Népújság, 1971. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-16 / 244. szám
APOR ELEMÉR: ŐSZI DOLGOK Főhajtás a% őss előtt Köszöntlek édes, bús szómmal, száz szép szimatommal érett levelek illata kékhajú szilvák illata arany zamatú körték illata pattanó bogyójú szállók illata telt örömü almák illata lassuló vizek hús illata múló fák fanyar illata ködbe süllyedő kövek illata virágok utolsó pompájú illata magnak, embernek megnyíló hantok illata párás távolok illata egyedül ejtett könnyek illatr megfoghatatlanul tűnő sugarak illata: ősz. PÉCSI ISTVÁN: Rezignáció Pallos kéne, Jusztlciác! De kis pénznek is csend az ára. Nem perelek. Csak magam intem: — Fáradt hitkoldus, mars magányba! A hold sarlója sárgállik már, hegyek alatt az ifjúság vár; égkék szemével rámered, s megáll, mégegyszer, utoljára, egy sajnálkozó kézfogásra. — Aprópénznek is csend az ára... ? Súlyos cseppekben hull az este, a hold karéja égnyi messze... POLNER ZOLTÁN: Sikoltó száddal összezárva. Nyitott ajtómban szél és csillag. Asztalomon fekete hajszál. Fekete hajszál. Eresz alá akasztott mezők. Tengerként áradó, zöld harmat. Asztalomon fekete hajszál. Fekete hajszál. Nevetésed gyöngyöző iga. Tűz pávái a kék magasban. Asztalomon fekete hajszál. Fekete hajszál. Lábnyomom késsel meggyötörve. Gyertyák virrasztják koszorúban. Asztalomon fekete hajszál « Fekete hajszál. ANTALFY ISTVÁN: Már a perc is mérhető... Indulnék már; lassú a láb, és megritkult a levegő. ' Halványak a hajnali fények, és már a perc is merhető. De utamon a fák kísérnek, a régi udvar, volt akác, és visszaint — szófián kísértet — egy sohasemvolt, régi ház... asárnaporiként ebédeltem. nála Sohasem határozta meg, hány órára menjek, mert mindig szívesen látott Volt amikor már jóval ebédidő előtt megérkeztem. Ilyenkor megpróbáltam segíteni a konyhában, ő azonban, bár nagyon kedvesen és tapintatosan, de mindig betessékelt a szobába. Csak akkor volt szabad ismét kimennem, amikor már feltálalt. Az ételt — mellyel várni szokott — legtöbbször a kedvenceim közül válogatta ösz- sze. Mikor aztán látta, hogy milyen jóízűen falatozom a gyorsan következő fogásokat, felragyogott az arca és módfelett nagy büszkeség töltötte eí Én pedig, miközben egyre csak dicsértem szakácsnő képességeit, titokban már az utolsó falatt mielőbbi célbaéréséért drukkoltam. Mert — megmondom őszintén —, mindig nagy boldogsággal töltött el az a pillanat, amikor felkelhettem az asztaltól. Pedig iái tudtam, hogy minden elém tett falatban az ő határtalan szeretete lappang. És, mert nem akartam ezt a szeretetet megkorbácsolni azzal, hogy bármit is visszautasítok. így hát ettem és egyre csak ettem. Ebéd után általában lefeküdtünk, s egy ideig beszélgettünk. Aztán, mikor őt elnyomta az álom, s én egyedül maradtam a gondolataimmal, újra és újra átéltem megismerkedésünk történetét. Különös találkozás volt Emlékszem, akkor este színházba igyekeztem. Felszálltam az autóbuszra, s megpróbáltam előrefurakodni. Hiábavaló volt minden igyekezetem, mert az emberek — „jó” pesti szokásukhoz híven —, legyökereztek a peronon. A buszvezető, mintha meghallotta volna mérgelődése- met, hirtelen a fékre lépett. A tömeg előrezuhant Közöttük én is. Esés közben éles fájdalom nyilallt a lábamba. Felszisszentem. Mint kiderült, a mögöttem álló nő ugrott rá apró tűsarkaival. ö volt az. Miután alapos grimaszokat vágtam, rám emelte sajnálkozó szemeit, és nagyon kedvesen, többször bocsánatot kért. Ránéztem. Határozottan szép volt. Fájdalmam ellenére megpróbáltam nyájasan mosolyogni, és megnyugtattam, hogy nem történt semmi. Részemről a dolog ezzel el volt intézve. S bár a hátralevő egy-két megálló alatt többször is gondoltam arra, hogy beszélgetésbe elegyedek vele, a zsebemben lapuló színházjegy mindannyiszor eltérített szándékomtól. így aztán — anélkül, hogy megszólítottam volna — leszálltam a szonház előtt. Nagy volt a meglepetésem, amikor a bejárat felé özönlő embertömegben őt is megpillantottam. Még láttam, hogy belekarol egy idősebb, várakozó hölgybe, aztán mindketten eltűntek a csapóajtók mögött. Megörültem. Mintha éreztem volna a elkövetkezőket Tudom, nevetséges, de akkor valahogy a sors kifürkészhetetlen akaratának tulajdonítottam a történtek ilyenforma alakulását Pedig csak egyszerű véletlen volt Aztán már gyorsan peregtek az események. A szünetben összetalálkoztunk a büfé előtt, ő rámnevetett, én hozzáléptem és bemutatkoztam. Az est vége egy másnapra megbeszélt randevú lett. Az Emkében vártam, ötkor. Vidáman jött és felszabadultan. Mindketten elégedettek voltunk, sokat és mindenről beszélgettünk. Elmesélte, hogy tizennyolc éves korában férjhez ment, de két év múlva faképnél hagyta a férje egy szajha miatt. Esküd özött, sohasem bocsátja meg. Elmondta, hogy azóta egyedül él özvegy édesanyjával, s hogy nappal dolgozik, este pedig gimnáziumba jár. Miután befejezte, én következtem. Tíz óra volt amikor elhagytuk a presszót Még sétáltunk egyet a körúton, majd — a későbbi viszontlátás reményében —, elbúcsúztunk egymástól. Attól kezdve rendszeresen találkoztunk. Egy vasárnap aztán meghívott a lakására és bemutatott az édesanyjának. Rögtön ráismertem, — ő várta ott a színház előtt Nagyon kedvesen fogadott, és állítólag hamar a szívébe zárt A bemutatkozó látogatás után már egyre gyakrabban mentem fel, és egyre később jártam haza. Ilyenkor apám alaposan leszidott, majd faggatni kezdett. De hát én nem mondhattam, és nem is mondtam el semmit, mert jól ismertem apáimat Tudtam, hogy ő mindjárt beijedne, azt hinné, hogy nősülni akaróik. Pedig eszemben sem volt házasságra gondolni. Annál is. inkább, mert még csak a huszadik évemet tapostam. Meg aztán nem voltam egészen tisztában az érzelmeimmel sem. Kétségek gyötörtek: vajon szeretem-e őt, vagy csak jólesik, hogy kényeztet és kiszolgál? Mindezek mellett állandóan fülemben csengtek apám szavai, melyekkel folytan arra oktatott, ha már házasságra gOÖ(^AMORÁs: »dom a fejem, legalább komoly partit szerezzek. Egy orvosnőt, vagy valami hasonlót Ügy szokta mondani: „aki hoz valamit a házhoz. A többi csak maradjon viszony.” Érvei alátámasztásául sokszor hivatkozott kedvenc jelmondatára: „ha van pénz, van szerelem —, ha nincs pénz, nincs szerelem”. Évek sarán ezt a felfogást annyira belém nevelte hogy szinte már meggyőztem magam az érdekházasság helyességéről. így aztán, minden „mércén aluli” nőben — mint legújabb ismerősöm esetében is —, csak a nőt láttam. ★ Már tizenhat hónapja ismertük egymást amikor egyre gyakrabban kezdtem érezni, hogy gyötrőek és elviselhetetlenek a vasárnapi ebédek. Napról napra nyugtalanabb lettem, s egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Folyton kérdezgettem magamtól: vajon mire megy ez a játék, és mi lehet ennek a túlzott vendégszeretetnék a háttere? S bár nemegyszer meggyőződtem arról, hogy ő minden mellékgondoíat nélkül, önzetlenül szeret, mégis képtelen voltam megszabadulni a rémképektől. Rossz előérze- teim voltak. Az egyik vasárnapi ebéd — Azt hiszem jó nyomon járok, bár a nők természete teljesen kiszámíthatatlan. Szinte.száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ez egy aljas merénylet. No de ha mégsem? Hátha nem is az ügyfél akar visszajönni, hanem csak a nő. Ahogy elnéztem a férjét, elég jelentéktelen fráter. Nem éppen hozzáillő, legfeljebb árnyéka lehet ennek a dekoratív asszonynak, hogy jobban hangsúlyoza a szépségét. — Nehéz megérteni ezt a két embert így együtt. Vajon mi fűzzi őket egybe? Pedig milyen meggyőzően mondta az asszony: „Tessék elhinni, a családi boldogságunk múlik ezen! Egy há- rommétéres szobában élni hat éve, s most már egy nagy fiúval!” — Őszintén szólva, egy kényelmes, modern lakásban is nehéz őket elképzelni. Merő ellentétek. Az asszony finom, szinte légies vonásai, meg az a kemény, morcos arc! Csakhát ilyenkor minden létező és hamis indok előkerül a nagyobb nyomatéle kedvéért. — Tulajdonképpen nem vagyok se öreg, se beteg, se rút, s talán még ostoba se. lehetetlen volna? Volt már , si példa, hogy nő, asszony belém szeretett. Akartam, nem akartam, én is meg- megdobbantottam egy-két szivet, ilyet is, olyat is. Lehet, hogy szamár voltam, mert nem használtam ki a helyzeteimet, de tudja ördög, az ilyen asszonyokat, nőket mindig tiszteltem inkább, minthogy gazemberség jutott volna eszembe. Ha rám sugározta érzéseit egy asszony, az jól esett. Melyik férfinak nem imponál, még ha az ördög felesége kacsint is rá? Ez pedig egy angyal, mégha ügyfél is. — A fene vinné el, hogy az embernek is éppúgy kimérik a pályáját, mint a csillagoknaík. Presztízs, becsület, hivatal, éppen olyan dolgok, mint a műholdnak az egyenlítő síkjával bezárt szöge, a perigeum, az apo- geum, csak nem számokban, hanem konvenciókban. Én már azt sem engedhetem meg magamnak, hogy valaki rám nyissa a szemét, rám mosolyogjon, négyszemközt beszéljen velem? Ügyfél. De hiszen nekem az egész város ügyfelem. Ha igazságot teszek, ha valakinek a javára döntök, mindegyikkel meggyanúsítanak. — Igen, mert én is ilyen aggályos- vagyok. A világon semmi sem történt, csali felhívott telefonon egy asz- szony,, s én máris meggyanúsítottam őt, meg magamat is. Csudába ezzel a magnetofonnal 1 3. — És mi, férfiak tán különbek vagyunk? Gyengék, esetlenek, rapszódikusak. Gyanakszunk, kételkedünk, vigyázafcoskodunk, azután meg egy szemrebbenés úgy felháborít bennünket, hogy minden előbbi aggodalmunk elillan. Nekivágunk a sötétnek fenntartás nélkül, mit- sem törődve azzal, hogy ott mibe ütközünk. Azt mondjuk: az elején még korán van gondolkodni a végéről. — No de éppen ez az! Hogy mibe botlik az ember a sötétben! Hiszen mégiscsak egy elszánt nő lehet ez. Kézen fogna, Vezetne, vezetne, s egyszer csak otthagyna 1 véres fejjel. Annyira nyílt volt az ajánlata, hogy lehetetlen a gyanú méregfogát föl ne ismerni. „Bárhol, bármikor, négyszemközt!” Több ez, mint amit egy asz- szony egyszeri látás után megengedhet. Ha tisztesé- ges szándékkal igyekezne hozzám, vagy szerelemmel, legfeljebb azt mondhatta volna, hogy néhány fontos dologról megfeledkezett, vagy bizalmas dolgokkal szeretné kiegészíteni, amit délelőtt mondott... — Ki tud itt elég okos lenni? Tizennyolc kérvényt írt harminckét helyre, évek óta kilincsel gyárban és hivatalban, míg végül... rászánta magát. Vállalná. Egyszer életében félretenne erkölcsöt, szemérmet, büszkeséget, csakhogy előbbre jusson, mert belefáradt már abba, hogy sohasem fogadhat vendéget, nem főzhet egy vasárnapi ebédet, mert nincs konyhája, de még csak ki sem nyújtózkodhat a sezlo- non, nehogy megrúgja a mellé préselt gyerekágyat. — Lehet, hogy csak egy jobbra vágyó asszony, szeretne virágot is az ablak- párkányra, szép függönyt, szőnyeget, fürdőszobát, amelyben hideg és meleg vizet fröcsköl a csap, meg kamrát, ahová el lehetne tenni néhány üveg cseresznyét, meggyet a kisgyereknek. Talán televíziót álmodott az egyik szobába, meg modem bútort, sok szép könyvvel. A másik szobában a kisfiú aludna majd a nagymamával. S akkor a férj sem lenne olyan morcos, elhanyagolt. — Egyszer rosszat tenne, hogy minden jóra váljon. Csak ő tudná rrt, s inity^ g szégyellné eszébe jutna. A bűntudat talán a szépség rózsáit is le- hervaszt$má az arcáról, de: mikor elfelejtené, mikor nem : járna az eszében, magja is: boldog lenne. — Ez a kincse, a szépsége, bájos asszonyi mivolta. .. odaadná érte... — De hiszen csupa olyat ; kér, amire méltó. Csupa; olyat akar, amit szabad és ; kell akarni. Ezzel gondolná megsürgetni? — Nini, már fél négy. S ; ő négyig vár a telefonra. Felhívjam, ne hívjam? De mit is mondjak? Asszonyom, ; fontos értekezletem van... Ezzel azonban csak egy nap- ; ra bújok ki a válasz alól... ; Asszonyom, vegye tudomá- ; sül, hogy nálunk ilyen mód- szerekkel nem lehet előnyö- két szerezni... Milyen módszerekkel? Csak beszélni ' akart velem... Asszonyom, ha bármit is segíthetnék, nagyon szívesen fogadnám egy beszélgetésre, de lelkem mélyén még súlyos viharok dúlnak a döntést illetően... — Igen, igen, valahogy így. Csakhogy kimondható ez? így, ilyen őszintén? Most van négy óra. m»í t$er«yi ____ u tán hirtelen félém fordult az anyja és megkérdezte: „Mi a szándékod a lányommal?” Megrémültem. Végre nagy nehezen ká- nyögtem egy-két seb' áben összetákolt mondatot. Olyasmit, hogy szeretem a lányát, de még túl fiatal vagyok a házassághoz, s hogy még nincs megfelelő anyagi alap. És azt, hogy nekem mait sürgősen haza kell mennem. Szóval megfutamodtam. Miközben hazafelé bandukoltam, folyton a fülembe csengtek apám szavai: „Vigyázz, nehogy házasságiba rántsanak!” Kezdtem belátni, hogy igaza volt, s már magam is hittem, hogy nine« önzetlen, szerelem. Még hónapokig jöttek a levelek, melyekben bocsánatot kért anyja tapintatlansága miatt. Garantálta, hogy sohasem voltak férjfogási gondolatai, bizonygatta őszinte szereimét, s kérte, hogy menjek vissza hozzá. De én nem válaszoltam. Egyetlen levelére sem válaszoltam. Egyszerűen nem hittem, mert nem akartam bánni. Pedig tudtam volna. Négy év múlva találka»* tunk. Épp feketéztem a nyitott teraszon, amikor váratlanul megjelent A férjével volté» a kislányával. Azonnal megismert Leült a szemközti asztalhoz, majd lassan, óvatosan rám emelte tekintetét Valami határtalan nagy, emlékekkel átitatott szomorúság sugárzott szemeiből. Megborzadtajm. Agyamban lázas indulatok kergetőztek. Megpróbáltam egyre beljebb, s mélyebbre hatolni gondolataiban. Éreztem, ó ugyanezt akarja. Sokáig nézett, mozdulatlanul. Aztán úgy, hogy én is meglássam, lopva a férjére siklatta tekintetét és kényszeredetten elmosolyodott Különös, meghatározhatatlan mosoly volt ez. Tele bánattal, váddal, szemrehányással Mintha csak azt mondaná: „Látod, bolond, ha nem hallgatsz ajtódra, most az ő helyében te lehetnél.” Furcsa, kivédhetetlen fájdalom mart belém. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy tulajdonképpen szerettem őt Az ebédjeivel, a kedveskedéseivel együtt És rádöbbentem, hogy még mindig nagyon szeretem. De már késő volt. Visszavonhatatlanul késő. Még néztem, ahogy imbolygó alakia'eltűnik a bejárat valószínűtlen homáiyá-
