Népújság, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-24 / 198. szám

Öregek gondja - gondunk az öregekkel Augusztus 27-én nyílik meg a vadászati világkiállítás. Az * óriás kamionok már az utolsó trófeákat és kiállítási tár­gyakat hozták. Jól halad a terület parkosítása és a különböző kiállításra szánt épületeit elhelyezése is. Képünkön: hétvégi faházak Csehszlovákiából. (MTI foto — Molnár Edit felvétele) Fél év alatt az egész évi vállalás Abol hagyományai vannak a társadalmi munkának A petőtibányai gépüzem az idén is „kitesz magáért” Nyitás előtt Bevezetőül — és elgondo.1- kodtatóul — állj on itt két adat: Magyarországon 1970. decemberében 704 ezren kaptak öregségi nyugdíjat (azóta ez a szám kevéssel emelkedett) és a 60 éven fe­lüliek aránya megközelítette az ország lakosságának egy­ötödét. A két adat láttán könnyű volna azt a „tanulságot” le­szűrni, hogy az ország la­kossága elöregszik és hogy a munkaképes emberek vállá­ra mind nagyobb teher há­rul, hiszen csaknem minden oaödik lakost öregsége miatt él kell tartani. Áz ilyen sommás „tanulság” sem az egyik, sem a másik vonat­kozásban nem áll helyt. A lakosság elöregedéséről már csak a^órt sem lehet szó, mert a születések száma az utóbbi időben örvendetesen emelkedik. Igaz viszont, hogy az orvostudomány fej­lődése és hazánkban a leg­korszerűbb orvosi-gyógyásza­ti eszközök alkalmazása eredményeképpen emelke­dik az átlagéletkor. S az is ide tartozik, hogy — éppen ezért is — mind több azok­nak a 69 éven felülieknek a száma, akik jót bírják ma­gukat, s nem is akarnak le­mondani arról, hogy hasznos munkát végezzenek. Ami viszont a nyugdíja­sok „eltartását” illeti — a nyugdíj nem a társadalom­nak, a dolgozóknak valami­féle adománya az idős em­berek számára, hanem a munkában töltött évek utá­ni járandóság, aminek el­lenértékét — aktív kereső korukban — maguk a mos­tani és a jövőbeni nyugdíja­sok termelték meg. Mégis igaz, hogy ahol á család egyik tagja nyugdíj­ba vonul, csökkennek a csa­ládi bevételek, nőnek a gon­dok. A legtöbb üzem, válla­lat lehetőséget ad saját nyug­díjasainak arra, hogy havi 500 vagy évi 6090 forintos kereten belül további mun­kát kapjon. (S nem is olyan ritka eset, amit a közelmúlt­ban a szatirikus hetilap ka­rikaturistája tűzött ceruzá­jára: a nyugdíjas olykor egy-egy munkahely legszor­galmasabb dolgozója.) Rövidesen további intéz­kedések várhatók e téren, hiszen Fock Jenő miniszter- elnök a közelmúltban jelen­tette be — a parlamentben és a szakszervezeti kongresz­Azt hiszem, a postás cso­dálkozik majd legjobban, amikor kiveszi az autóból a kis csomagot, megindul föl a lépcsőn, s csak úgy meg­szokásból rápillant a cím­zésre, majd ezt olvassa: tar­talma kenyér. Kenyér?... Miféle ke­nyér? S ha lesz bátorsága, talán megkérdi tőlem: — Mondja őszintén: csak­ugyan kenyér van a csomag­ban? És ha ideje engedi, behí­vom egy pohárka italra, s elmondom neki a kis cso­mag regényét. ★ Az ember nem térhet ki kora szenvedélyei elől. Soha nem kívántam divatoknaík hódolni, mégis, egy időben szinte észrevétlenül, kivéd­hetetlenül kerültek hozzám apróbb régiségek. Üjkori mánia ez, menteni a múlt­ból néhány tárgyat emlé­ket. így jutott be lakásom­ba néhány különös formájú üveg, s edények, melyekből a régiek ittak: bort, pálin­kát vagy akár orvosságot. Amit tudtam, továbbad­tam, csak az a néhány üveg, ivókészség maradt meg a könyvszekrény tetején. S egy üvegben néhány kalász. Ne­kem már megszokott kép, csak az újonc látogatók hökkennek meg a látványon. Nem az üvegek megpillan­tásakor, hanem amikor meg­látják a néhány kalászt. Különös, régies formájú üvegeimet alig nézik, in­kább a kalászokat. Mert azok is különösek. Formára is. Van közöttük olyan, amelyiknek szára dárda- fgyenes, kalásza mint a bu­szuson —, hogy a jelenlegi­nél nagyobb lehetőséget kapnak a nyugdíjkorhatárt elértek a továbbdolgozásra, a nyugdíjasok több keresetre. Mindezzel feltétlenül csök­kenni fognak a gondok. Az öregekéi is, s a családok gondjai is, ahol az összjöve­delemben jelentős részt kép­visel az idős apa vagy anya — esetleg mindkettő — ke­resete. A gondok azonban —ném csupán anyagi természetű­ek. Amióta városokban lak­nak az emberek, mindig sok súrlódást, családi békétlen­séget okozott, ha az idősebb és a fiatalabb nemzedéknek egy fedél alatt kellett lak­nia. (Faluhelyen éppen ezért ősi szokás, hogy aki csak te­heti, külön házba költözik, amikor megnősül — innen a szó is: házasodás. De — bár régen volt — nem szabad el­feledkezni arról, hogy a „hárommillió koldus orszá­gában” éppen a közös ház­ban lakó nemzedékek súrló­dása okozta a legszörnyűbb tragédiákat.) Más életformá­hoz szoktak a mai 65—70 vagy 80 évesek, s máshoz a mai középkorúak, mint aho­gyan — bár nem szorosan ide tartozik — egészen más elképzeléseik vannak az élet különböző dolgairól a mai fiatal nemzedéknek is. A sokszor alapjaiban eltérő gondolkodásmódokat egyez­tetni — nagyon nehéz do­log, olykor szinte lehetetlen. Mindenesetre igen sok türe­lem kell hozzá mindkét rész­ről. S kell több lakás is. Az új lakásrendeletek kiadása­kor az építésügyi és város- fejlesztési miniszter beszélt arról is, hogy — elsősorban Budapesten, de a többi vá­rosban is — épülnek nyug­díjas-házak, s kísérleteznek ennek a problémának vala­milyen, mind az öregek, mind a fiatalabbak számára nemcsak elfogadható, hanem kedvező megoldási lehetősé­geivel, Valami olyan megol­dásra van szükség, hogy szü­lők és gyermekek, nagyszü­lők és unokák úgy élhesse­nek: elég közel ahhoz, hogy segítsenek egymásnak és elég távol ahhoz, hogy ne okozzanak gondot egymás­nak. Több törődést, figyelmet érdemelnek azok az idős em­berek is, akiknek nincsenek közeli hozzátartozóik. Elvei­ben és alapjában jó a szo­zogány tömzsi, sokszemű. Aztán van mélyen gondol­kodó, lehajtott fejű, hőkölő kalász. ■ Ez a formájuk, külső tar­tásuk. De a származás? Néme­lyik „kopasz búzának” tű­nik, a másik meg nagysza- kállú, inkább rozs vagy ár­pa kinézetű. A bátrabb vendégek leve­szik a négy kalászt üveges-, tői. Nézegetik. Az őszinték pedig azt mondják: — Ilyet én még nem lát­tam. Kevesen láttak ilyet. Kivételes szerencsének tar­tom, hogy már a születése kezdetén megismerkedtek ez­zel a különös, búzára is, rozsra is hasonlító, de min- deniktől különböző növény- nyel; a Triticaleval. Furcsa nevét szüleitől örö­költe, a búzától — Triticum és a rozstól — Secale." A Triticale a búza és rozs közös gyermeke, utódja. Amikor először jártam a kísérleti táblák között, a Triticale tudósával, nemesi- tőjével, dr Kiss Árpáddal, úgy tűnt, egy kicsit csaló­dott és nyugtalan. Pedig ke­vés kutatónak adatott meg, hogy olyan sikert tudjon felmutatni, mint ő. Az ő munkája nyomán szelídült termékeny házasságra elő­ször a búza és a rozs. Nyolcvan esztendővel ez-' előtt vette kézbe a két nagy kenyér-rokont egy angol bo­tanikus, s puszta kíváncsi ­ciális otthonok hálózata — de több emberi melegségre, együttérzésre van ott is szük­ség. Űjabb és mind több he­lyen bevált intézmény az öregek napközi otthona, ahol rádióhallgatással, be­szélgetéssel, sakk- vagy kár- tyapartikkál töltik az időt azokban az órákban, amikor otthon nincs senki. Egyszer egy évben — im­már hagyományosan —meg­rendezik országszerte az öre­gek napját. Ezen a napon — mi tagadás, kissé már for­málissá válóan — úttörők köszöntik virágcsokorral a nagy- és dédmamákat és pa­pákat, akik mosolyogva hagyják fényképekül magu­kat, amint kakaót iszik és kalácsot esziik. Ez a meg­emlékezés — még ha kevés­bé külsőségesen tartanák is — egymagában kevés. Hi­szen ez csak egy nap, s az év másik 364 napján is gon­dolni kell az öregekre. Például úgy, hogy a csa­ládon belül a fiatalabbak kezdenék a kölcsönösen meg­kívánt, egymás iránti türel­met. Meg úgy is, hogy a különböző hivatalokban — például az SZTK-rendelők- ben, ahol ők a leggyakoribb páciensek — előzékenyeb­ben, megértőbben beszélje­nek, bánjanak az öregekkel. Aztán úgy is, hogy a gépko­csivezetők (értve ezen min­denkit, aki autót, motorke­rékpárt vezet) nagyobb fi­gyelemmel, körültekintéssel vigyázzanak a városi utcá­kon és országutakon az idő­sekre, akik — talán azért, mert nem tudnak előrehala­dott korban hozzászokni a nagy forgalomhoz — nem tudnak eléggé vigyázni ma­gukra. Régi mondás, Hogy egy szülő fel tud nevelni akár tíz gyereket is, de tíz gye­reknek is sok eltartani egy szülőt. Bizonyos, hogy ez az általánosítás így — mint minden általánosítás — túl­zás. A humánum azt paran­csolja, hogy az öregek gond­jai legyenek a mieiník, a mai dolgozó nemzedék gond­jai is. A szülők felnevelték, eltartották néhány évtized­del ezelőtt a mai „derékha­dat” — nekünk őket nem kell eltartanunk. De öreg napjaikat gondtalanabbá, vi­dámabbá tenni — mindnyá­junk kötelessége. ságból megpróbálkozott a két növény hibridjének előállí­tásával. Aztán Utána a tu­dósok, * növénynemesítők egész légiója következett. Hasztalan. A házasságból született utódok magtalanok voltak. Meddők. És nyolcvan esztendei, csöndes, de elkeseredett ku­tatómunka után Kecskemé­ten egy szerény tudomány­műhelyben megszületett a csoda; az életképes búza­rozs utód. A tudós, aki egy nyolcvan esztendős csatát nyert, dr. Kiss Árpád, a (kecs­keméti Zöldségtermesztési Kutató Intézet igazgatóhe­lyettese. Állunk tehát a nyurga nö­vésű Triticale-táblák szélén. Kiss Árpád belépdelt a szél­ben hajbókoló kalászmező­be, kitépett egy kövérre hí­zott gyomot, ,s hol a gyom­ra, hol a kalászokra tekin­tett. De nem szólt semmit. Csak most, esztendők múl­tán mondta el, miért nem tudott akkor igazán örülni a győzelemnek. Érthetetlenül állt a rejtély előtt: két ke­nyérgabonát egyesített, „pá­rosított”, s az eredmény mégis egy takarmánygabona lett. Pedig ő nagy titokban az embernek, közvetlenül az embernek szánta a Tritica- le-t. Kenyérnek szánta.' Ott lengett, hullámzott előtte a kalászmező, a ka­lászban a legtápdúsabb, fe­hérjében leggazdagabb mag, de lisztje nem akar enge­,,A GÉPÜZEMRE mindig lehet számítani. Ott hagyo­mányai vannak a társadalmi munkának.” Nemegyszer el­hangzik hasonló kijelentés, amikor a gépüzeim munkájá­ról van szó. És valóban az emberek évről évre „lete­szik az üzem asztalára” a maguk plusz vállalását, hogy jobb legyen az eredmény. Az első félév értékelésé­nél tulajdonképpen, már az egész évi teljesítésről adhat­tak számot, ami a vállaláso­kat illeti. Még az év elején vállalták, hogy a haszon- anyag felhasználásánál 63 ezer forintot takarítanak meg. a KISZ-esek még kü­lön 3300 forintot vállaltak. A félév végére az összmegtaka- rítás már 82 544 forint volt. Jóval több, mint amennyit egész évre vállaltak. De ha­sonlóan alakulnak a számok a többi vállalásnál is. 480 ezer forint értékű hul­ladék összegyűjtését vállal­ták 1971-re. Július 1-ig már 554 ezer forint értékű gyűlt össze. A műszaki fejlesztést szol­gáló újítómozgalom fellendí­tését szolgáló vállalások is voltak. Egész évre 29 újítást vállaltak, utólag még hármat ehhez. Az idén az eddigitől el­térően csak azokat az újítá­sokat értékelték, melyeket be is vezettek már. A félév vé­géig 24 ilyen újítás született. Összesen negyvennégyet nyújtottak be, s ebből több delmeslkedni a pékeknek, kenyérsütő asszonyoknak. Alacsony sikértartalma mi­att. Már nem is tudom hány­szor láttam az évek során az új gabonát. Ahogy változ­tak a kalászok a nemesítés során, mindig újakat hoz­tam haza, a régiekkel a szomszéd iskola biológia­óráira adtam regényes, iz­galmas „tananyagot”, négy kalász maradt a végén az újabbak közül. A régiek szára vastag, hosszú volt, az újabb törzse­ké a kor gabona- és szalma­divatja szükséglete szerint törpe, s %?. alacsony száron szégyenlősén lehajtott fejű, aránytalanul nagy kalászok. Bóikoló kalászok. Jó gazda kezében húsz mázsát is megadnak holdanként. Az or­szág szinte valamennyi me­gyéjében termesztik Sza­bolcstól—Zaláig harmincöt­ezer holdon. Nekem, s más laikusok­nak is inkább érdekes törté­net a Triticale históriája. Az a négy kalász, négy kenyér­virág, az ember okos akara­tának gyümölcse, egy hosz- szú küzdelmes kutatómunka regényének csattanója. De már nemcsak ennyi. Az elmúlt év végén egy tanyán működő pékségben nagy ti­tokzatossággal a szokásosnál kisebb, s barnább belű ke­nyeret sütöttek, & kiosztot­ták a tanya körül lakóknak — ingyen. Vigyék, kóstolják. mint a fele már bevezetésre is került. Az újításokkal meg­takarított összeg 240 ezer fo­rint. Az újításokat zömmel a fizikai dolgozók készítették el, egyes ágakban a termelé­kenység növelésére. Dicsére­tére szolgál az üzem műsza­ki gárdájának, hogy segíti, támogatja a fizikai munká­sok újításait, formába öntik elgondolásaikat. A közös munka eredménye, hogy eny- nyi használható új születik ebben az üzemben. HAGYOMÁNYAI vannak a társadalmi munkának is. Évről évre egyre többet vál­lalnak és teljesítenek. Az idén a gépüzem dolgozói mintegy nyolcezer társadalmi munkaórát vállaltak. És amit teljesítettek, az máris majd­nem az egész évre vállalt összeg. 7149 órát dolgoztak, főleg az üzem költöztetésé­nél segítettek sokat, önkén­tes munkájukkal meggyor­sítva azt. Betonoztak, szer­számgépeket - állítottak be. Két kommunista szombat be­vezetését tervezték. Az egyi­ken 66 000 forint értékű munkát végeztek. S hogy nemcsak ott voltak, hanem dolgoztak is, azt mutatja, hogy volt olyan esztergályos, aki mintegy 300 százaléknak megfelelő teljesítményt ért el ezen a napon. A 66 ezer fo­rintot a jászszentandrási üdülő bővítésére használják fel. Az ünnepekre készülődve S .az emberek jöttek visz- sza a pékhez. — Mit adtál te nekünk? — Miért, nem volt jó? — Jónak jó volt nagyon is, de ez nem, búzából van. Miből van? — Triticale ez. A • leg­újabb kenyér. Az igazán céltudatos em­berek soha nem állnak meg félúton. A kutatómunka nyo­mán tovább „nemesedett” a Triticale, már minden téren közeledik szülői jó tulajdon­ságaihoz. Néhány- cipót dr. Kiss Ár­pád is kapott abból a sütés­ből, majd becsomagolta min- demket, s szétküldte isme­rősöknek, szakembereknek, ízleljék, s ítéljék meg. Egy miniszterhelyettes ezt írja a kóstolóról: „Vasárnapi ebéd­hez, rántott húshoz szeltük meg a Triticále-ból sütött kenyeret, s osztottam ki gye­rekeknek, magunknak. Köz­löm veled, nagyon ízlett. A húsból még maradt. A ke­nyér elfogyott...” Ma már országhatáron túl is beszélnek a különös ke­nyérről, s a Triticale-ról. Kire, rangja van. És a kalászok mellé — így szól az ígéret — jön ha­marosan a cipó. Manapság már alig van gyerek, aki el­fogadná apjától, anyjától, s megenné úgy a kenyeret, hogy semmi nincs rajta. Mi úgy kóstoljuk majd meg, ahogyan régen ettük Üresen. Ezzel köszöntjük csöndben az új kenyeret: legújabb kenyerünket» Ib rányi Tóth Béla 250-en jelentkeztek az üzem takarítására, megtoldva néhány órával a napot. A LELKES MUNKÁNAK, — mert itt valóban lelkes vállalásokról van szó —, egy­szerű a titka. Itt öregek — már amennyire öregekről le­het beszélni —, és fiatalok egyformán eljönnek, ha az üzem vezetősége kér vala­mit. A módszer tulajdonkép­pen az, hogy a munkások mindig -tudják, miről van szó, mit miért kérnek tőlük. És az üzem vezetősége, a pártszervezet, a szakszerve­zet is mindig tudja, mit kér­nek, mit akarnak az embe­rek. Ez a kölcsönös beszél­getés mindennapos. Az üzemvezető a főművezetők­kel, a pártszervezet csúcstit­kára az alapszervezeti titká­rokkal, a szakszervezeti tit­kár a műhelybizottságok tit­káraival naponta beszél. A vezetők elmondják, milyen feladatok vannak — magya­rán, hol szorít a cipő, mit kellene tenni. A középveze­tők még aznap megbeszélik a művezetőkkel, bizalmiakkal. Másnap a tízórás étkezési szünetben már minden dol­gozó megismeri, miről van szó. És ahogy a vezetők tá­jékoztatják mindennap a gondokról az embereket, az emberek is elmondják a vé­leményüket, s így két-három nap leforgása alatt már a vezetők is tudják, mit vála­szoltak a munkások, mit tet­tek hozzá az elgondolások­hoz. Ilyen beszélgetések vég­telen sorozata az év, s ennek a hasznát látják a vállalá­sok túlteljesítésénél, a ter­vek teljesítésénél. Ott volt például az üdülés. Az emberek elmondták a tízórai beszélgetésnél, hogy üdülni mennének. A veze­tők elmondták, hogy milyen gond az. üdülő bővítése, mennyit elvenne a nyereség- részesedésből. Így született meg az egyik kommunista szombat ötlete, s az, hogy eb­ből a pénzből bővítsék az üdülőt. Ilyen és ehhez ha­sonló példát Sokat tudnának elsorolni hirtelenjében a dol­gozók is és a vezetők is. A kölcsönös bizalom és megér­tés légköre szinte tapintható itt, sőt forintokban mérhető. Ennek köszönhető az ik, hogy a szakmunkásoknál nincs vagy legalábbis nem számot­tevő a munkaerőhiány. A se­gédmunkások itt is vándorol­nak — már ggy része —, de volt már példa arra, hogy a szomszédos jobban fizető vállalattól visszajöttek, mert itt emberebbnek érezhetik magukat. ÜGY TERVEZIK, decem­ber 15-re befejezik az éves tervet. És ez nemcsak a ve­zetők terve. Megbeszélték már a módját töviről hegyi­re, s mindenki tudja, decem­ber 15. után már az éves terven felül teljesítenek. S ennek a hasznát mindenki látja majd. —d.— Mnmises 1971. »«gusztus 24., kedd Várkonyi Endre A LEGÚJABB K ENYER

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents