, hogy csak tizenkettő. Vánszorogtak.

az életüket áldozó emberek-; ről, akik így vagy úgy,; megpróbáltak elszakadni a; Földtől, s repülni akartak; Nagyon sokan szörnyethaltak, az igaz. De meggyőződésem, hogy ha a szóban forgó professzor manapság; távolabbra utazik, feltétlenül repülőt vesz igénybe!

Ezzel azonban még nem; magyaráztunk meg mindent.; Miért izgult lélegzet-vissza fojtva az emberiség az óce-; án átrepülésénél, az első űr-; hajós útjánál, az első hold-; béli lépéseknél? Olyan mii-; liók is, akiknek vajmi ke-! vés esélyük volt, ületvevai az óceánrepülésre, az űrha józásra, s kiváltképpen holdutazásra? Nyilván azért,I mert saját emberi lehetőségeink tágulásét, a természet leigázásának győzelmét érezzük át ezekben a pillanatokban. Mert emberi természetünk fontos része —; ha nem az alapja —, hogy érezni és tudni akarjuk, mi-; lyen a világ, rajtunk kívül milyen a világ az emberiség: számára? A természettudomány azt vizsgálja: az em-' bértől függetlenül, milyen: szabályok mozgatják a vilá-: not? Ä művészet azt kutat-' te, milyen szabályok moz-. (■Stják az embert és milye- ftfft kapcsolatai a világhoz?i

A titkár tanácstalanul tette le a kagylót — Mi a csudát akar? Délelőtt két teljes óra hosszat ült itt a nyakamon férjestül, kisírta, kipanaszkodta magát, szépen elmagyaráztam nekik, mire számíthatnak, s úgy mentek el, mint akik mindent megértettek. Ha egyszer nincs, hát, nincs. Talán bizony én költözzem ki a híd alá és adjam át nekik a lakáskulcsé*^ Megértemén őket de ők is értsenek meg engem. Azt hiszem, épp elég türelmes voltam.,,

— Különben pedig mit is gondol ez a nő rólam? Hogy „bárhol, bármikor, négyszemközt”. .. Úgy sem tudok többet mondani.

— Meg hogy négyig vár a

válaszra, hívjam vissza. Nem tudom, mióta szokás ez. Egyáltalán hol él ez az asszony? Honnan veszi ezt a bátorságot? Mert csinos? A csinos nők valóban hajlamosak, arra, hogy azt gondolják’: nekik hivatalból

könnyebb az élet ha jól gazdálkodnak a nillantásukkal meg a mosolyukkal. Hát csinos és kész! Mégis csak

ügyfél — semmi több. S az ügyfél bokája lehet ívelt vagy dagadt egyre megy. Jól is állnánk, ha aszerint mérnénk az igazságot!

— Bárhol, bármikor, négy- szemközt. .. Nem rossz... De ennek végire járunk!

1.

— Közönséges csapda. H í simán nem megy, hát ig megpróbálja. Harcba vet, bájait legyező szempilláit, gótikus nyakát hófehér térdeit Azt gondolja a kis aranyos, hogy én majd felveszem ezt a kesztyűt Elmegyek vele vagy hozzá; úgy rendezi, hogy meglássanak bennünket hogy kompromittáljon. Esetleg a férjet is beleavatta a dologba. Váratlanul és véletlenül betoppan, talán még tanú is lesz, s akkor kezdődik a zsarolás. Vagy egyszerűen felajánlja magát amit elfogadni szerinte csak ellenértékért szí* vességért jogos, visszautasítani meg ostobaság, pipogya- ság. Ebből a zsákból aztán nincs kijárat!

— Mert 6 szép asszony! S hogy tudja! Nem mondom én, ha valahol másutt kerülne az ember elé. Egy presszóban, egy délutáni sétán, egy bálban. S ha nem kérni jönne, ha nem lenne ilyen „szívességízű” az egész ajánlat! Az utcán biztosan utána fordulnék, feltűnne, rá mereszteném a szemem. De így?

— Te fogsz idejönni, drágám. Ide, ebbe a hivatalszobába. Mert ugye azt mondtad, bárhol? Ugve azt mondtad, bármikor? Itt ülsz majd ebben a bűvös székben, itt az íróasztal előtt és vallasz. ' T'nt egy kis angyal, ne búul j! A szomszéd szobába 'edig beültetek két tanút, i mikor mindent elmondtál. minden fegyveredet harcba dobtad, ők is előjönnek. Hogy fogsz majd bámulni, ha hallod a magnetofonból szerelmes sírásodat, könyörgésedet, szemérmetlen ígéreteidet! Hogy pirul majd a bőr azon a hamvas képeden, ha visszaperegnek az elszállt mondatok: „Nézze, titkár úr, én mindent megteszek magának... ha kellek, itt vagyok... a szeretője leszek, csak segítsen rajtam... Csak egy szavába kerül... Nézze, nem vagyok csúnya, rút, sokan bolondulnak utánam... Segítsen. .. és...”

— A saját csapdádba zuhansz, kis hamis, mert ide hivatom a férjedet is! Hadd hallja, milyen büszke szép asszony vagy te. Ha te így, majd én is.

Ez hivatal!

— Moshatnám én magam azután! Csak az kellene, hogy egyet sikíts, megtépd a blúzod, hogy két gomb lepattanjon róla, az isten se lenne tanúm, hogy ártatlan vagyok. Erőszakoskodott! Rám rontott! Tessék nézni, a hajam, a ruhám!” Hiszen amikor végképp nem megy, szokták így csinálni. Fegyelmi, pletyka, huzavona, botrány a hivatalban, botrány otthon.

2.

Egymás után nyomta el a cigarettákat.

léptek neszénél is halkabbra zilálta szét a távolság.

Az ötödik óra elteltével, legfeljebb ha háromkilométeres sebességgel haladtak. Időnként zömök gépek húztak el felettük a város felé, a pilóta bizonyára azt hihette, a hosszú fekete hangyasor belefagyott a szikrázó fehérségbe.

Később hosszú erdőfal mellett mentek el, a szél a fák fölé kényszerült, a hideg jócskán veszített erejéből, ugyanakkor éhségérzetük hatalmasan megnőtt, szinte egyeduralkodóvá. Térdig érő hófuvatokon vergődtek keresztül, összefonódó lihegé- sük párája cseppekben a fák kérgére fagyott. Karnyújtásnyira sötétlett az erdő, a tenger, s háromezer gróf Monté Criste fürkészte a melyét, de Dumas nem volt sehol. Az őrök nyakában lógó géppisztolyok rövid csöve hosz- szabb volt a fák törzsénél, torka mélyebb és feketébb mindennél. S különben is mi elől, hova és hogyan? A gépágyúk ugatnak, a hó megőrzi a nyomokat, s a ritka ép házak vakok, süketek és taszítok. S mindezen félül egyikőjük sem volt biztos a másikban, hogy nem rántja-e vissza az utolsó pillanatban egy mindent megölő moeduaaaäaaaaaaaaaaaaaaaaAAAMAMAM

sok feszülő percegését is hallották.

Nyolc, katonákkal zsúfolt nyitott teherautó húzott el a >or mellett. Megviselt, a hidegtől, a sok-sok ezer kilométert legyűrő arcoktól, me- lebeiésektől, nélkülözésektől feketére cserzett, barázdált arcok, rojtos, rongyos elvé- tonyult földszín köpenyek, s egtöbbjük tudatában az irökre elveszett otthon, meg- lyomorult vagy elpusztult szerettek, s az örökös, már- nár közönybe fulladó készenét a megmásíthatatlanra, a dalaira. Sokan lehunyt szemmel bóbiskoltak, mások meg mintha sehova sem néztek irolna, látszólag nemhogy az it szélén veszteglő sorról, de igymásxól se vettek tudomást

És mégis, alig érték a sor

mellé, a harmadik teherau- őn egyik katona lenyúlt a pad alá, zsákot húzott elő, elbontotta, belenyúlt, s egy =gész kenyeret hajított a sorra. Szinte ugyanebben a pillanatban az első, az ötödik és rated ik autóról is kenyerek repültek a sorba, s perc után, akárhogy kiabáltak az őrök, i másodikról és hetedikről szintén.

Soha nem lehetett megalapítani, hogy tulajdonképpen lány kenyeret is dobtak le,