Népújság, 1971. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-19 / 221. szám
művészét Illúziók nélkül A „divertimento” kife- jezés — tudjuk — szórakozást jelent. A múltkor, egy társaságban, • lemezjátszóval meghallgattuk Bartók „Divertimento" című alkotását, és utána vitával szórakoztunk. És a vita tárgya éppen az volt, vajon a mindenkinek oly szükséges szórakozás feltétlenül együtt jár-e azzal, hogy szét kell szórni magunkat, gondolatainkat, érzéseinket? Megállapodtunk abban, hogy a szellem is megköveteli a maga pihenését, hogy nem lehet, mindig a végsőkig koncentrálni, az egész lét feladataival birkózni Rá kellett jönnünk azonban — és nem utolsósorban a bizonyos szórakozásokat gúnyos idézőjelbe tevő Bartók-mű hatására is —, hogy gyakran, amikor azt hisz- sziik, no most pihenünk, különböző közhelyek és ha* mis érzések nagyon is szerényen munkálkodnak bennünk. Nem a semmit tesz- szük ilyenkor — ez néha jó volna,' a teljes kikapcsolódás használna testünknek, lelkűnknek —, hanem azt a sekélyes, felszínes valakit erősítjük, aki nem képes bátran élni, hasznosan dolgozni, és okosan pihenni, mert különböző rossz beidegzések fogva tartják. Kalodába zárja a „többnyire lelki Igpulásra késztető” múltnak az a hatalma, az a „beletörődése az ál-életbe”, amelyről a „Divertimento"-ról írt kritikájában Tóth Aladár, a néhány éve elhunyt, kiváló zenetudós beszélt. A leggyermekibb, látszólag primitív játékokkal is szabad és lehet szórakozni — szűrtük \e a Bartók-műtől ösztönzött, felfrissítő beszélgetésből —' ám a „sírva vigadás”) a „szétrúgom a viliig oldalát”, a „száz szál gyertyát ide az asztalra”,' meg az-ehhez hasonló érzések és indulatok kultusza éppen hogy nem feledteti, hanem aktivizálja bennünk az olcsó sóhajok és óhajok — mondjuk így — romantikáját. Vannak, akik nem tudják, de nem is kívánják a XX. század magyar világ- géniuszától megtanulni, hogy korunk a nagy drámák és a nagy remények kora.: Vannak, akik felüle- 1 tes és kusza ismereteik, egész szórákozó életfilozófiájuk — pontosabb azonban, ha így mondjuk: 'közérzetük — közegébe zárják Bartók nevét is, amelyet „ismernek", mivel divat ismerni és elismerni is. Esetleg odáig is elmennek, hogy szólnak valamit a világ bartóki disszonanciájáról, ám arról, hogy van nehéz, küzdelmes, teljes emberségünket igénybe vevő kiút és hogy éppen ez a legigazibb mondanivalója Bartók művészetének, arról már nem vesznek tudomást Nem kevésbé felületesen közelednek azonban Bartókhoz azok is, akik — különösen évfordulók alkalmiból — elfogadják azt, amit Bartók a népdalok tiszta forrásából merített, de gyanakszanak a disszonáns hangokra. Nem veszik észre: a bartóki reményt éppen az hitelesíti, hogy ez a művész nem fordította el fejét a valóság kínzó ellentmondásaitól, felismerte, hogy a jobb világért vívott harc nem pusztán elhatározás és lelkesedés dolga. Bartók nemigen kommentálta müveit, ő a zene anyanyelvén fejezte ki gondolatait. Életművéből azonban az a gondolat sugárzik, amelyet egyik kortársa, a fényért vívott győztes csatát, de a pokoljárást is jól ismerő Károlyi Mihály így fogalmazott meg: „Hit, illúziók nélkül.” Illúziókkal persze, kényelmesebb. Az illúziók azonban előbb-utóbb eltom- pitják az embert. Lehet, hogy jobb marad a közérzetünk, de a világot rósz- szabbul látjuk. Az érzékeny morálnak és a mélyebb összefüggésre kíváncsi értelemnek naponta kell megmérkőznie a jelenségek világával és a világ jelenségeivel és ez alól a „Jákob-i birkózás” alól vonják ki magukat azok, akik az illúziókhoz menekülnek. T 'ényleg sokat tettünk, az elmúlt években azért, hogy „megdolgozzunk Bartókért”, És itt most nem annyira a különböző rendezvényekre — köztük középiskolás diákok Bartók életével és művével kapcsolatos, nagyszerű versenyeire — gondolok, hanem arra, hogy közvéleményünk jobban, elmélyültebben kapcsolódik az ember, a népek felemelésének gondolatához, mint régebben, és arra is, hogy már nem a „mindennap győzelem” lelkesítőnek tűnő, valójában lefegyverző, illúziójának közegében élünk és mozgunk. ANTAL GÁBOR Fehér Klára: A BÖLCS BÍRÓ 1 Élt egyszer, valahol, nem is nagyon régen, Özdtól és Salgótarjántól nem is nagyon messze, három jó cimbora. Szerették egymást, de még jobban szerették a bort. Az egyik, Kázmér nevezetű pedig legeslegjobban a feleségétől szeretett volna megszabadulni. Jóllehet igen takaros, szorgalmas, kedves felesége és két szép kicsi fia is volt. De hát mit ér a féleség, ha folyton szádja az embert, ha folton csak azt hajtogatja, hogy „mit kocs- mázol mindig azzal a két lókötővel? gyere haza időben, segíts inkább a ház körül, látod, én megszakadok a munkában.” — Segítsetek megszabadulni attól a boszorkánytól — szokta volt mondogatni Kázmér a második lityi után, és a két cimbora szomorúan bólogatott Hiszen segítenének ők, csak tudnák, hogyan. Egy alkalommal, amikor már glédában álltak az üres üvegek az asztal alatt, és a három cimbora kedve az égig ért, Kázmér szent esküvel megfogadta, hogy beadja az asszony éllen a válókeresetett, és folytatja vidám legényéletét, ott ahol tíz esztendővel ezelőtt abbahagy. Meg is testbe, ,| amit ígért Megindította a válópert. De hát a bíróság előtt az asz- szonyrrak is volt szava. Az asszony pedig azt vallotta, hogy igaz, hogy az ura egy kicsit italos, de azért 6 csak szereti, meg a gyerekeknek apa kell. és kéri a tekintetes bíróságot, hogy ne mondja ki a válást A bíróság pedig hazaküldte őket, gondolják meg jól a dolgot egyezzenek meg, és ha semmire se mennének, jöjjenek vissza négy hét múlva, újabb tárgyalásra. Ettől kezdve a három cimbora, ha lehet még többet ivott, mint annak előtte, és kalandosabbnál kalandosabb terveket főzték, hogyan segíthetnék barátjukat a há- zasságborrtó perben. A legtöbb és legokosabb tanácsot a gebines vendéglős hajadon lánya adta, aki úgy gondolta, elég a kedves vendéget a feleségétől elszakítani, utána már könnyű lesz őt egy másik házasság hálójába fogni ... Elkövetkezett a második tárgyalás napja. A bíró, aki talár helyejt tarka mintás szoknyát és nylon blúzt viselt, minthogy a természet nőneművé, a népköztársaság pedig egyenjogúvá és bíróvá tette — szíve mélyén a házasságon belüli békés együttélés és a gyermekeit védő anya pártján volt —, meg- hökkenve hallotta, hogy a férj most már nemcsak ösz- szeférhetetlenséggel, hanem hűtlenséggel is vádolja feleségét — En hűtlen voltam hozzád? — kiáltott az asszony sírva. — Én megcsaltalak téged? Te tudod legjobban, hogy ez nem igaz. Soha más férfit nem ismertem kívüled... sokáig latolgatták a döntést. „Az asszony ártatlan” — mondta a bíró. „Vagyis ne bontsuk fel a házasságot?” — kérdezték az ülnökök. „Éppen ezért bontsuk fel” — felelte a bölcs bíró, majd a következőképpen hozták meg az ítéletet. Kimondották a válást az asszony hibájából, mert hiszen a vallomások tanúsága szerint vétett a házasság tisztasága ellen, és két gyermekét nem a férjétől hozta a világra. De ugyanakkor kimondta a bíróság azt is, hogy önként jelentkezett apákat gyermektartásra kötelezi, és ezen határozat életbelépésekor mindkettőjük munkahelyére értesítést küld, és fizetésük tetemes részéta gyermekek neveléséire foglalja le. És az ítélet nyomán rettenetes fájdalom és elkeseredés támadt a feleség szívében, és pokoli félelem szállta meg a két újdonsült apát FARKAS ANDRÄS: A gondolat születése •Még ki se mondom, Még le se írom, Még csak agyammal Fogva, lefognám, El ne repüljön, Még csak a lelke Szállna körülem, Ritmusa van már, S nincsen a teste, Nincs meg a hangj_, Nincs a szemében Pára, varázslat, rcsttelcnül leng igy kiesi ponton, mde remélem, •zva tudom már, iajd nekem adja Annyi sebesség, _ Mennyj a percben Emberi észtek Átalakulhat Szép-elevenné! Szép elevenség. Élet, a mozgás Szédületében Múlnak Időmnek, Telnek a gondnak, Hullnak a sejtés Részei bennem. És ha kimondom. És ba leírom, És az agyammal Fogva, lefogva Elszabadítom, Már nem a ritmus Tűri a jármot, Én siratom csak Azt a reményem, Hogy soha, semmi Nem tud a percben Ügy klbomolnl, Mint ahogyan bent Várja a kétség. így születik meg Minden a földön? , — Majd a tanúk elmondják. Kérem az igen tisztelt bíróságot, hallgassa csak meg a tanúimat... És a kétségbeesett feleség és a megrökönyödött bíróság előtt felvonultak a tanúk. Jött a két cimbora. Az egyik eskü alatt vallotta, hogy 'a házaspár nagyobbik fia, a négyéves Gáspár aző gyereke, és a másik cimbora megesküdött, hogy a kisebbik fiú, a kétéves Boldizsár az ő szerelmük gyümölcse ... — Nem igaz... nem igaz... — kiáltott kétségbeesetten az asszony, és felháborodásában és szégyenében eltakarta az arcát. De jöttek a tanúk, és bizonyítottak. Jött a gebines kocsmáros szép hajadon lánya, és megesküdött, hogy egy szép tavaszi estén látta a feleséget az egyik cimborával, karonfogva sétáltak a tóparton, és bementek a bokrok közé... éppen kilenc hónappal a kis Gáspár világra jötte előtt. És vallott a cimbalmos és vallott egy hórihorgas fiatalember, aki húsz forintért a piactéren vállalkozott az üzletre, és minden bizonyítható volt, és mindenre volt tanú, holdfényre, sétára, csókra, és ott volt a két koronatanú és az eskü és a vállalt apaság és a szegény asszony a haját tépte, és a kezét tördelte.., A bíróság pedig határozatra . vis- omdt, és igen sekáig já’V’Mtajfc us igen Hogyhogy gyerektartást? Hogyhogy a fizetést lefoglalni? Hiszen ha ezt az üzemben megtudják.,4 ha ezt otthon a feleség megtudja... És hány évig? Amíg fel nem nőnek? Hát minek nézik őket? Bolondnak? Idegen kölyökért fognak húsz évig fizetni? A bírák elvonultak, de az elégedetlen kárvallottak nem mozdultak a folyosóról Hiába hívta őket Kázmér, hogy jöjjenek, igyanak áldomást, semmi az, majd eligazítják ezt a gyerektartás dolgot — a két cimbora ugyancsak kijózanodott — Keressük meg a bírót! — mondta a fiatalabbik — megmondom neki, hogy nem igaz 4,; — Dehogy mondod — felélte erre Kázmér. —- Hamis tanúzásért öt évre lecsukat, te bolond. — Hát akkor inkább leülöm az öt évet... te nem ismered az én asszonyomat... ha ennek ez a végzés a fülébe jut... A másik tanú is keservesen vakarta a fülét — Nem erről volt sző, te Kázmér... azt mondtad, semmiség... de azt, hogy gyerektartás... — De ötovi börtön, értsétek meg... — Hát én akkor is megyek — én ezt nem hadern. .. és te is jössB. A bíró komoran hallgatta a megtört vallomást — Nem szép dolog ez, kérem. Nem is hiszem et Hát hogy hinném el rendes, komoly emberekről, hogy csak hazudtak volna? Meg az a sok tanú... itt van a jegyzőkönyv ... itt is látták magukat, ott is látták magukat. Megijedtek attól a pár száz forinttól? Sajnálják a saját kis porontyuktól? Hát nem jó érzés az, növekszik, erősödik, iskolába jár a gyerekük, gondoskodnak róla. — De hát mi magunk is nős emberek vagyunk... — Ezt már maguknak akkor kellett volna meggon» dolniok... — Esküszöm, mindenre, ami szent, soha egy ujjal se illettem... — És a tanúk? — Húsz forintot kapott az, aki azt vallotta, hogy a dű- lőúton.. .• aki meg a szalmakazlat mesélte, azt reggel tanítottam ki a piacon... — Sajnálom. Most gépelik az aktát. Holnap kikézbesítik a végzést a lakásukra. — A lakásunkra is? — Hát persze... — De ha az a féleségem kezébe kerül... — Befejezett ügy ez, kérem, nincs itt mit tárgyalni. , — És... nem is lehet ezen az ítéleten igazítani? — Hát dehogynem. Ha valamennyi tanú eskü alatt visszavonja a vallomását Ha a férj bocsánatot kér a feleségétől, és ha a feleség megbocsát neki. — De hát ha ma kiküldik azt az okiratot... — No, hiszen, várhat az az igazság még három napot ha már eddig várt... any- nyi időt adok maguknak — mondta a bíróasszony, és kegyelemben elbocsátotta őket És három nap után ott álltak újra bíróság folyosóján, a három ivódmbora, a gobbles megtört lelkű lánykája, a brácsás, a piacon felbérelt hórihorgas tanú, aki már csak nyolcvan forintért hajlott arra, hogy visszavonja a holdfényt, ott volt mindenki, és elmondták szépen, hogy Kázmér felesége tisztább a patyolatnál, hogy sose látták, nem is ismerik... és megesküdötf'a két koronatanú is, hogy még az ujja hegyét sem illette soha az asszonynak, és ott volt a férj is, akinek bal orcáján óriási véraláfutás jelezte, hogy számos és kemény érvvel győzték meg a cimborák arról, hogy okosabb eljönni és bocsánatot kérni az asz- szonytól, és ott volt az asz- szony, és könnyek peregtek az orcáján... — Én bocsánatot kérek a feleségemtől, és kérem, hogy fogadjon vissza, és felejtse el, amit vétettem ellene... — mondta Kázmér. — Majd mi vigyázunk, és nem engedjük, hogy sokat igyon, és este korán haza- küldjük — buzgólkodott a ltot cimbora. — Bocsássák meg? — re- begte a feleség, es a bíróra nézett. — Persze — intett sóhajt, va a bíró — ha mi, asszonyok nem tudnánk megbocsátani, régen kihalt volna az emberisig...
