Népújság, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-08 / 186. szám
Otven éve halt meg Alekszandr Biok Mi vár a költőre, ha számára szűk világba veti a sorsa? Némelyik költő megpróbálja tágítani, mint Baudelaire. Az erősebb igyekszik lerombolni a falakat, mint Ady. Vagy szövetséget keres azokkal, akiknek, meggyőződése szerint, erejük van a falak ledöntésére — ez József Attila példája.. A költői pályán induló Alekszandr Biok sem ezt, sem azt nem tudta megtenni: a gyengeségből támasztott lírai anyagot. Pedig voltak a kezeügyében éles fegyverek. Elsősorban a saját tehetsége. Aztán a tudomány tekintélye (Mengyelejev veje volt). S akkori orosz irodalom derékhadának, a lázadónak a példája is. Ám ő mélázva, felfelé nem nézve ballagott a már-már eltűnő nyugati szimbolizmus nyomdokában, el-elmaradozva, néha szinte a XIX. század első felének átlaghangulatát idézve fél: „Ejten-éjjél, idegenben, gondolsz néhanap velem? Elrebbenti hű szerelmem álmod olykor hirtelen?” Ha időrendben olvassuk verseit, csak figyelmes olvasó veszi készre, hogy az 1900-as évek közepe táján mégis belopakodnak soraiba a közélet távolból fölfogott hangjai. Igaz, az irodalmi .tanulmányokat. folytató költő nem változott meg. Hátára kapta és vitte magával a forradalmi szökőár, s ő erről becsületesen, versről bátorodva beszámolt. Az 1905-ös forradalom kimozdította a témaválaszitás addigi egyoldalúságából, amely művészetét a magány és a bátortalanság csábító természet inspirációjára utalta. Ír még csüggedt sorokat ezután is, de egyre több mondanivalója van a nép szenvedéseiről, az orosz élet tarthatatlanságáról. Különösen a honi földről írt poémáiban (válogatott verseinek magyar kiadása ezekből csak rövid részleteket közöl) tesz egyértelmű, nem forradalmi, he harcos hitvallást. Sajnos, nemcsak az ár, hanem a forradalmi apály is húzta magával. Lírikus drámáiban olyanképpen szól szabadságharcos hitéről, mint Arany János a Nagyidat cigányokban. De ez átmeneti jelenség volt csak, mint maga a forradalmi apálynak nevezett közéleti, regresszió is. A közeledő, majd kirobbanó világháború megint hitvallásra kényszeríti: *.• „Meddig huU még könny, keserű? Meddig kering a keselyű?’* Tőle származik az 1917 végién Pótervárobt történt események legnagyobb lírai hitelű bemutatása, a Tizenkettőn — bár a poéma történelmi pontosságáról lehet vitatkozni. A Kzkiták (1918) az orosz nép új történelmi hivatásának kérdezése, politikailag bírálható válaszokkal, de szokatlan költői határozottsággal. 1921-ben halt meg Szerh Antal szerint éhen pusztult Az akkori nyomorúságot valamennyi otthon maradt író, költő végigszenvedte, s tán szimbolikus értelmű, hogy éppen Bioknak kellett az életével fizetnie. A forradalmi években — bár valamennyire már edződött — sem volt annyi energiája, amennyit az élet követelt tőle; költészete azért tett harcosabb, mert ezúttal is a történelem széljárása sodorta előre. Társai túlélték a szörnyű esztendőket, Solo- faov például, aki, alig kilépve a gyermekkorból, fegyverrel a kezében harcolt a fehérek ellen. Blokkal sírba került Oroszország földjén egy életérzés, amely az orosz határokon töl sokáig át még Bunyinban. Nála azonban ezzel az életérzéssel hűség párosult, s nem távozott el onnan, ahol éLt, ahol írt, s talán tett is volna, ha együtt tud nőni a törBán Ervin fAz idézeteket fintor László fordításában adtuk.) KALÁSZ MÁRTON: MISKOLCZI OTTÓ: TÉNAGT SÁNDOR: Könnyű azl mondani A nyár nagy tükrét az eső becsapja, szálaz rá: látok éppcsak foltokat — a bodza feszes, hatalmas mell-ikre nem robban át dúlva a kerítésen, elfödték hűs, higgadt levélfalak. Tátia A Hemád a Kraszna gyors folyása ős fenyvesek felett lebegő szürke pára moréna-falvak panel-csodája Cigányra sült képed sem látogattam, csak kibújt fejem a párna alól. Kóválygok e tárgyak között, s a térbe mélyülő ablak szélén egy halvány ér, próbál síkos terepet egy mosoly. Könnyű azt mondani: ma bezárkózom, kávé, szesz nem tagióz; ma dolgozom Parányi csábhang, elrévült tekintet oldalt: lényed ravasz gyártmánya villan, s érzem az enyhe vérízt torkomon. aranymosók pásztorballadája Lomnic léha drótkötél-igája — gyökeret-verve ámulok látva vad-izzón Gerlach-ot (Zakopane 1969) Uralkodásra, parancsolásra Uralkodásra, parancsolásra születtél, nem is tagadhatod — ahogy ülsz, beszélsz, nézel, ahogy kényszerítesz s vársz a hódolásia, ahogy minden testrészed kívánja — külön-külön — a csodálatot, ahogy a világot vallatod s ítéled folytonos vallomásra zsarnokabb vagy, mintsem gondolod: hiába lenne bármi önmaga, lehet csupán erőd utánzata —* s várja, kéri már a zsarnokot: kényszerítse újabb boldog megadásra szemrebbenésed, kisujjad mozdulása. László Anna: ÜDÜLŐK Gyimesnét férje és két kamaszfia kísérte ki a pályaudvarra. Csütörtök volt, de a családnak mintha vasárnapja lett volna. Legalábbis az olyan idősödő magányosok szemében, mint Bónis Olga. Nézte, ahogy a férfi, a két fiú a szeretet védősugárzásába fogta a másik nőt. Bónis Olga azt gondolta: most még hagyján. Amint elindul a vonat, mindnyájan az elkövetkező új életformát várják és némely még kétséges körülményen aggódnak. Jön-e értük autó, kapnak-e külön- szobát, megfelelő asztaltársat az üdülőben... Effélék a gondolatok, s ebben ő is osztozik velük. Viszont majd hazaérve, újra a pályaudvaron!... A családi sugárzás a kétheti hiányban csak felerősödik. A magányos meg tör a taxihoz, erőszakoskodik, hogy neki jusson az első kocsi, mert az érkezés elviselhetetlen kietlenségét meg kell rövidíteni. Otthon aztán csak az üres lakás fogadja, a bezártságban megáporodott levegővel, szívszorítóan némán. Mindezek miatt Bónis Olga egész úton a kapcsolatait mesélte. Ügy tetszett: fél Budapest jó ismerőse, egy egész kerület lakossága jó barátja, az udvarló szándékú férfiak is sokan vannak, de még a hetente egyszer nála dolgozó takarítónő is rendkívül meghitt személy. De az úttitársak csak a fülsértő hencegést hallották ki a szavaiból, és bosszankodtak. Második hetük elején történt. Délelőtt tíz órára járt, ilyenkor szokták kiosztani a leveleket az üdülőben. Gyi- mesné, Olga nyitott ajtaja előtt haladt el. Beszólt: — Hozták már a postát? — Nem is tudom — válaszolt Olga szórakozottan. — Van itt valami... Alacsony asztalkára mutatott, ezen kék szabvány boríték feküdt, gépelt címzésével felfelé, s így nem látszott, hogy nyitva vagy leragasztva. Ebben a pillanatban lépett ki a szomszédból a postát osztó lány és adott át Olgának egy fehér borítékot. Bónis Olga folytatni akarta a szerepet. Fehér levelét nemtörődöm mozdulattal ráejtette a kékre. — Parancsolj — nyújtotta cigarettás dobozát Gyi- mesinének. Míg tüzt adott, ujjai megvonaglottak. — Ügy látszik — mondta a kék boríték kikandikáló csücskére — az tegnapi... És már nem volt képes tovább türtőztetni magát, feltépte a fehér borítékot, mohón, cafrangosan — mintha a végítéletét tartalmazná vagy a paradicsomi boldogságot. — Nem zavarlak..'; — köszönt el Gyimesné. Megértette a jelenetet. Ettől fogva többször is beszélt Olgának arról, hogy kamaszfiúkkal nem könnyű, kötekednek, szemtelenked- nek, kérvényt kell benyújtani, míg egy poharat helyre raknak... A házassága jó, de ez nem jelenti azt, hogy nincs temérdek alkalmazkodás-kényszer. Nem úgy él az ember, saját kedvére, hangulatára, mint a függetlenek... Egyszóval: igyekezett vigasztalni a magányáért. Egy későbbi napon egyszer még elment Olga szobája előtt, délelőtt tíz óra körül. Akkor is nyitva volt az ajtó, Olga asztalán boríték, pedig még nem hordták ki a postát. Pesten a pályaudvaron, miután összecsókolóztak. Gyimesné rögtön odasugta a férjének: vigye Olga bőröndjét a taxiig és kérdezgesse az üdülésről, kösse le a fi' gyeimét. Gyimes barátságosan kérte a bőröndöt, de Olga nyersen rámordult: — Azt képzeli, egyedül nem bírom?! Gyimes udvariaskodott: dehogynem, csakhát mégis férfinek való. Nyúlt a bőröndért, Olga görcsösen markolta. Gyimes csakazért- is... Olga csakazértis... Húzakodtak. Egy idegen, izomhős fiatalember szembefordult velük, terpeszállásban, fenyegető tekintettel: vallanom:: úristen! Ez vallatni aikar? Mit csináltam én.? Kinek ártottam én? Tudtommal semmi olyat nem tettemX: „Egy percet adóik. Ha nem mondja meg a nevét, lelövöm.” Krimi, tiszta krimi, gondoltam, de gyorsan az órámra néztem, amelyen a másodpercmutató éppen akkor haladt át a 12-es felett. Ketyegett ötöt, és mire felocsúdtam, már csak negyven másodpercem volt arra, hogy kitaláljam a nevemet, és megmondjam neki. De kinek? Ki ez itt? Elővette az öngyújtó-revolverét, és rágyújtott a szivarra is. Aztán hol a szivart, szívta, hol a cigarettát. Közben már csak harminc másodpercem maradt. Sőt, huszonhét. De mire láttam, hogy huszonhét, már csak huszonhat volt, és mire a tudatomig eljutott, hogy ez roppant kevés arra, hogy kitaláljam mi a nevem, mindössze huszonnégy másodpercem volt. Szívta a szivart, aztán a cigarettát. „Húsz másodperce van” mondta, de hogy honnan tudta, nem értem. Órája sem volt. Egyáltalán nem volt órája. És a fején nem volt haj, de mintha akkor kezdett volna nőni, úgy láttam, igen, mire észrevettem a trükköt, már ötcentis haja volt és mire mondani akartam neki, hogy ezt meg hogy csinálja, akikorára már nem maradt, csak tíz fná- sodpercem. „Tíz. Nos? Ki vele!” „Nem tudom” nyögtem összeroskadva, és vártam, mikor lő, vagy történik-e végre valami csoda, meg minden, és megszabadulok l&oí az embertől, vagy mi az ördögtől, aki sakkban tart azzal, hogy mondjam meg neki a nevemet, de elfelejtettem, egyszerűen elfelejtettem. „ H ár om másodperc” mondta, és rámemelte a revolverét. Áz a kis, fekete kör, ott a cső közepén, az lesz a pont az életemben, meredtem rá, és felkaptam a fejem. „Legalább mondja meg előbb!” kiáltottam rá. „Mondja meg!” „Egy másod- Ml/» perc!” «■ Akkor kiáltotta el magát egy öblös hang az oitcá/n, hogy „nem láttak egy őrültet errefelé?!” Nem is tudom, hogyan történt. Lehet, hogy fekiál- tott, aztán feltépte az előszobaajtót, és lerohant a lépcsőn. A cipője úgy csattogott, mintha fából lett volna a talpa, aztán megdördült az ajtó és csend lett. Hallgatóztam. Csend. Aztán egyszer csak megint hallottam egy öblös hangot, „hé emberek, nem láttak egy őrültet errefelé? Keressük! Sokáig ültem még mozdulatlanul, és örültem annak, hogy élek. Hogy visszatér az erőm, hogy észreveszem, süt a nap odakint és egy veréb odaszáll a párkányra. Hát ez vajon tudja a nevét töprengtem, egyáltalán hogyan különböztetik meg egymást? Vagy a verebek nem individualisták? Hogy is lennének azok, ötlött eszembe, nem emberek. * Micsoda különbség, nem igaz? Lehúztam a rollót, a szobába kellemes, árnyékos, meleg, tompa színek költöztek. Körbesétáltam az asztalt, megálltam a könyvespolcnál. Igaz is, nézzük csak, mi a nevem? Megnéztem az ex librist az egyik könyvben. Nem volt benne! Levettem egy másikat. Az is üres volt az első oldalon, ott, ahová az ex libriseket ragasztottam. Aztán a harmadikat. Abban sem volt! Mi ez? Miféle őrültség? Kirohantam az előszobába. Az ajtón, ott a névtáblám! Nézzük! Csak két facsavar helye volt ott. A táblát leszerelték róla. De ki?! És miért?! Visszavánszorogtam a szobába, és leroskadtam a fotelba, abba, ahol az előbb, pár perce az az őrült ült és szivarozott. Valami történt velem, ez tény. Elfelejtettem a nevem. Most meg a telefon! Nem veszem fel. Mit mondok, ki beszél? Cseng, Cseng. Cseng. „Halló!” . „Maga az? Megismeri a hangomat?” Ő volt! Mit akar már megint? „Megmondom a nevét, maga őrült!” Én. Örült. Persze, minden őrült azt hiszi, hogy normális, és a normálisak az őrültek. Már nem is érdekelt, mi a nevem. Boldog voltam attól is, hogy őrültnek nevezett. Tudtam, hogy ő az őrült. És már ez is csoda, nem? „Mondja, ha ez jó magának.” Szuszogott, nem szólt. „Mondja már, és hagyjon a fenébe érti?!” Nem szólt. „Mondja már! Ki vele!” „Ördöge van... Én is elfelejtettem.” Aztán kattant a telefon, valahol ötven vagy kétezer méterre tőlem letették a kagylót. Végeredményben teljesen mindegy, mi a nevem. Majd kitalálok valami újat, szebbet a réginél. Persze, nem tudom, hogy szebb lesz-e, mert nem tudom a régit. Felhívtam a telefonszolgálatot. „Mondjon egy nevet, kisasszony. Az enyém elfelejtettem.” „Elfelejtette? Milyen muris! Hogy csinálta?” „Csak mondjon. Akármit. Az lesz. Nézzen a naptárra, vagy az újságra.” „Nincs újságom. Naptáram sincs. Semmim sincs. Én nem is a telefonszolgálat vagyok. Csak egy téves kapcsolás.” ' Remek. Ez is sikerült! Téves kapcsolás. „Tudja mit? Ez is jó. Majd küldök magának egy képeslapot, és azt írom alá, hogy üdvözli: Téves Kapcsolás. Mármint én. Beleegyezik?” „Eből elég volt! Feküdjön le, és aludja ki magát.” Letette. A csend körülfolyt, mint a homok a sivatagban. De az nem jó. Túl száraz. Inkább a jó meleg víz, a kádban. Délután volt. Legalábbis azt hiszem. Mert később este lett, és másnap meg reggel. Aztán délután, este és megint reggel. Harmadnapon talán becsenget valaki hozzám, és elhozza a hajnalt is, amikor aranypajzs sugárzik a felhők mögül és mindenki énekel. És megmondja azt is. mi a nevem, és felrepít a csillagos magasságba, ahol az őrültek is megszelídülnek, és akkor majd bukfencet vetek, tizenhármat, mert ott lehet, ott minden olyan szép lesz mint gyerekkoromban volt, a jó illatú bodzafa lombjai közt. ahová csak azért DU] ram, hogy kere-Scrt meg valaki. J — Nyugalom, néne, a bőrönd marad, én garantálom, rendőr felesleges. Olga megint elátkozta átkozottnak vélt életét. És durván felkiáltott: — Mindenki engem szén?! Tartsák meg maguknak!... A fiatalember megrántotta a vállát és elfüstölgött. Gyimes rátámadt a feleségére: — Megkímélhettél volna az ilyen elmegyógyintézeti ápolttól! Tolvajnak néztek! Áz asszony türelmesen elmagyarázta, miről van szó. Ebből Gyimes nem akart megérteni. semmit. Indulatai nem kívánták az értést. Ot perccel az asszony megérkezése után a házaspár már veszekedett. Ez persze a két kamaszfiút is felingerelte. Kedvelték a támadást és ellentámadást, de csak akkor, ha ők voltak a hősei. Megkövetelték, hogy a szülők harmonikusak legyenek. Most az egyik fiú apját hibáztatta, a másik az anyját, emiatt ők ketten is összevesztek. A rendetlenül, ke- resztül-kasul csapkodó dühöket felfokozta a mindnyájukban rokon csalódás: mást vártak ettől az órától. Bónis Olga pedig elhatározta: többé nem utazik üdülőbe. Az oly jó két hét társaságban-közösségben hazaérkezéskor megcsúfolódik. Ha nincs aki a pályaudvaron várja az embert. 1971, augusztus 3* vasáru*?
