Népújság, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-20 / 196. szám
Nemzeti emlékezet <vsa/waaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa/naaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa/>aaaaa/wwwwnaaaaaaaaaaaaaaaa^ N éhány évvel ezelőtt filmsorozatot vetített B Magyar Televízió; az elmúlt 25 év tizenkét legjobbnak ítélt művét. A hatás meglepően nagy volt. Százezreknek hozta az újrafelfedezés örömét; igen, most í hajtják a hóban a ménest a Simon Menyhért születésénél'; most forog a Körhintán Törőcsik Mari; csendőrök kötött, megbilincselve, mégis győztesen most vezetik el Szirtes Ádámot a Talpalatnyi földben; most korbácsolják a í leányt a Szegénylegények- ! ben; most kiabálja az azóta | felnőtt színésszé lett Harká- I nyi Endre a Valahol Európá- I ban című filmben; Könyör- [ göm, akasszuk fék f Talán nem a legfontosabb í jelenetek ezek a felsorolt filmekben, — bár valószínűleg a | legjobban megcsináltak —, de most nem azért idézem I meg a látvány élményét, | bogy a filmművészet értékeiről essék szó. Inkább csak azért, hogy az olvasó is em- j lékezzék, s magában igazol- ! jón: igen, ezek az én emlé- | keim is. Némi egyszerűsítéssel azt Is állíthatjuk: egy ország új, közös emlékei az elmúlt több mint negyedszázadról. Ilyesfajta emlékeink természetesen nemcsak filmélményeinkből kerülnek kL A Rozsdatemető Hábetler Janija, a dunaújvárosi kohászszobor, Illyés Fáklyalángjának előadása, ugyanúgy bevonult közös nemzeti emlékezetünkbe, mint Juhász Ferenc Sánta-családja, Déry Felelete, vagy Lengyel József Igézője. Mindez lassan-lassan bevonul közös nemzeti emlékezetünkbe, s talán nem ünneprontás, ha az alkotmányt köszöntő napokban éppen erről a lassúságról esik néhány szó. Mert bármily szokatlanul hangzik, élég sok köze van mindennek az alkotmányhoz. Próbáljuk megfogalmazni tágabban az alkotmányt: nemzeti létünk, az e haza határai között élő emberek alapviszonyait rögzíti, jogok, kötelességek, munka, pihenés, kulturálódás — sorolhatnánk az ismert címszavakat. Az alkotmány törvény, amely általános jogszabályokba foglalja nemzeti hovatartozásunk keretei között emberi kiteljesedésünk lehetőségeit. De ez így talán kicsit komplikált. Próbáljuk leegyszerűsíteni: nemzeti törvényeink alapja egy olyan formula, amely tisztázza, hogy milyen lehetőségek között milyen jogok biztosítják a Magyarországon élő emberek számára a közős nemzeti munkában való részvételt és a közös nemzeti értékekben való részesülést. £ z után, a talán kissé elvont okoskodás után — az alkotmány is általános törvény csupán — visszakanyarodhatunk a nemzeti emlékezethez és a kultúrához. Mert a törvény csak jogilag tisztázza az együvé tartozás tényét, felelősségrendszerét, munkamegosztását. Keveset ér. ha hiányzik az, érzelmi kohézió, az együvé tartozás érzésének erős köteléke, amely a maga nehezebben megfogalmazható, körülírható, gyakran kinyomozhatatlan hálóival biztosítja a nemzeti létünket. Mondhatnánk persze, a kohézió helyett, hazafiságot, ami magyarabbul is hangzik, meg közismertebb is. A ha- zafiság azonban olyan mértékben tágítható és szűkíthető fogalom, amely mindig vitákat provokál — gyakran igen jó és helyes vitákat —, ám ez esetben talán szerencsésebb szó a kohézió, amely egyértelműen csak összetartó erőt. egymásra gyakorolt vonzást, az együvé tartozás érzését jelenti. Felsorolni is sok lenne, miféle tényezők erősíthetik vagy gyengíthetik ezt a kohéziót. Egy azonban bizonyos: a nemzeti kultúra közös kincsünk, s amit a cikk elején nemzeti emlékezetnék neveztem, éppen azt kívánta jelezni: má az, amit immár egy nemzet közös emlékezete, mint összetartó erőt őriz kincsestárában. Sajnos, túl keveset Vagy még pontosabban: még mindig elég kevesen őriznek elegendőt új kultúránk emlékeiből. S most az újra kell tenni a hangsúlyt. Immár a huszadik század harmadik harmadában élűnk, annak is a vége felé. Ebben a bizonyos közös nemzeti emlékezetben viszont nagyobbrészt még mindig csak tizenkilencedik századi emlékeket őrzünk. S természetesen egyáltalában nem az a baj. hogy ezeket őrizzük, hanem az, hogy az újból csak keveset. Ezért kell türelmetlenkednünk a lassúság miatt, ahogyan a mi negyedszázadunk kultúrája, ahelyett, hogy betörne, — Inkább csak beszivárog az emlékezet kincsestárába. L ehetne ezért kritizálni az Iskolát — sokan meg is teszik —. a népművelést. a televíziót és még sokféle intézményt, pedig valószínűleg a lassúság fő oka szemléletünkben van. Nézzünk csak egy apró, de eléggé közismert példát. Egy fiatal lány a tévé Kicsoda— Micsoda? adásában közölte, hogy nem tanulta Arany, Tetemrehívás című versét. (Egy sor Arany-balladát ismert). Kund Abigél tőre — ez volt a rejtvény — országos felháborodást keltett, vitákat váltott ki. S most ne akarjunk igazságot osztani, ne akarjuk eldönteni: hozzátartozik-e egy középiskolás műveltségéhez a Tetemrehívás vagy sem. Egyébként is nagyon vitatható, ha bizonyos tényanyag mennyiségi ismeretén akarja valaki lemérni a műveltséget. Csak azon gondolkozzunk: hiányos műveltségűnek tartaná-e az ország közvéleménye azt a fiatalt, aki nem hallotta Nagy László költő nevét, nem látott egy Jancsó-filmet sem, s ha azt kérdeznék tőle. mondjon egy új magyar operát, bizonytalanul a Bánik bánnal felelne... Meg vagyok győződve róla: az országos felháborodás elmaradna, s nem kevesen lennének, akik — többnyire csak magukban, mert konzervatívnak egyetlen ember sem szeret látszani — még igazat is adnának ennek a képzeletbeli fiatalnak. Vannak, akik az ilyenfajta tájékozatlansághoz még ideológiát is gyártanak, valahogy így: „Ezek a mai művészek még nem bizonyították be értékálló voltukat, nem mérte meg őket az idő. Jobb, ha a fiatalok a klasz- szikus értékekkel ismerkednek, azokból is van elegendő”. „Ennek a nézetnek — a többi között — az a nagy baja, hogy úgy véli: a művészetben csak a klasszikus értékek valamire valók, s hogy az élő, a kortárs művészetet szembe lehet, szembe szabad állítani a klasszikusokkal. Pedig a szembeállításnak sem művészettörténeti, sem esztétikai alapja, indoka nincs. hogy visszatérjünk a nemzeti kohézió gondolatához: március tizenötödikén el kell szavalni a Talpra magyart, mert ez is kohéziós emlék. Nagyon 'mtos kohéziós emlékünk. De Váci Mihály verse, a Mindenütt otthon, egy mai fiatal számára aunat csaa; olyan kohéziós ösztönzést, mint a Talpra magyar. S a párhuzamból senki ne akarjon szentségtörő következtetéseket levonni. Nem arra való. Pusztán csak arra jó, hogy érzékeltesse: az élő, a velünk élő, velünk gondolkodó nemzeti művészet legalább annyi összetartó erőt biztosít, mint az értékben esetleg felette álló klasszikusok vitathatatlan hatása. Ezért kell nagyon bosszankodni, amikor holmi — általánosságban soha nem létező — tömegízlés nevében a silányat, a művészileg értéktelent patronálják, amikor felelősségteljes írástudók a gondolkodó és gon- dolkoztaitó művészeteken ironizálnak, verik el a port, mert azt esetleg nem érti meg mindenki azonnal; amikor néha szabályos uszítás folyik olyan alkotók ellen, akik pedig a mi korunk kérdéseire keresik a választ. Ilyenkor, ünnep idején, sok szó esik azokról az eredményekről, amelyeket országunk a termelésben, a gazdasági építésben, a jólét megteremtésében elért Valóban, sok mindenre büszkék lehetünk. De talán jobban büszkélkedhetnénk azzal is, amit a magyar művészet, akár csak az utóbbi másfél évtizedben létrehozott. Mert gazdasági sikerek nélkül, a mindennapok biztonsága, jóléte nélkül nincs igazi kulturálódás. ez alapigazság. De a jólét önmagában nem lehet cél. Nem véletlenül figyel ránk a tőkés világ haladás iránt fogékony része: mennyire tudjuk az anyagi jóléttel együtt az állampolgárok egyéni ki- teljesedését, személyiségének kibontakozását is elősegíteni. .; Mi már büszkélkedhetünk csikósainkkal és Petőfivel, ételeinkkel, a Hortobággyal, labdarúgóinkkal és időnként még gazdasági sikereinkkel is. De azt is meg kellene vizsgálnunk: mit adunk a teljes emberi élet megteremtéséhez ? S ha adunk valamit ehhez az emberi teljességhez, mint ahogyan sok mindent adtunk, tettünk már, erre kellene a legbüszkébbnek lenni. Ha lassabban sikerült közös nemzeti emlékezetünket mai értékekkel gyarapítani, akkor ezért Is jogos a türelmetlenség. ég az alkotmány ünnepén is. BERNÁTH LÁSZLÓ Illyés Gyula: Szekszárdi felé Kis vonat megy nagy domb. oldalon; terhes kiest n6 a vonaton. Jár itt is, ha más nem, a szeme; affajta, ki nem röst sohase. Homloka az ablak üvegén, r&zódik a tengely ütemén. Néz ki bólogatva szüntelen, oldalvást a vastag üvegen. Nézi mit a tágas táj kínál; gyermeke helyett is nézi már. Mosolyog és pillog nagyokat, mint lány, ka szeszt, édest kortyolgat. Ablakrázta arca szelíden azt bólintja folyvást, hogy igen. Ízűik neki, lám csak, a világ; száll szemén át park és pusztaság. Pusztai menyecske, jelzi ezt üveggyöngye; gyöngyön kis kereszt. Kereszt mellett kis kép az ura; térdén köteg színes brosúra. Szalad át szemén ház és fasor, szökdel ajkán egyre friss mosoly. Mintha nem pillái közt, de szép szája hosszán szállna a vidék. Tábla búza, tábla baltacím hagyja szinte izét ajkain. Kékló szőlők, sárga osztagok becézik az alvó magzatot. hebeg a lágy élmény közegén, anyjában is egy nép közepén. mint Most dől el, mivé s alakul: most érinti tán egy titkos ujj. ügy becézi, hívja, a világ, mint házából rég mi a csigát. Megy szülömegyémben a vonat; bennem is megy jó sor gondolat. Így vitt egy kis nő rég engem is; itt alakult az én lelkem is. Néz, néz a kis asszony, gyűjtöget, termi csöndesként a gyermeket. Hova viszi, honnan, nem tudom; fölvidít, hogy véle utazom. Nézem úti tájként a szelíd nőn a tegnap és ma jegyeit. Jár szemem a terhes kicsi nőn s azt gondolom, itt megy a jövöm. Visz tovább egy népet: eltakart csempészáruként hoz egy magyart. Egy ilyen kis nőben rég Babits épp talán anyámat látta így. Gondolta, hogy abban él, aki őt fogja fejében hordani? Jár szemem a kedves kis anyán s azt gondolom: itt megy a hazám. Viszi, mit se tudva, szakadék, örvény fölött Árpád örökét. Benne él tálán, ki engemet holtomban is meg-meg emleget! Gondom, hitem, eszmém talaja, öröklétem vagy te, kis anya. Néznem is jó téged, — megbocsásd. Kívánok szerencsés utazást! tat l»ta *2 . i
