Népújság, 1971. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-26 / 227. szám

ÉLŐ IRODALOM

A kelet-európai történelmi regény reneszánsza

(Jiri So tola: Jézus társaság)

A MA NEGYVENHÉT EVES Jiri Sotolát elsősorban költőként és drámaíróként tartják számom, így igazán meglepetés volt új művének, a Jézustársaság c. regényének megjelenése. A Jézustársaság történelmi regény, a XVII. századi Csehország nehéz, tragédiákkal teli időszakába vezeti az olvasót. A Habsburg-ellenrefarmáció győzelmének százada ez Csehországban, amikor Loyolai Ignác rend jenek tagjai tűzzel-vassal hajtottak végre az ország rekatolizálá- sát A kar regényes feldolgozására nem először került sor, a sötétség korának — már némileg későbbi periódusnak — jiráseki feldolgozása a század cseh realista prózájának csúcsteljesítménye volt. Jiri Sotola most mégis tud újat adni, mondani erről a nyomasztó és megpróbáltatásokkal teli korról r— mégpedig rangos, időálló regénykompozícióban.

Az 1667-ben induló cselekmény egy még fiatalon özveggyé lett grófnő, s a mellé gyóntatómak kirendelt jezsuita páter, Adalbert Had kosumberki napjainak, érveinek, évtizedeinek foglalata. Kosumberk úrnője és lánya — az eretnek Slavata- família maradék birtokainak, így Kosumberkmek is urai — visszavonultan élnek a kelet-csehországi_várkastély ódon falad között s láthatóan nyugalmas élet lehetne osztályrészük, ha nem lépnének közbe a jezsuiták — mint a regény végén bizonyossá lesz — azzal a szándékkal, hogy a vagyomt min- denáron megkaparintsák a rend anyagi gyarapodása érdekében. Ezért kell páter Hadnak és öregedő társának, Krizulka atyának Ko- sumberkbe menni, s évtizedeken át szívós küzdelmet folytaim a célt megvalósítandó.

Sotola remek atmoszférateremtéssel, páratlan komponáló- és j ellemfestő-kész- séggel tudja felidézni a kort s a kornak ezt a nyilván nem egyedülálló, tehát tipikusnak minősülő eseményét. Az olvasót egy kegyetlen, nem annyira látványos, mint inkább felszín alatti küzdelem tanújává avatja: látjuk, hogyan bírják rá a virágkorában lévő özvegyet az özvegység! fogadalom letételére, hogyan préselik ki belőle a kegyhelynek szánt kisteleki kápolna alapításához, építéséhez szükséges összeget, milyen céltudatos módon, félelmetes eszközökkel szerzik meg birtokát, hogy a végén eszelős vénasszonyként is, a halála pillanatáig lelki terror alatt

MINDEZ MÄR TERMÉSZETESEN nem ^ egyedül páter Had műve, sőt mindvégig is jobbára csak közvetve az övé, hisz az író, személyében, a kétkedő, a jobbra érdemes, az említett célokkal nem is mindig egyetértő figurát teremt, aki általában nem ért egyet a rábízott feladatokkal, de mert a rend engedelmességet parancsoló szabálya diktálja, végre kell azokat hajtania. Ezt felismerve nyomban világossá lesz: a regény két kulcsfigurája a grófnő és páter Had. Egymáshoz tartozó, egymást kiegészítő két regényalak, 'egyik a másik nélkül el sem képzelhető az ábrázolt közegben. Mária Maximilians ugyan nem huszita, mégis

MTI. szeptember 36., vasárnap

az eretnek Slavata ősök örökségének hordozója, továbbmentő je. S mert a kosumberki Slavata várkastély voltaképpen szimbólum, így nyilvánvalóan nem csak és nem elsősorban anyagi, hanem sokkal inkább szellemi, azaz nemzeti örökségről van szó. Adalbert Had is órai ezt, bámulja az asszony tartását, bensejóbői fakadó humanizmusa tiltakozik is az ellen, hogy elűzzék az ősi birtokról, de mert a döntések pillanataiban mindig nagyobb rajta a külső, a je- zsuitizmus diktálta presszió, mégis 6 lesz a kiüldözés egyik véghezvivője.

A regényíró ezt a folyamatot döbbenetes hitelességgel tudja ecsetelni, a részletek geometriai pontosságú rajzával a feszültség olyan fokozására képes, hogy a végső megoldás valóságos detonációként hal Páter Had (miután a kastély ellenében megépítették a monumentális templomot) — mert a grófnő váratlanul meghalt — nem ment el a parádés szentelésre. Ott maradt a halott, a rend áldozata mellett, noha ő volt a kosumberki rend- ház elöljárója. „Had Adalbert nem tett semmit. S ez volt végre az első cselekedete” — olvassuk az utolsó lapon. És ez a visszájára fordított cselekedet voltaképpen már nem is puszta humánumból fakad. Egy a történelmi valóságban gyökerező dolognak az eredménye. Adalbert Had ui. a század cseh ellenreformációjának a cseh nemzeti hagyományokat őrző, kifejezetten hazafias érzületű képviselői közül* való, ha nem is nyújtott nemzetének annyit, mint jeles kortársai: Bohuslav

Balbin és Jan Tomas Perina (mindkettőjük alakja felvillan a regény lapjain!), de úgy tűnik: igazában ő is vallhatja azt amit Pesina (a regény szerint iskolatársa, sőt ifiúkori barátja volt!): ..hazám őszinte tisztelője és igazi cseh vagyok, és nem szégyenkezem hazai beszédemért.”

A REGÉNY EGÉSZE ARRA VALL: Sotola igen jól tájékozódik a XVIL századi Csehország, ezen belül a cseh jezsuitizmus viszonyaiban, a történelmi hitelesség — Lukács György szavaival élve — „a részletek konkrét historizmusában” éppúgy érzékelhető, mint az imént említett, a cseh barokk irodalom- és történetíráshoz kötődő momentumokban. A részletekre figyelve pL nem lehet nem észrevenni egy sajátosan Kelet-Közép- Európa tájain majd mindenütt meglévő, a barokk szellemiséget őri, sokszor tán középkor előtti motívumokkal keverő népi valóságot, melynek legszebb harvát párhuzamait Krleza Kenempuh- balladáiban leljük meg, de nyomait megtaláljuk máig a magyar népköltés egy újonnan felfedezett ágában, az ún. „archaikus és apokrif népi imák” szövegeiben is. Krizulka páter pL előbb a kovácsot keresi fel fájós fogával, de mert azt épp nem találja otthon, hát megelégszik a néphittel kapcsolatos gyógyítással A nép elmegy és elénekli ugyan a jezsuita pappal az éppen aktuális egyházi éneket, de alig várja, hogy utána hazamenjen, mert „milyen jó lesz, ha majd... a konyhában, a kályha mellett ólmot öntenek és az anyó jövendőt mond.” Nagypénteken nem annyira a templomba igyekeznek, hanem a patakhoz, mert „aki nagypénteken folyóvízben megmosdik, azt egész esztendőben elkerüli a h agymáz és hideglelés, a nyavalyatörés és sárgaság”, stb. stb.

EZZEL A TÖRTÉNELMILÉG is hitelesíthető valóságanyaggal nagyszerű intellektuális látást párosít Sotola, hőseinek belső világát rendkívüli árnyalással, az összefüggések feltárásával, páratlan logikai építkezéssel tárja elénk, ami az újabb kori kelet-európai történelmi regénykísérletek legjobb darabjává emeli.

Lőkös István

PATAKI JÖZSEP: TANYA

CSURKA ZOLTASfc

A csendre vágyó

A csendre vágyó égbe ver hidat.

A hidpiliérek múló századok.

Emlékét őrzik hallgatag halak, s akt megálmodta őket, rég halott,

Bd teste volt, maréknyi por, vagy az se, hajléka áU csak, vénem, roskatag, t magába rejti kőtornáca kincsét, c kristálytiszta, mély halastavat.

Lépése immár nem kong körbe-kőrbe, de őt idézi száz és száz virág, a néma halak csillogó beszéde és kertje mélyén a magnóliák.

Álmodott házat, verset, tornyot, kertet, és kicsinysége láttán lett nagyobb, s már távozóban még szavakba rótta a népe nyelvén irt Halászatot

0 most a minden itt s a semmi.

A tenger ő, és ő a cseppnyi csepp,

Az ember ő, és benne minden ember, s a kicsiny felhő, mely fenn leng, libeg.

MAJOR JANOS:

ZENE

LEHOTKA GÁBORNAK

Távolod) vaklárma bábeli hangzavar tisztán lépj szobámba hóharmatos hajnal gerincem gitárhúr reumás csigolyám az idő sarlóján éleset csikordul más tavasz és más tél más virágárusok és künn a szikár szél szakadatlan suhog soha megérkezés csak ez a léghuzat mi fölemel s futtat.II

MÁTYÁS FERENC:

Csillag jós

Egy csősz áll kunyhója szájában, csillagot, csillagra számlálj

Messzi mind, de fényük ideér, s itt cincog az egy csősz tenyerén.

Forgatja fejében a messzit, — s lassan a csillagig növekszik.

• 5

AAAAAAAAAAAAAAAAAA/WVAAAAAAAWVVSAA/WAAAAAAAAAAAAA/VAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAŐAAAAAAWWVVWAAA VAAAiWAAAAA^V vAMMAAíNAAAAAAAAAA*

„Előfordult már, hogy az első felvonás szünetében tudtam csak üdvözölni a partneremet, mert mielőtt a függöny felgördült volna, még csak nem is találkoztunk.”

Ezeket a szavakat Galina Visnyevszkaja mondta el azon a sajtókonferencián, amit még a -vendégjáték megkezdése előtt tartott a moszkvai Nagy Színház, a népszerű nevén világszerte Bolsojnak nevezett nagyszerű operatársulat Budapesten. A kérdés, amelyre ezt a feleletet adta az volt: Mi a különbség a Bolsoj és a világ többi vezető operatársulata között? S azért éppen Visnyevszkaja volt a legilletékesebb a válaszadásra, mert ugyan a Nagy Színház majd minden vezető művésze vendégszerepei külföldi operaszínházakban, de áz elmúlt években a legtöbbet mégis Visnyevsákaját hallgathatta a Milánód Scala, a New York-i Metropolitan és más nagy dalszínházak közönsége. A nyugati opera- házak rendszeresen világsztárokat hívnak meg vendégszerepelni — ezért fordulhat elő, hogy a partnerek csak az előadás szünetében köszöntik egymást —, de saját társulatuk kicsi, s elképzelhető, hogy együttes munka ilyen körülmények között nehezen bontakozhat

M,

Amikor a Bolsoj operatársulata elsőként 1964-ben a

Az operaművészet esúesain

A moszkvai Nagy Színház magyarországi vendégjátéka

Milánód Scala színpadán vendégszerepelt, a kritikusok már felfedezték, hosv szinte nincs a világnak meg egy olyan társulata, amelynek vezető művészei egytől egyig, de kórusának minden tagja, zenekarának min. den egyes résztvevője olyan rendkívül magas színvonalon, s olyan egységes tónusban, hangnemben, stílusban szólaltatná meg az orosz, szovjet és általában az európai operairodalom klasszikusait, mint a Bolsoj.

A hagyományok ereje — mondhatjuk erre, s joggal — hiszen öt esztendő múlva a Bolsoj megalakításának éppen kétszázadik évfordulóját ünnepli majd. Első színészei, énekesei és táncosai árvaházi neveltek és földműves jobbágyok voltak. Gazdag mecénások gyakran adták kölcsön, vagy végleg el is adták saját jobbágyművészeiket a „szabad” színháznak. így a Nagy Színiház első együttesét 74, a kincstár által vásárolt jobbágy színész és zenész alkotta, gyermekeivel együtt.

.Az első orosz operák az egyszerű orosz parasztot, városi embert vitték színpadra. Nemzeti jellegének vonásait, Setét mutatták meg.

Ugyanakkor a moszkvai színpadon a legjelesebb külföldi zeneszerzők: Mozart,Pergole- ri, Cimarosa, Salieri, később Verdi, Bizet, Wagner és mások művei is előadásra kerültek. Igazi fénykorát azonban a Glinka teremtette nemzeti opera megszületése hozta, majd később, a múlt század második felében az „Ötök” néven számon tartott zeneszerzőcsoport, akik először tették világhírűvé a Bolsoj együttesét.

Az „Otök”-höz tartozott Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij is, aki majdnem pontosan száz évvel ezelőtt kezdett hozzá Puskin szövegének alapján a Borisz Godunov komponálásához.

„A népet én egy egységes, eszmétől áthatott, hatalmas személyiségként fogom fel. Ez az én feladatom. Megkíséreltem ezt megoldani az operában” — írta Muszorgszkij művének zongorakivonatára, amikor az 1874-ben kiadásra került.

Ma már, mintegy száz év után minden operabarát, egyáltalában minden színházszerető ember megállapíthatja, hogy ezek az elképzelések milyen nagyszerűen váltak valóra. A színpadon párhuzamosain két dráma folyik. Borisáé, a feo>

járból lett cáré, aki úgy juthatott csak a koronához, hogy egy kisgyermeket meggyilkolt s lelkiismereti válsága szinte az őrületbe, majd végül a halálba kergeti. Más oldalról viszont először jelenik meg az orosz opera színpadán az éhező, a lázongó, az elégedetlen nép, amely nemcsak statiszta, hanem fő részese is Borisz bukásának.

Már az első pompás kép, amikor egy kolostor előtt korbáccsal kényszerítik az összegyülekezett szegényeket, hogy imádkozzanak: Borisz fogadja él a koronát; a színpadi megjelenítés erejével, a csodálatosan hangzó kórussal megkapta a bemutató nézőit, s azután egyre nagyobb lelkesedéssel kísérték végig a négy felvonást, köz- be-közbe tapsolva, egy-egy különösen látványos, különösen szépen hangzó jelenetnél, egy-egy nagyszerű színészi-énekesi alakításnál. A koronázás pompás látványossága ,á trónkövetelő vívódásai, a két szökött szerzetes mulatozása a kocsmában, a lengyel kerti ünnepély, ahol a trónkövetelő és szerelmének' jelenete folyik le, ál fényt, új hangzást, új értelmezést kapott ebben a nagyszerű előadásban.

Érdemes idézni az első

megjelent kritikából, amely így írta le az ünnepi est élményét:

„Megszólalt egy zenekar, az első pillanattól kezdve éreztük a mű érzelmi-hangulati alaptónusát. Azt a tónust, amit prózai darab vagy költemény hallgatása, regény vagy elbeszélés olvasása esetén csak végkicsengésként, útra valóul foghatunk fel. Elindult a hangáradat, a színek számlálha- tatlan sokasága, az egyidejű és egymást követő feszültségek és feloldások csodás kompozíciója, csatlakozott a kórus, aztán az egyéni érzelmek és indulatok színei olvadtak belé, s már nem is a történelmi cselekmény szemléltük, hanem saját magunkat: a bennünk megszólaló visszhangot.”

A Borisz Godunovon kívül a Nagy Színház társulata Csajkovszkij A Pikk Dáma című művét és Prokofjev Magyarországon még nem játszott Szemjon Kotko című zenedrámáját mutatja be a tíz napig tartó vendégjáték során. S hogy ne csak a budapesti zenerajongó kevesek részesülhessenek a vendégjáték élményében, a Borisz Godunov előadását teljes egészében képmagnóra rögzítette a televízió. Hamarosan műsorára is tűzi, s így az egész ország részese lehet a különleges művészi élménynek.

, — bel —