Népújság, 1971. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-01 / 205. szám
f P_1lj~lfU\rjVtJVAAAA<%V%AAAAAftAA^AAAAAAA-*^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^N^^^^^A^A^AAA<^AAA.AAA^A^AAAAAAAAAAA^^A^^iM^A^l^tAAAAAAA ZOLTÁN) BOÚB ANDRÁS: TÉN'AGY SÁNDOR: ^WMAAAV Visszhang, madarak szívében Fogral kűzt madárra! fut a macska, cinkék, rigók szivében dübörög, visszhangzik néma talpú surranása «■» a földön int és fat a fák fölött. -' Borzong a csönd. Aztán egy gyáva fényű, balovány füttyszó mégis főiremeg, aztán kigyűl és lobog már egy másik —< aztán tollak, trillák örvénylenek, fis bólogatnak nagybölcsen a lombok, mintha rezgő szavakkal mondanák, mit kurta létű fivérük, az ember mondana most: Az élet megy tovább.;: NAGYAPÓ Magrozsdáit rajtad a borvirág Nagyapám — öreg zsivány Elfutott veled a nyolcvan év Lyukas vaskarikán A szürke tó is elfogyott Leballagott a hold Köszöniii már csak azt tudod Hogy neked meghajolt r Es hajnalra hó esett Aztán béke lett, béke. Nem volt kezdete, vége. Csönd, bőség, növényi derű «—> Emberarc: csillagméretű. Vérűnk mélységes napsütése. Szabadulásunk égi lépte. Hol volt hol nem volt éjszaka ■ Kezemen tested illata. Félelem könnyű földlökése. Örök hiányod születése. Csak néztelek, csak néztelek —• Es hajnalra hó esett. I Sídben találkoztak 1 először: a turistairo- Jéban. Bertalan szobát kéméit, kétségbeesetten magyarázott, de a tisztviselőnő a prospektusokkal megrakott íróasztal mögött sajnálkozva vonogatta a vállát, hogy nem érti. — Egy Ms szobát a tengernél. Ne legyen drága. Niksz drága, nem érti? Zim- rL., — Ja, ja, zlmmer — bólintott újra türelmes mosollyal a tisztviselőnő. — Bitte... — és mutatta a címet, de Bertalan a mellékelt vázlatos térképen látta, hogy az egészen más helyen fekszik, mint ahol ő szeretné. Törölgette izzadó homlokát; fullasztó hőség volt, szeretett volna végre felüdülni, a tengerre vágyott a fárasztó éjszakai vonatozás után. — Niksz jó — mondta kínlódva. — Maréi Tenger! Egy szobát a tengernél... — Aztán széttárt karral: — A fenébe! Hogy nem tudok se németül, se olaszul, se... — Tekintetét megakasztotta egy ősz hajú hölgy barátságos mosolya. Egy pillanatig várt, aztán meglobogtatta magán testére tapadó ingét: Elszúrom itt ezt a drága napot! — Majd én segítek, fiatalember, ha megengedi — szólt az ősz hajú hölgy. — fin is most érkeztem, éppen szobát keresek... Olcsó legyen és a tengernél? Majd és megmondom nekik, értek (horvátul... _ Így ismerkedtek meg. A ztán néhány nap múlva találkoztak, a par- '(flm, köszöntötték egymást; a hölgy érdeklődött, hogy jó szobát kapott-e Bertalan, igen, mondta 5, köszöni a segítséget, Igazán elsőrendű hely, az ablakból Rije- fcüg látni, a kertben fügefák. .. Többet nem is látta « hölgyet, csak most itt, Ro- 1 jrinjban. f — Nicsak! — »*51 flotta Bertalant, amikor t"5w öböl partján épült vendéglő teraszán találkoztak. — Talán átköltözött Rovinjba? — Á, csak átugrottam a reggeli busszal, borús volt az idő, gondoltam esni fog, inkább kirándulok... Szabad leülnöm, vagy vár valakit? — ö, kit várnék? Foglaljon helyet, legalább nem üldögélek olyan árván. Már két napja itt vagyok az egyik kis hotelben, talán este továbbutazóm, nem is tudom. Szép ez a város, a kikötő mögött — látta? — akárcsak Velence. Persze, mint egy képeslapnyi Velence. Volt már Velencében? — Még soha — ült le Bertalan. — Ez az első külföldi utam. — Körülnézett. — Lehet itt valamit enni? — Hát persze! Csupa jó falat, csupa csemege. Osztriga, kagyló, rák, hal... En osztrigát ettem, kitűnő volt — Az osztrigát nem merem — nevetett Bertalan. — A rákot sem. Soha nem ettem ilyet — Hát akikor talán halat. A makréla nagyon ízletes. A pincémő már ott volt mellettük. — Igen, talán azt — mondta sietve Bertalan. — Kérném szépei) — nézett a pincémére. — Bitte? » — Hagyja csak — mondta a hölgy. — Majd én megrendelem. — Olaszul beszélt, lágyan, dallamosan. Amikor magukra maradtak, azt mondta: — Azonnal németül szólnak az emberhez. — Nékem aztán mindegy — nevetett Bertalan. — Én csak dadogok össze-vissza, meg mutogatok. De maga nagyon szépen beszél ola-------*5— — Szépen? — mosolygott a hölgy. — Nem hiszem, hogy szépen. Németül sokkal jobban beszélek, de ha csak tehetem, inkább más nyelven értetem meg magam. — A tenger felől meleg szél áradt, édeskés szagot csapott a partra: a kerek, to- jásdad kavicsok közé vetődött moszatok, máló testű- ek émelygős szagát, A hölgy elnézett a víz fölött: —Nézze csak, innen szép igazán látni az egész hegyre épült várost. Mint valami darázsfészek ... egymás hegyen- hátán a házak és körül a tenger. Valamikor sokat jártam Olaszországban. — Sokat utazott? — Hangversenyeztem. — Áhá — mondta Bertalan. — Hárfáztam. Hárfaművész voltam ... talán. Na, itt a makrélája. Jó étvágyat. A pincémő elrendezte Bertalan előtt a terítéket Egy kis üvegben vörös port tett eléjük. — Megkínálhatom a borból? — kérdezte Bertalan. — Egy kortyot Köszönöm. Csak egyen nyugodtan, én már ebédeltem. ertalan nekilátott: — Á, hisz, ezen fokhagyma is van! Nagyon jó! A hölgy hátradőlt a nádszéken. Könnyű nyári ruha volt rajta, vállán stóla. Rövid ősz haját a ruha színéhez illő szalag . szorította le. Megkóstolta a bort — Egészségére! A fiatalember udvariasan bólintott, de látta, hogy a hölgy tekintete megrebben, kezében félúton megáll a pohár, valakit észrevehetett a bejáratnál. Ám akkorra már Bertalan is hallotta a hangos német szavakat; hátB rafordult. Hárman étkeztek: egy ötven év körüli magas, vállas férfi sport tengerész öltönyben, kopaszodó fején fehér matrózsapkávaL Elhízott, ékszerekkel teleaggatott nő követte; s mögöttük egy miniszoknyás, csontsovány lány lépkedett unottan, alakjához nem illő hatalmas Philips táskarádiót cipelve. Végigvonultak a teraszon, másoikkal mit sem törődve, a vendégek feje fölött kiáltozgattak át egymásnak. — Papi, papi, komm, komm!... — a lány a partszegélyhez közeli asztalnál telepedett meg, de amazok még válogattak. — Das ist gut? — Aber, Gerhard... — Ö, ja, ja, Hilda, dort.!.. — Papi, mammi, komm! Komm hier! — A család végre a lány kívánságára a partszegély mentén telepedett le. Átrendezték a székeket — az egyiket a nap iránt, a másikat az árnyékba állították. A férfi szitkozódva egy képesújsággal csapdosta az abroszt, a földre szórta a hamutartóból az ott maradt csikkeket; a lány bekapcsolta a rádiót, végigrecsegtette a keresőt az állomásokon; vad zenét fogott, hátravette magát a széken és sovány combjai közé ejtett kézzel tapsolt a muzsika ütemére. A pincémő azonnal ott termett mellettük. A férfi félvállról, türelmetlen hangon rendelt, aztán széthaj- togatta a képesújságot és beletemetkezett; ékszerekkel teleaggatott neje fintorogva beleszimatolt a levegőbe, áttelepedett a szomszédos székre, de ott sem ült nyugton. kibontotta tokjából az Agfa fényképezőgépet és célpontot keresett, de elégedetlenül felfújta az arcát, aztán megkocogtatta a képesújság hátlapját, hogy a férje sürgesse a pincémét, hozza már a jeges italt. A hölgy végre letette a poharat az asztalra; Bertalan figyelte: a pohár megdöc- cent, a hölgy keze kissé remegett. De mire a fiatalember az arcára tekintett, már mosolygott: — Na, ugye, jó a makréla? — Aztán mielőtt Bertalan válaszolhatott volna: — Egyszóval ez a dóm, ott fenn a hegyen... —Egy pillanatra lehunyta a szemét, arcáról eltűnt a mosoly, el is sápadt, de máris feltekintett újra: — Tudja, az a dóm... jaj, mit is akartam mondani? C zömyű ricsajt csap^ nak ezek — bökött a villájával a németek felé Bertalan, aztán zavartan elhallgatott, mert látta, hogy a hölgy rosszalja az illetlen mozdulatot. — Szóval hárfaművész volt? — kérdezte gyorsan. — Ne törődjön velük •— mondta a hölgy. — Ne zavartassuk magunkat — tette hozzá csendesen. Megfogta a poharát, de nem ivott. — És maga? Maga mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem? — Hát én egészen mással — nevetett Bertalan. —Bőrdíszműves vagyok, egy szövetkezetben dolgozom. Kijártam a nyolc általánost, aztán elkezdtem ezt á szakmát, nem bántam meg. Elég jól keresek. Néhány év múlva megnősülök, de most még utazni akarok egy kicsit, mert aztán, ugye, lakásra kell a pénz, meg mindenre... — elhallgatott, mert a hölgy a német családot figyelte. A pincémő eléjük rakta az italt; a rádiózó lány máris ajkához emelte a szalmaszálat, de a mamája észrevett valamit a pohár szélén, méltatlankodva kapta el a lánya elől; aztán megnézte a saját poharát is, meg a férjéét is, és hevesen magyarázott A férfi várt egy kicsit A pincémő ott állt sértődötten, de amikor a pillanatnyi szünetben a férfi rámutatott a poharakra, szó nélkül visszarakta őket a tálcára és megkerülve az asszony kinyújtott lábát, engedelmesen új italokért indult — Ismerem őket — mondta Bertalan. A hölgy döbbenten kapta fel a fejét: — Ismeri... őket? — El is kereszteltem őket Dieseleknek... — nevetett Bertalan. — Akkora jachtjuk van, amekkora a hangjuk. Éppen így balhéztak a fagylaltossal is délelőtt. Ott kinn a parton. A csemetéjüket fotózták azon a sziklán, amelyiken az a partizán emlékmű van. A fagylaltos ott állt a kocsijával, elzavarták. Belelógott a képbe. A lány ült a márványtáblán, és az apucija fotózta. Talán jobb lenne, ha • elmennénk innen — mondta a hölgy. — Csak megisszuk még ezt a kis bort — mondta Bertalan. — Persze, maga csak maradjon nyugodtan. — Nem, nem — mondta Bertalan. — Szívesebben sétálnék egy kicsit Fél hétkor indul vissza a busz Ideibe. / — Mégsem! — mondta a hölgy. — Mégsem megyünk el innen. — De ha akarja.. 1 — Csak nem ijedünk meg tőlük? — Na, nem, nem..— mondta Bertalan. Nem egészen értette, hogyan gondolja a hölgy. — Miért ijednénk meg tőlük? Tölthetők? — Töltsön. — Jó kis bor. — Nem érték hozzá. De most jólesik. — Egyszer szeretném hallani, amikor hárfázik. Majd megmondja, hogy hol lehet meghallgatni. — SehoL Már nem háríázom. De ne beszéljünk róla. Inkább nézzük a tengert De ha untatom, ne zavartassa magát Ha kedve van sétálni. .. —- Bocsásson meg — mondta Bertalan. — Ennem foglalkoztam soha zenével. Csak szívesen meghallgattam volna. — Már több mint két évtizede nem játszom. — Soha? — Egyszer még megpróbáltam. De r,í<*n szem ak er* . ről beszélni. A ítffcoru alatt;:: Maga műkor született? — Negyvenhétben. — Tehát amióta maga él, én már azóta nem hárfázom többé. És hangversenyre sem járok. A rádiót is kikapcsolom. — Ilyet még nem is hallottam — mondta Bertalan. — Na, igen — mondta a hölgy. — Ez nem is helyes, tudom. És maga biztosan meg sem értheti. Auswitz- ban voltam. Auswitzról hallott, nem? — Igen, tudom. Volt ott egy liszt. Né- T met tiszt. Munka után kiállított minket a barakkok elé. Télen. Prémekben volt, nagy bundás csizmában. Ml meg csaknem meztelenül. A hóban. Egy óra hosszáig kel-N lett kinn állnunk mozdulatlanul. ö meg fei-le járkált előttünk és suhogtatta a korbácsot Aztán ez a tiszt megtudta, hogy hárfaművész vagyok. Szerette a zenét magához rendelt hozatott egy hárfát és kottákat., és mindennap játszanom kellett neki a tiszti étkezdében. Csak 6 volt benn, ült egy fotelban, háttal, csak a tarkóját láttam. Ha abbahagytam, hátrafordult intett, hogy folytassam. Most már érti? Ugye, nem, — És akkor megfogadta?«: — Semmit sem fogadtam meg. Csak egyszerűen nem ment aztán. Amikor hazatértem, megalakult a zenekar. .. tanítani is akartam, de nem ment Hányingerem támadt. Nem értettem... sehogy sem értettem, hogy kínozni is tudott bennünket, meg a zenét is szerette. Képtelen voltam megérteni. Abbahagytam. Törtem rajta a fejem, de nem tudtam magyarázatot találni, inkább elfordultam az egésztől. Nem egészen érthető, ugye? — Biztosan van valami magyarázat... Valahogy meg lehet fejteni. Csak azért mondom, mert mindent meg lehet fejteni. Ügy gondolom. — Nem tudom. Megromlott bennem az egész. Kész. Végeztem vele. Dieselék már a tengerben voltak. Egyszerűen levetkőztek a vendéglői asztalnál és bemásztak a tengerbe, lubickoltak, kinyúltak a sziklára az Agfáért, fényképeztek — s közben bömbölt a rádió. A pincémő a part szélén guggolva szolgálta ki őket jeges italokkal. Igyunk még egy kor■ tyot — mondta ® hölgy —, aztán felejtjük A az egészet. Régi. história. Inkább nézzük a tengert, meg ezt a Szép kis várost a hegyen. Ja, igen, a dómról akartam mondani mncárwh valamit Djs 63 u 4U z ct UJ o O LIJ tmm k r" l< * ü
