Népújság, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-24 / 198. szám

Package-Tour koktéllal Darling Lili Amerikai film Annyira gyakran járunk manapság értekezletekre, hogy a film- kritikája közbein is kísért a hasonlat használá- si kényszere. Ez a film any- nyira lehetetlen, mintha egy atomtudósokból álló értekez­leten a nagy és végtelen bo­londság kedvéért egy tánc­dalfesztiválról szalajtott kis fruska akarná elmagyarázni a tudósoknak dalban, zené­ben és tánclejtésekkel az atom és az élet titkát. Az történik ugyanis, hogy a főhősnő — civilben német kém —, végigénekli az első világháborút, luxuskörnye­zetben él, kilovagol, autóká- zik, egyik ruhát a másik után veszi fel és veti le, mu­latóról mulatóra jár, közben könnyedén, szinte csak úgy mellékesen kémkedik, s tele­fonon adja jelentéseit. A há­borúban azonban az egyen­ruha nagy divat, sok is van belőle, így hát ez a dalos pa­csirta a legújabb fegyvernem, a repülés egyik hősébe lesz szerelmes. Van ugyan némi bonyodalom, az mind mellé­kes, mert ha ez a csábos kémnő énekelhet és félté­keny kedhet, akkor semmi nem fontos, akkor csak azt kell fényképezni, azt kell megörökíteni, hogy a máso­dik világháború utáni nem­zedéknek legyen egy kis ro­mantikája arról, hogyan is eshetett meg ez a boldog bé­keidőket berekesztő első vi­lágháború. Az öldöklést, a kémkedést, egyáltalán a tör­ténelem sötétfoltjaként em­legetett és átkozott háború­kat így feltálalni — üzleti merészség és elvtelenség, vagy tudatos bárgyúság. És, hogy csillog a csomagolása, milyen szemet gyönyörköd­tető szín- és fényorgiába van itt minden „kicsomagolva”, hogy a vevő lásson, szédül­jön és szemével jóllakottan menjen haza! A film végén valóban meg­csípem magam, hogy nekem adták-e mindezt, nekem, az európainak, aki egyet-mást azért tudok a háborúról, s már-már legyintve felejte­ném a film-szirupon esett bosszankodásom, amikor me­gint csak eszembe jut, hogy itt, ebben a filmben magyar cigányok is szerepelnek, ze- nészi minőségben, párizsi környezetben. Persze úgy, ahogy azt, vagy aztatat Hol­lywoodban elképzelik. A jó Fordította: Ferencz GySzS és egri programmal A kezdeményezés bevált belőle, de két évvel ezelőtt ellopták tőle levéltárcáját pénzével és irataival együtt, közöttük a személyi igazol­ványát is. Ez volt az az iga­zolvány, amelyet Priluckij- Koroljov az Osztankino szál­lodában bemutatott. Moszkvában társainak is lenniük kell, ő nem dolgo­zik egyedül, annál is in­kább, mert Kovrigina elrab­lása után egészen ártatlan ember életmódjának látsza­tát keltette. Meg kellett ta­lálni Koroljov cinkosait. Az emberrablók meg vol­tak győződve arról, hogy a professzomő eltűnése nem kelt gyanút. Amíg Lónocska az ő megfigyelésük alatt állt, s amíg azt hitt, hogy az állambiztonsági szervek utasításai szerint cselekszik, szükségük volt rája édesany­ja elrablóinak. Nem semmi­síthették meg Lénocskát, mert ez gyanút és nem kí­vánatos figyelmet keltett volna magának Kovrigina 'rs 25. Nekik Glazunov felfedezé­se kell, s az az ember, aki birtokosa a titoknak, a kezük között van. Nekünk el kell vennünk tőle ezt az embert. Harc! Háború! De művészet úgy harcolni, hogy beleéljük magunkat az el­lenség elképzeléseibe, ott fogadtassuk el vele az ösz- szecsapást, ahol nem akar­ja és hogy megbénítsuk az elllenség cselekvőkészségét. Mennyit tudtak az ellen­ségről? » Keveset. Igen sok volt az ismeretlen momentum. Min­den rendelkezésre álló adat szerint Koroljov-Priluckij, vagy pontosabban az, aki ezeket a neveket viseli, áp­rilisban érkezett Moszkvába. Feladata alapján ítélve ta­pasztalt, komoly hírszerző. Az igazi Priludkijt Krasz- nodarban találták meg. Alek- szandr Tyihonovics Prilüc- kij. Ebben a városban élt, még csalt ki sem mozdult Az üzlet megköttetett: jő programért leszámolja a dollárt a vendég. Az Eger Szálló halijában, a portáspult mellett külön asztal áll, fotelokkal körül­bástyázva. Az asztalon, kis kék zászló, az autóklub jel­vényével, továbbá idegen nyelvű prospektusok Egerről. A több napos, |»bb ezer ki­lométeres autóút után jól­esik a holland Moal házas­párnak az ülés a kényelmes fotelban. Űticéljuk Eger volt. —<■ Győrben megpihen­tünk, hogy frissen kezdhes­sük a túrát — mondja az idős asszony az asztal má­sik oldalán ülő Mányi Sán­dornak folyékony magyar nyelven. (Hollandiába ment férjhez sok évvel ezelőtt.) Tovább is mondaná, de meg­lepetten elhallgat, ugyanis néhány pohár kerül az asz­talra gyöngyöző, üdítő kok­téllal. — A hosszú út után jól­esik egy kis frissítő — kí­nálja őket az autóklub meg­bízottja. Aztán kapnak pros­pektust is. — Mi lesz a program? — Délelőtt városnézés, dél­után pedig borkóstolás a Szépaiszony völgyben. A nászutasoknak is megéri! (Tóth Gizella felvételei) Maal úr szeme felcsillan, szaporán bólogat, aztán elé­gedetten leszámolja az asz­talra a túráért járó valu­tát... Ez a szervezés új: Sopron, Budapest, Debrecen mellett május óta negyediknek Eger is helyet adott a magyar és a nyugatnémet autóklub kö­zös programjának, az úgy­nevezett Package-Tour-n&k. A nyugati autósok a sok le­hetőség közül a megküldött Mm. augusztus 24., kedd kaji aszú, a vermut és a ba­rackpálinka jégkockákkal hűtött, ízletes keverékével, s nem is állják meg a meg­jegyzést: — Így még sehol sem fo­gadtak bennünket... A program ismertetésekor azonban egy kis fennakadás történik. Dietriech Langer ifjú feleségére pillant: — ... ugyanis szeretnénk inkább egyedül... Ez pedig a világ vala­mennyi nyelvén csak egyet j elenthet: nászú tasok! Mányi Sándor megértőén bólint, hiszen — július 20. óta végzi ezt a munkát —a több mint háromszáz jegy programajánlatok egyikét el­fogadják, jelentkeznek, út­nak indulnák, s aztán vagy elégedettek, vagy nem.., Egerből május óta — pedig már több százan jártak itt — igen kevesen távoztak fejcsóválva. — Honnan jöttek eddig? — kérdeztük Tietze Nándor­tól, a szálló fiatal portásá­tól. — Svájcból, Olaszország­ból, Franciaországból, az NSZK-ból, Belgiumból, Hol­landiából, Luxemburgból, Dániából, sőt, egy hölgy egyenesen Angliából autó­zott ide — sorolja. Aztán hozzáteszi: — A szokások is kialakultak: az olaszok és a franciák általában egy éj­szakát, a nyugatnémetek kettőt, a hollandok pedig három éjszakát töltenek itt. A szervezésről az autó­klub, a programról az IBUSZ, az éjszakai nyugo­dalomról a szálló gondosko­dik. A jelek szerint jól. Üjabb vendégek érkez­nek: fiatal pár az NSZK-ból. Szintén csodálkoznak, hogy nemcsak hellyel, hanem kok­téllal is kínálják őket: a tó­közül nem egyet nászutasok vettek meg. — A program kísérletként indult — mondta Molnár Eszter, az IBUSZ egri veze­tője —, s a jelek szerint be­vált. Nem közömbös persze a valuta sem — négy és fél dollár a program —, de az sem, hogy eggyel több, újabb lehetőséget kapnak az ide látogató turisták. Már az, hogy így fogadjuk őket, egy győzelem a vendéglátó és a vendég „csatájában”: jólesik nekik, s nemegyszer hangoz­tatták: „Mintha haza érkez­tünk volna..Törődni kell a vendéggel: megéri. Az sem közömbös, hogy az elégedetten távozók eleven prospektusnak bizonyulnak, jó népszerűsítőivé válnak az egri értékeknek! (kátai) ég tudja, hány filmen lát­tam már kalózokat, utcai vagy alvilági emberi tölte­léket, szicíliai, vagy egyéb déltáji figurákat, akiknek kék kendővel volt bekötve a fejük, kék volt az ingjük, szakállat hordtak meg szem­üveget, barnák voltak és kö­vérek, meg minden — de ezek itt? És ezt nekünk mu­tatják be? Talán ezért is yettük meg ezt a filmet, hogy végre megismerjük külhon­ban tevékenykedő zenes cigá­nyaink nemzeti vonásait öl­tözködésben, magaviseletben és zenében egyaránt? Még jó, hogy a film hosz- szabb az átlagnál és ezért a szép színes felvételek még tovább sűrítik bosszarikodá- sunkat. Végül is langyosan rossz viccnek tűnik ez a film, amelyben Julie Andrews kellemes hangján érzelmes és pattogó dallamok hangzanak fel, elálmélkodunk Rock Hudson mackós férfiasságán és szeretnénk élvezni az együgyű mese zavaró hatá­sán túl Henry Mancini és Johnny Mercer zenei feldol­gozásait. Mert azok véletle­nül jók. (jarkas) A felettéb „hosszú hét” el­ső munkanapjai után, megbo- csáttatik a televíziónak min­den botlása, de elfelejtetik is minden erénye —, már ami az ünnepi műsorokat illeti. Hálátlan a közönség. Hálát­lan? Talán még csak nem is feledékeny. A közepest tudo­másul veszi, a rosszat gyor­san igyekszik elfelejteni, az igazán jóra azonban öröm­mel és sokáig visszaemléke­zik. Hogy e hosszú munkás hét elején nem nágy súly nyomja az emlékezés serpe­nyőjét —, azért úgy vélem, nem a televíziónézőt illeti az elmarasztalás. Az igazság az, hogy a fő­műsorok, amelyekre felké­szül a kedves néző, amit va­lóban is, vagy csak gondo­latban jó előre bekarikáz, szóval, hogy ezek a főműso­rok nehezen bírták volna ki egy kemény meó szilárdsá­gi próbáit. A Rózsa Sándor­ról, amely a tv nagy kezde­ményezésének ígérkezik, ko­rai volna még bármiféle kri­tikai megjegyzést termi —, mindenesete: egy 12 részes sorozat beköszöntő egy órá­ja nem lehet az ünnepi est fokmérője. Még akkor sem, ha Móricz Zsigmond remek­művéről van szó. A Goldo­ni-vígjáték televíziós közve­títése szórakozást hozott ugyan, de valamiféle magá­val ragadó élményt már aligha. Ami maradéktalan zenei és vizuális élményt ho­zott, az az ünnepi hangver­seny volt, Horváth Árpád mértéktartóan „ünnepi”, gondos, ritmusos rendezésé­ben. Aztán vasárnapra kifulladt a televízió, annyira ki, hogy még a tálcán kínálkozó jó alkalmat is elpackázta. Az „És most mit tud?” — szét­folyó rendezetlensége, egyik­másik riporter ízléstelenség­be csapó szellemtelensége az egész műsort esetlegessé tet­te. Olyan ziccerek maradtak kihasználatlanul — s televí­ziónál ez több, mint bűn, ez már vétek —, mint, az egy­kori vetélkedő vetélkedőinek „korabeli” képfelvételei, mint mai munkahelyükön va­ló bemutatásuk esetleg, avagy a vidámság és a könnyedség, amelyet mindössze egy Szi­lágyi-monológ képviselt e rosszul és mordul sikerült találkozón. Ha valamit nem tudunk igényesen, átgondoltan meg­valósítani, inkább ne is te­gyük. Ezt a közhelyet pél­dázta az „És most mit tud?” Reméljük, és bízzuk, hogy majd többet is... (gyurkó) professzomőnek halálával kapcsolatban. Ezért meg­őrizték maguknak Lénocs­kát. Koroljovot tehát le kellett tartóztatni. De mi játssza őt a kezükre? PQwers félt a haláltól, de lehet, hogy Ko­roljov hirtelen elszántnak mutatkozik, elharapja a mé- regampullát, vagy megkar­colja magát a fnérgezett he­gyű tűvel. Lehet, hogy vé­gül hallgatni fog? ... Ha Koroljovot elcsípik, ez csak elriasztaná a közelből cinkosait, s akkor azok el­teszik láb alól Kovriginát, hogy ne maradjon semmi nyom utánuk. — Koroljov elvezet majd minket Kovriginához — mondta meggyőződéssel Pro- nyin. — Csak úgy kell irá­nyítanunk, hogy elmenjen oda. — Ha ez ideig nem szállí­tották el Kovriginát — gon­dolkozott T'kacsev — lehet, hogy Koroljovot éppen azért tartják, hogy magára terelje figyelmünket. — De hogyan szállítanák el? — kérdezte Pronyin. — Könnyebb átdobni, mint ki­vinni. Az ember nem tű. — De hiszen voltak már esetek! Emlékszik Kijevre? — Megkísérelték, megkí­sérelték, de nem sikerült ne­kik ... Minden eshetőségre vala­mennyi határállomásnak megparancsolták, hogy néz­zék meg a nagyobb csoma­gokat. Három alapgondolatától nem tágított Pronyin. — Koroljov addig azt csi­nált, amit maga akart — is­mételte Tkacsev gondolat­menetét — Most az a fel­adatunk, hogy rászorítsuk: azt tegye, amit mi akarunk. ... Hanem az ellenséget nem könnyű arra szorítani, hogy érdekei ellen cseleked­jék. Vermet ások neki, s ő maga is csapdával vár! Hány akció végződött kudarccal, pusztulással sajnos, nemcsak az ellenségeink, hanem elv­társaink számára is. Az el­lenség ravasz és álnok, alat­tomos. A legkisebb hiba a számításban végzetes lehet. Marija Szergejevna nem tudta mennyi ideje fekhet így, bezárva, az ablakok nél­küli szobában. Órája nem volt, a villany állandóan égett. Elvesztette időérzókét. Nem tudta, hogy börtöne fa­lán túl nappal van-e, avagy éjszaka. A tiszt és Violet — csu­pán ezt a két embert látta. Hanem azokra a kérdé­sekre: hol van, mi vár rá, milyen nap van ma, hány óra van — Violet nem vála­szolt Marija Szergejevná- nak. A tiszttel folytatott és meg-megszakadt beszélgeté­sekből azonban kiszűrte, hogy semmi jót nem várhat Azaz, minden jó lett volna, ha becstelen lenne... S ez még gyenge kifejezés is. Te­hát ha áruló lenne. Ebben az esetben minden jól vég­ződött volna a számára. De Marija Szergejevna kész volt inkább tízszer meghalni, mint árulónak lenni. Egyik alkalommal Violet valamilyen könyvet hozott Marija Szergejevna megér­deklődte, hogy a börtön­könyv tárban megtalálhatók-e az orosz írók könyvei. Ma­rija Szergejevna Turgenye- vet és Nyekraszovot kért. Egyiket. kristálytiszta ábrá­zolásmódjáért, a másikat pe­dig magas fokú hazafias pá­toszáért szerette, s Violet habozás nélkül hozta is a kért könyveket (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents