Népújság, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-08 / 186. szám
9 Könyvtáraink jövőfe JJ a jól emlékszem, a múlt év végén lezajlott könyvtáros konferencia második napján — a szünet után —, néhány oldalas sofc- szorosítványt találtam a székemen. Bele se néztem: eltettem. Nem mintha, a se hideg, se meleg felszólalások annyira lekötötték volna a figyelmem. Fél óra múlva azonban észre kellett vennem: úgyszólván mindenki ezeket a papírlapokat nézegeti, s csak fél füllel figyel a szónokra. Mindez addig tartott, mígnem a felszólalók is airról kezdtek beszélgetni, ami a papírlapokon volt olvasható, Egyre szenvedélyesebben. Nyoma sem volt immár a jólfésült óvatoskodásnak. Igaz, az első pillanatban csak a hozzáértők ismerték föl: A III. Országos Könyvtárügyi Konferencia ajánlásainak tervezete cím mögött mi rejtőzik. Aki azonban figyelmesen végigolvasta az oldalakat, meg kellett, hogy értse; a konferenciának sorsdöntő kérdéskben kell állást foglalnia. Csakhogy a pontokba szedett kérdőjelekre sokféléiképpen lehet válaszolni! S a tervezet Achilles-sarka tudniillik épp az volt, hogy a válaszok körvonalazása háttérbe szorult a kérdésfeltevésekkel szemben. Márpedig nyilvánvaló, hogy nem lehet csak kérdezni. Még akkor sem, ha az is vitathatatlan, hogy más a válasz Szabolcsban, más a Dunántúlon, nem is szólva a tanyák- fal vak-kisvárosok könyvtári helyzetének összemoshatat- lanságáról. Mindenesetre a problémák leplezetlen fölsorolása is megtette a magáét. Fölszakadtak a zsilipek: mindenkinek volt hozzátennivalója-kiegészítenivaló ja-javaslata. Másfél nap alatt csaknem száz ötlet-módosítás-kifogás hangzott él. Senkit sem lepett meg, hogy a konferencia -rendhagyó módon ért véget: a küldöttek semmiféle dokumentumot nem fogadtak el. Csak egy bizottság alakult, amely azt ígérte, hogy egy-másfél hónap múltán — azaz január végére, február elejére az elhangzottak figyelembevételével végleges formába önti az ajánlásokat. Tévedtek. em számítottak ugyanis arra, hogy a vita továbbgyűrűzik. Akik például nem kaptak szót a konferencián, írásba foglalták mondanivalójukat. A tanácskozás sajtóvisszhangja is nem egy esetben vitára-állásfogla- lásra ösztönzött. Ugyancsak bebizonyosodott, hogy a könyvtárak jövője felől korántsem csupán a könyvtárosoknak kell határozniuk. Hiszen az a jövő nemcsak az övéké kell, hogy legyen. Hanem a társadalomé! Ennek a kissé közhelyszerű igazságnak az érvényesítése rendkívül nehéz. Aszóban forgó bizottság például többhónapos munkát végzett azért, hogy — legalább elvileg —, kidolgozza az érvényesítés alapjait-féltételeit. A napokban jelent meg mindössze nyolcoldalas kiadványuk: a III. Országos Könyvtárügyi Konferencia ajánlásai. Tudom, hogy furcsán hangzik: engem mindenekelőtt meglepett a — stílusa. A könyvtárosok „ajánlanak , „kérnek”, szerényen „fölhívják a figyelmet” a problémákra. Mintha elbizonytalanítaná őket a látszat: maguknak kémek. Ámbár ez a „maguknak” — mi vagyunk! Mi, akik — kár volna tagadnunk —. túlságosan is szűkkeblűén bánunk a könyvtárakkal. Az utóbbi háromnégy év statisztikái egyértelműen azt tanúsítják, hogy az állami költségvetésen kívüli anyagi források jelentősen apadtak. Sok helyen „spórolnak” a könyvtárakon. Nem véletlen, hogy „A munkások és az olvasás” című kiadvány szerint 486 üzemi dolgozó véleménye alapján 12 felsorolt foglalkozás közül a könyvtáros az — utolsóelőtti. (A közért-boltvezető, s a bérelszámoló is megelőzi...) Mit kellene tenni? — öt- lik fél az emberben a kérdés. „Sürgős intézkedésre van szükség!” — feléli rá ameg- szokottság. Amiben kimondatlanul is benne van: „felülről”. Az ajánlások azonban arról a fölismerésről tanúskodnak, hogy fölöttébb naív dolog azt hinni, valamiféle központi rendelettel-intézke- déssel egycsapásra rózsaszínűvé varázsolható az ország könyvtári helyzete Amikor az általános kulturális fejlődés a helyi önállóság kiteljesítése felé tart, a problémák megoldásának a mechanizmusa is meg kell, hogy változzék. Azaz a megoldás nélkülözhetetlen elemévé válik a helyi erők megnyerése —, jelen esetben a köny vtárak ügyének. I ól példázza ezt a falusi ** könyvtári körzetek kialakítása. Tulajdonképpen Pestről is elő lehetne írni, milyen nagyobb településeken kell kifejleszteni azokat a könyvtárakat, amelyek ellátják a környezetükben levő 3—4 kisebb falu és tanya olvasóit. Úgynevezett letéti könyvtárak segítségével, amelyek kflnyvanyagát a központból cserélik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ily módon egy-egy körzet könyvvel való ellátása — mondjuk így: könyvtári kultúrája —, ■ számottevően megjavítható. Papíron fölöttébb egyszerűen: a könyvtári centralizáció szükségességét senki sem tagadja. Amikor azonban az anyagi erők összpontosításáról van szó, a fölöttébb magától értetődő egy- , szerre „bonyolulttá” lesz. Miért? Azért, mert X körzet központi könyvtára csakis úgy fejleszthető ki a jelenlegiből, ha az érintett falvak, illetve e falvak kisebb- nagyobb vállalatai-termélő- szövetkezetei kulturális célokra szánt forintjaik bizonyos részét a leendő központi könyvtárnak adják. Azaz, ha fölülemelkednek önmagukon: áldoznak valamit a holnapjukért. A könyvtáros konferencián elhangzottak arra figyelmeztettek: egyelőre igen mesz- sze vagyunk a fontiek megvalósításától. A tervezett körzetközpontok elenyésző hányadát sem sikerült — még csak alapjaiban seiy! — kialakítani. A z ajánlásokból ez is kitűnik, nemcsak a szűklátókörűség miatt. Hiányzanak a tervek: egyelőre fehér hollónak számít az a helység, ahol többé-kevés- bé tudják, milyen irányban ésszerű fejleszteni a következő 5—10 év során könyvtáraikat. A perspektívátlan- ság miatt, a könyvtárak költségvetési tétellé egyszerűsödnek: ennyi és ennyi jut új könyvek vásárlására, esetleg korszerűsítésre-renoválásra. Holott aligha kell különösebb szakértelem ahhoz, hogy bárki megértse: nem lehet pusztán a forintokra bízni az ország könyvtári kultúrájának a holnapját Mindenekelőtt azért, mert félő, hogy kellő előrelátás híján ezek a forintok napi esetlegességekre forgácsolódnak szét. Ezért fontos, hogy az ajánlások a helyi távlatok kidolgozásának a megalapozása végett arra kérik a Művelődésügyi Minisztériumot: dolgozzon ki 15 évre szóló távlati tervet a magyar könyvtárak fejlesztésére. A másik ezzel kapcsolatos javaslat: a minisztériumnak érdemes volna kezdeményeznie egy úgynevezett központi könyvtári alap létrehozását. Azért, hogy a helyi érdékek körén kívül eső feladatokat — például az országos könyvtári együttműködés magasabb szintre emelését, a szakirodalmi információs hálózat kialakítását stb. —, központilag is lehessen támogatni. Mindebből nem nehéz kiolvasni, az ország könyvtári szerkezetének átalaikításáról- modemizálásáról van szó. Üjszerű „könyvtári gondolkodásmód” meghonosításáról. Amihez, persze nemcsak pénzre, és perspektívára van szükség. Hanem az ötvenes évek derekától származó könyvtári „törvény” újjáformálásána is! Azt hiszem, érdemes elgondolkozni a tennivalók ajánlások vázolta sorrendjén. Nem véletlen került az első helyre a helyi erők összpontosítása. Nem véletlen, hogy a könyvtárosok úgy vélik, Jent” kell megalapozni a jövőt ért különben a legnagyszerűbb országos érvből, a legkitűnőbb könyvtári elképzelésekből sem lehet valóság! VESZPRÉMI MIKLÓS Élt ötvenhárom évet... Költő és műfordító volt. Méghozzá a legjelesebbek, a legelhivatottabbak egyike. Élete azonosság az alkotás nem szűnő lázával, a búvárkodás szenvedélyével. Mert szerelemmel merült az antik görög, latin irodalmakba, hogy filológus lénye mintegy megpatinázza reánk maradt önálló irodalmi alkotásait is. Gyakran idézte tűnt évezredek nagy alakjait, s klasszikus veretű strófáiban így élt, így muzsikált tovább az a humanizmus, az az emberszolgálat, mely példaképeinek sajátja. Uutolso nagyobb műve, a Bikasirató című oratori- kus játék már a halálba készülő művészt búcsúztatta az Irodalmi Színpadról. Mi egyik versével tisztelgünk Devecseri Gábor emléke előtt. Élt ötvenhárom évet. „ DEVECSERI GÁBOR! STRANDON Egy pók a lábamon; lesodrom. A természet remekműve. Egy pillanatra láttam. E pillanat felében is bosszankodtam. Csak azután gondoltam arra: hát van költemény, mi szebb lehet, mint ez a rajzos építmény, ez a nyolcszor-rímelő e világ minden irányába díszesen mutató, e világ minden táját jelképesen befedő pók, küllős napszekér, sugárszirmú mozgó virág? Semmi sem szebb nála. De minden ugyanilyen szép. Megnyugodhatunk, hogy semmi baj, ha majd a létezésről lesodortatunk. Voltunk; és szépek voltunk. SASS ERVIN: Bukfencet vetek, tízemlSÓpí& t Szóval az az igazság, hogy máig sem tudom, hogyan menekültem meg tőle. Valaki ordítozni kezdett az utcán, hogy „nem láttak egy őrültet errefelé?!” Amikor meghallotta, fel tépte az ajtót, és lerohant. Csak úgy zengett a lépcsőház. Mintha fatalpú cipő lett volna rajta, pedig olyat csak a háború alatt gyártottak, mert az volt az egyik csodafegyver. Kevesebb bőr, kevesebb vaj, húzd meg a hózentréglit, hogy le ne essen a nadrágod, aztán jöhet a végső győzelem. Persze, egyre azt magyarázom, hogy nem jött, hanem lerohant, illetve előbb feltépte az ajtót, aztán rohant le, mert valami öblös hang ordítozni kezdett az utcán, hogy: „Nem láttak egy őrültet errefelé?” Gyanítottam én, hogy nem egészein normális a pacák, mert amikor csengetett és beengedtem, csak vigyorgott, leült, tovább -vigyorgott, és azt kérdezte tőlem, hogy megvan-e az újraoltá- si bizonyítványom, mert akinek nincs meg. az nem kap ... Mit is nem kap? Fene tudja, hogy mit nem kap, de biztos valami fontos lehetett, amit nem kap, mert emlékszem, igen elkeseredtem, és már éppen akartam oltási helyett nem lehetne benyújtani azért a nagyon fontos valamiért a születési anyakönyvi kivonatomat, az is ér annyit, mint az újraol- tási, szerintem. Csak vigyorgott, átszellemült képpel, és akkor vágta másodszor a sarokba a kalapját amit le sem vett sokáig, fene tudja honnan szala jtották, hogy még azt se tudta, hogy ha leül az ember, akkor a kalapját is vegye le, vagy akassza fel az előszobában a fogasra. Mit tehettem, könyörgésre fogtam a dolgot, mert nem kell neki az anyakönyvi kivonatom, a születési, már megijedtem, hogy a halotti kellene neki, de egyelőre azt nem tudom prezentálni, akartam mondani, de újból csak felvihogott, és azt mondta, hogy legfeljebb lepuffant, és akkor meglesz az is. Elő is vette a revolverét, de aztán nem puffan- tott le, csak rágyújtott vele egy cigarettára, mert kiderült, hogy nem is revolver az a revolver, hanem öngyújtó, csak a formája olyan, mintha revolver volna. Gondoltam, milyen érdekes, tényleg így van. az életben is mennyi minden történik az emberrel, aminek a formája pontosan olyan, mintha az lenne, az hogy egyáltalán nem az, egészen más. Végre leültem, gondoltam azért csak nem puffant le, de mondom, öngyújtó volt az a revolver, nem igazi dum-dum. A fotel díszgombja veszettül nyomta a hátam, . de meg se mértem mozdulni, mert nem tudtam, jót teszek-e vagy rosz- szat, és nem szerettem volna felpaprikázni a vendégemet, akiről akkor jutott eszembe először, hogy azt sem tudom kicsoda, be sem mutatkozott, és a végén még az is kiderül, hogy nem engem keres. „Kérem tisztelettel” kezdtem volna a felderítést, „nem lehetne esetleg azt is megmondania, hogy kit keres?” „Magát” mondta, és felrakta a lábát az asztalra, ami nem volt különösebben nehéz művelet, mert alacsony asztal volt, és üres, még hamutartót sem tettem rá, mert én nem dohányzóm, az Ilyen pacákok meg nem kapnak hamutartót, határoztam el kellő magabiztossággal. „Engem?” — kérdeztem, „és tetszik tudni, hogy engem hogy hívnak”? Eldobta a cigarettát, szivart szedett elő. Meg egy másik revolvert. A fene se izgatta magái gondoltam, az kérdeződ tőle. hogy- aa újra-’ % -salami aztán kiderül,' is egy öngyújtó, csak a szivarhoz másikat használ. De rámfogta. Vagy nem akart rágyújtani, mindegy, rámfogta, ez tény, és borsózni kezdett a hátam, mert egyáltalán nem akart rágyújtani. A zsebemben kotorásztam, hogy nincs-e nálam gyufa, bár igaz, hogy nem dohányzom, de miért ne lenne? „Mit szól hozzá, tudom.” Mit is tud? Persze, persze. Azt, hogy mi a nevem. Na, erre azért kíváncsi vagyok, ha még nyakig ülök is a pácban. „Akkor mondja.’* „Kíváncsi rá?” „De mennyire! Elvégre szeretném tudni, mi a nevem?” „Mert nem tudja, igaz?” Már éppen ki akartam röhögni az ürgét, amikor rádöbbentem, hogy tényleg nem tudom, hogy hívnak. Meg kell hülyülni! Egyszerűen elfelejtettem. A könyvespolcra néztem, nincs-e valamelyik könyvem kinyitva, és az ex librisről azonnal meglátom, hogy is hívnak? De mind be volt csukva. Szépen, katonásan, fegyelmezetten, egysoros vonalban sorakoztak egymás mellett. Uledelmes, okos könyvek voltak, nem teregették ki magukat, mint valami puhány öregember a strandon, vagy he-he, valami kis csaj, ugyanott „Tudja, vagy nem tudja?!” Megrémültem. Ki lehet ez a valaki? És miféle hatalma van rajtam, hogy arra kényszerít, hogy elfelejtsem a saját nevem? „Kérem, izé... Minek az magának?” „Itt csak én kérdezhetek. Értjük egymást? Mi a ne-' ve?! Elfelejtette?!” • Töredelmesen be IseSsä
