Népújság, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-20 / 196. szám

I Egyre több a vállalati üdül§ Hol nyaralhatnak a Heves megyeiek? Nagyváradtól Konstancáig Romániai riportúton 3. A Baragán éledése r Nyár van, az üdülés sze­zonja. A tikkasztó hőség ne­hezebbé teszi a mimikát, a jó idő kirándulásra, kikapcso­lódásra csábít. Nyári szabad­ságuk idejére a dolgozók igyekeznek valamilyen jó, kellemes üdülőhelyre szóló beutalóhoz hozzájutni, ahol kipihenhetik az éves munka fáradalmait, felfrissíthetik magukat a további tenniva­lókhoz. Tudvalevő azonban, hogy a SZOT kedvezményes, jól felszerelt üdülői a — kü­lönösen főidényben —, a je­lentkező igényeknek csupán bizonyos százalékát képesek kielégíteni. Hogy mégis egy­re többen menetnek el éven­te üdülni, az a vállalatok igyekezetének köszönhető, amelyek saját üdülőket tar­tanak fenn, vagy bérelnek, hogy így biztosítsák dolgozó­ik pihenését kedvezményes áron. Az elmúlt időszakban egyre változatosabbak lettek az így kialakított üdülési, ki­rándulási lehetőségek. Szerte a megyéből, számos termelő üzemtől kaptunk tá­jékoztatást az e téren vég­zett munkáról, s a szakszer­vezeti bizottságok min­denütt büszkén számoltak be az élért eredményekről, vagy éppen, a terveikrőL Hétvégi házakat építenek, üdülőket vásárolnak vagy bérelnek, gyógyfürdőknél biztosítanak szálláshelyet; még külföldi csereüdülésire - is hallottunk példát. így a népszerű für­dőhelyeken, az ország nagy idegenforgalmi vonzású te­rületein mindenütt megtalál­hatjuk a Heves megyeieket, elsősorban természetesen az üdülők paradicsoma, a Bala­ton mellett... Vonzó a „magyar tenger" Egyre több megyei válla­latunk igyekszik területhez jutni a tó partján, még ha a borsos telekárak és egyéb költségek miatt ez nem is olcsó. A Mátravidéki Fém­művek Balatonszárszón tart fenn önálló, 45 személyt be­fogadó üdülőt. Főszezonban májustól szeptemberig üze­mel, és teljes ellátást bizto­sít; napi háromszori étkez­tetés, sportlehetőség teszi még vonzóbbá a kellemes, jól felszerelt üdülőt. Jelentős a vállalat költséghozzájárulá­sa: a dolgozóknak naponta 22, illetve 27 forintjukba ke­rül a nyaralás. Az Egyesült Izzó gyöngyö­si gyára a vállalat fonyódi üdülőjébe kap beutalókat, s ez különösen a családosoknak nyújt lehetőséget arra, hogy együtt töltsék el nyári pihe­nőjüket. Igaz, a létszám kis százalékának jut még beuta­lójegy egyelőre, de fejleszté­si elképzeléseik biztatóbb jövőt ígérnek. Balatonvilágosi üdülő­jükbe a Mátraalji Szénbá­nyák Vállalat dolgozói júli­ustól szeptemberig egy-egy turnusban hatvanan pihen­hetnek. Többnyire ide is csa­ládosok. jönnek. De lehetne tovább is sorol­ni a példákat: A vállalat hozzájárul... Az üdültetés ilyen formája jelentős összegekbe kerül: a Finomsaerelvénygyár példá­ul több mint 300 ezer, a Mát­raalji Szénbányák pedig mintegy 800 ezer forintot fordít évente fenntartásra és üdülési költség-hozzájáru­lásra. De nem fukarkodnak azok a vállalatok sem, ame­lyek „csak” bérelnek üdülőt, vagy egy-egy Balaton-parti villában néhány szobát. Ezt teszi az Egri Közúti Építő Vállalat, amely így 180—190 dolgozót üdültet és egyéb hozzájárulásaival együtt évi 60 ezer forintot költ erre a célra. Az egri Vas- és Fém Ktsz a balatonboglári üdülő bérelésére évi 34 ezer forin­tot fordít. A példákat lehetne tovább sorolni, amelyek mindegyike azt bizonyítja, hogy egyre jobban törődnek a dolgozók­kal, a sokszor igen nehéz fi­zikai munkát végzőkkel. Sok helyütt nem is régi keletűek ezek az üdülők, egy-két év­vel ezelőtt hozták létre, s küszködnek még a kezdeti nehézségekkel is. A Szak­szervezetek Heves megyei Tanácsa üdülési felelősének tájékoztatása szerint mintegy 4600 két hétre szóló jegyet adtak ki az idén. Ehhez jön még 500 családos beutaló, amellyel gyerekeket is vi­hetnek a szülők, és kevesebb szanatóriumi, illetve egyéb üdülőjegy. Hogy megyénk­ben ennél sóikkal többen üdülhettek, pihenhettek a SZOT-üdülőket megközelítő­en jó körülmények között, az a vállalatok erőfeszítéseinek köszönhető. Hekeli Sándor Ä' Bukaresttől Kostancáig vivő, közel háromszáz kilo­méteres út szinte - asztallap síkságú vidéket szel át. A falvak itt meglehetősen nagy távolságra esnek egymástól, s a házak többsége szegénye­sebbnek tűnt, mint az ország más részén. Ez a hatalmas síkság az úgynevezett Bara- gán, amely hosszú-hosszú időn át az ország hírhedten szegény vidékének számított, mert bár a földje termé­keny, a szárazság, a vízhi­ány miatt nem tudtak ered­ményes gazdálkodást folytat­ni. A falúk sorát a főváros és a tenger közötti útvonal mintegy felezőpontján külön­leges település töri meg. Az utcák egy része kimondot­tan falura emlékeztet, a köz­pontban azonban modern vá­rosba illő épületek emelked­nek, gyárkémények maga­sodnak. Slobóziában járunk, Ialomita megye újonnan épü­lő székhelyén. A Baragán mintegy kétharmada e me­gye területére esik. Hatszáz­ezer hektár szántójukból egyelőre 180 000 hektár az öntözött terület, de 1975-re a földterület 85 százalékát öntözik. Találomra Grivita falu ter­melőszövetkezetébe térünk be, amely 4300 hektáron gaz­dálkodik, s 1100 családnak nyújt megélhetést. Az 1100 családiból 1300-an vesznek részt a közi» mimikában, szép számma!. fiatalok. Mint mondják, az ipar vonzereje különösen a férfiak körében érezteti ugyan a hatását, munkaerőgondról azonban egyelőre nem beszélhetnek. Ebben nyilvánvalóan döntő szerepet játszik, hogy a ta­Anyám kenyeret süt... E I lyentájt, túl augusztus derekán, sokat gon­dolok anyámra. Gyakrabban, mint máskor. Azért is, mert a dátumok 30 felé kövéred- nek, s közeledik nevének napja. És azért, mert_ meg- hamvasodva beérett újra a boldogasszonyi szilva, ám idén se falatozom belőle, anyám sütötte szűz kenyér­rel. Magam kenyerén élek, gyermekkorom bokrai között marad már ez az emlék, s onnét világít elő, mint egy ikis kereső gyertyaláng. Sokat gondolok anyámra és erről legelőször is a ke­nyér jut az eszembe. Anyám kenyere. Az áldott, drága kenyér, aminek a szaga olyan jó, olyan mindennapi és bé­kés, hogy elolvad benne két­ségbeesés, keserűség. Hamu­ban sült az a kenyér, akár a mesék pogácsája, és meny­nyire jó volt úgy is, hogy sárkánytej helyett csak ka­kastej, ez a kitalált csoda­szer jutott abba, erősítő-íze­sítőnek a hétköznapok ba­jaihoz. Azokat a régi íze­ket keresem, s emlékek pá­rolognak fel bennem, mint sütés után az elsőnek meg­szegett pufók kenyér szét­terjedő meleg szaga ... Látom anyámat, a dagasz- tóteknő mellett áll, az ál­dott tésztát vizsgálja a sze­me, nem figyelmez most semmi másra. Két karján jó magasra felgyúri blúzá­nak ujjait, s kezdi a szer­tartást, magaszabta ütemre hajlongva, valamiféle imád­kozó tiszteletadással. Keze­szára minden mozdulatnál könyékig nyomakodiik a tész­tába: dagaszt. Homlokán pe­dig apró gyöngyszemek, pa- rány kristálycsöppek gyűl­nek, gyülekeznek. — Arcod verejtékével te­remted a kenyeret... — fordítja át a bibliából vett idézetet a maga cselekvésé­nek helyzetére, s int, hogy a dikóra dobott kendővel tö­röljem meg a homlokát, hi­szen tett elég sót a dagasz­tóvízbe. — Pihenjen cseppet. , Szaporákat szuszogva kap­kodja a levegőt, és rendület­lenül dagaszt tovább. — Nem lehet pihenni, amíg kész nincs ... — Mikor lesz kész? — Majd tudom én!... — fut feljebb homlokán a szemöldök íve. Hajlong csak egyre, s ke­ze alatt cancog, cuppog az engedelmes tészta. Ez a ne- szezés tölti be a konyhát teljesen. Aztán újabb hom­loktörlések következnek, ket­tő, három, s váratlanul más hangok szállnak fel a fara­gott, gömbölyű teknőből. — Kallod? — élénkül az arca. — Megszólalt már! Be­szélget már! Sípol, nagy, hártyás hó­lyagokat vet a tészta, s a hólyagok sorban elpukkan­nak. — Most már jó? Rázza a kendővel hátra­kötött fejét, egyenletes tem­póval öklözve tovább a ke­nyérnek valót. — Akkor lesz jó, ha majd a tészta elválik a teknő ol­dalától ... Végre felegyenesedhet, nyújtom neki a kést, hogy a fpkával levakarja azt a tész­tát, ami a kezeszárára ta­padt. & már nem nekem* hanem a mellettem szótla­nul figyelő lányoikmak fogal­mazza bölcs intelmét; — A kenyérnek meg keU adni azt a munkát, fárad­ságot, amit a kenyér meg­kíván. A lusta asszony in­kább neki se fogjon... a C sütörtök volt nálunk a kenyérsütés napja, ehhez a készülődés még elő­ző nap, szerda délután meg­kezdődött. A favágató-tökén ágakat daraboltunk, dorong­fát hasogattunk jó sokat, hadd legyen elegendő tüze­lő, ha majd hajnalban a kemencét lánggal megetet­jük. Anyám az előző hétről hagyott száraz kovászra ön­tött áztató langyos vizet, az­tán nyolc-tíz apró szemű krumplit .is odaállított a bordó kis fazékban a platni szélére. Krumpli nélkül an.vám soha nem sütött ke­nyeret. „Attól lesz szép fi­nom, ropogás, rózsaszínű a héja, jó foszlós, elomlós-pu- ha a belseje!...” Segítettünk behozni, fel­állítani a dagasztólábat, elő­cipeltük a kamrából a ha­sas, gömbölyű dagasztótek- nőt, vigyázva az állványára emeltük, s anyám nekifo­gott, hogy beleszitálja a lisztet. Sokat bíbelődött ez­zel: előbb a tekinő közepé­re szitálta a kimért adagot, azután áttolta az egészet a teknő egyik felére, s a sza­badon hagyott részre kez­dett szitálni, majd ezt meg­ismételte újra, a másik ol­dalon. A háromszori átszi- tálás után a finom lisztet szétterítette a tefcnőben, s a dagasztóállványt közelebb húzta a tűzhelyhez, hadd langyosodjon, mert ha hideg marad, a liszt a kovászt is lehűti, és aikkor oda a ke­nyérnek. Szétszállt a vacsora füst­je, mikor anyám nekilátott, hogy befcovászoljon. A víz­ben áztatott múlt heti ko­vászhoz friss élesztőt mor­zsolt, fakanállal jól össze­verte, kavarta-keverte, eh­hez hozzáadta a reszelt, tö­rött krumplit, s ezt az ele­gy et, újra magfakanálaztais­tenesen. Lisztet hintett a kovászkendőre, abba takar­ta, bugyolálta be vigyázón, gondosan „a kenyér lelkét”. Jaj, hogy óvta, hogy őrizte, mint alvó, tejszagú csecse­mőt. A szitáltató kétfogú létrácskáját keresztbe fek­tette a teknőm, erre hosszan helyezte rá az evezőnek is beillő nagy dagasztó faka­nalat, majd ráterítette a ke­nyérabroszt. Há hidegebb volt az idő, még dunnával is beborította: „Nehogy meg­fázzék a kovász!...” Nem került nyugodt alvá­sa éjszaka sem, ki- meg ki­kelt az ágyából és gyertya­fény mellett figyelgette: meddig lustálkodik még a kovász? Kezdhet-e már a dagasztáshoz? Mi, a három gyerek, javában húztuk a lóbórt s ő már talpon volt, tüzet rakott, vizet langyosí- tott, tette a dolgát. Hogy fel ne ébressze az alvókat, úgy jarWkieit «< oemenuapos konyhában, hangtalanul, mintha vízen lépkedne... H ázunk végében állt a pacsitból font, pely- vás sárral tapasztott oldalú, kívül-belül mésszel fehérre kent, horpadt tetejű nyári konyha. Sarkában egyszerű deszíkaasztal, földbe ásott doronglábakkal, rögzített, keskeny ülőkével, elfért mellette az egész család. Volt ott téglából rakott tűzhely is, a nyári főzésekhez, de a konyha legnagyobb részét a kemence foglalta el. A deszkaasztalon már ott sorakoztak a kerek vastep­sik, dagadt ki belőlük a szé­pen megkelt tészta. A va­karának — a teknő oldalá­ról lekapart tésztából meg­formált cipónak a szakajtó­ban jutott tisztes hely. Fel­ségesebb eledelt el se lehet képzelni nála, kivált forrón fogyasztva, libazsír és töpör­tyű társaságában. Persze, a kemencében sült kenyérlán- gos sem egy utolsó, megve­tendő éték — fokhagymával megdörgölve, zsírral vagy olajjal megfuttatva. Anyám a kemence szájá­nál foglalatoskodott, száraz ágakat dobált a tűzbe. Na­gyot harapott a tűz a fába, sercegés, jajongás, sípolás szállt ki a vörösen izzó tég­laboltozat alól, azután piros lángnyelvét öltötte ránk. — Mars! Most ne lábat- lankodjatok! — nyúlt a vo­nólapát nyeléhez anyám, s az izzó parazsat belekaparta a hamus lyukba. A jószagú meleg csak úgy sütött a ke­mencéből. A falapáttal már a kenyeret vetette be. Mi­kor az utolsó tepsivel is benn volt, a vonólapáttal jól betámasztotta a kemen­ce vasajtaját. Hiába volt a tiltó szó, mind ott tolong­tunk anyám szoknyája kö­rül akkor is, hogy kezdte kihúzni a megsült kenyere­ket. A vakaránál vihogó táncolásba kezdtünk, a ci­gány-strófát ordibálva, hogy: „Jaj, anyám, a vakaró / le­égett a vakaró! / Ha leégett,' leégett, ? rák egye ki a bé­Sertéstenyésztő telep a Baragánon, Grivita község termelőszövetkezetében. gok keresete elég tekinté­lyes, átlagosan 1400—1500 lei havonta, az állatgondozók jö­vedelme pedig eléri az 1900 leit is. Hosszú ideig munka­egységre dolgoztak (tavaly 34 lei volt egy munkaegység értéke), az idén azonban új­szerű ösztönzéssel próbál­koznak. Egy-egy terület munkáit a 25—30 emberből álló brigádoknak adják ki, s a brigádtagok különösebb szervezés nélkül, ha kell reg­gel korán, este későn, vagy akár vasárnap is a munká­ban vannak, hogy időben és jó eredménnyel végezzenek a kiszabott részfeladattal. Fő növényük a búza, és a kukorica. Az előbbinek a be­takarítása már véget ért, hektáronként 30 mázsával fi­zetett. Nincsenek megeléged­ve vele, hisz már 38 mázsás termést is arattak. Az idén azonban növényi kártevő tá­madta meg a búzát, s a hek­tolitersúlya mindössze 67 ki- lokramm lett A kukorica hozama tavaly 51,7 mázsa led!!” Ezért mindjárt pühö- lés járt. A közel álló nyak­levest kapott, az elfutok üle- pét pedig a sütőlapát nyele figyelmeztette: a kenyér ne­vét a szádra csúfolva ne ve­gyed!... 0 V városlakók voltunk már jó ideje és nya­ranta még mindig azt a ke­nyeret ettük, amit anyám kovászolt és dagasztott. Cséplőgép-eBenőrködött ak­koriban, s a bérét búzában számolták ki. Megőröltette a terményt és úgy szitált, ko­vászolt .dagasztott, mint annyi éven át — csütörtök­ről csütörtökre. A kiszakí­tott tésztát egy pékségbe hordta el. S ott strázsált a kemence mellett, őrködve, hogy a tűztérben jó helyre kerüljön a család kenyere. Anyám nagyon tisztelte a pékeket. Láttam ezt a tisz­teletet a tekintetében, ami­kor a műhelyben — hová többször is elkísértem — a lisztes arcú, verejtékező em­berekre nézett és velük be­szélgetett. Aztán a kisült kenyérrel ballagva, s otthon is, amikor a kenyeret szeg­te, hányszor elmondogatta: bizony, nehéz a mestersé­gük, akár a bányászoké. Lisztes bányászok ők. Fe­hér bányászok! Nincs éjje­lük és nappaluk se, úgymint az orvosoknak. Merthogy kenyérnek mindig lenni kell!... K nyám most is süt ke- ** nyeret. Ha ritkán is. odaáll még a lapát mellé, a tüzes kemenceszáj elé, s be­veti a tepsibe szakajtott tésztát. De pusztán gyerme­ki segítségből cselekszik már, hogy Rozália nagy­anyám nyolcvan esztendőt túlhaladott erejét megkí­mélje, otthon, az öreg falu­ban. A kemencetűzben pirulva sül a kenyér. Az áldott, drá­ga kenyér, aminek a szaga olyan jó, olyan mindennapi és békés, hogy nagy nyu­godtsággal és meleg érzés­sel megtelik tőle az ember. rätaBJ» volt hektáronként, májusi morzsoltban számolva. Az állattenyésztésben a szarvasmarha- és a sertéste­nyésztés a fő ágazat. Össze­sen 1334 szarvasmarhájuk van, amiből 400 a tehén. Er­re az évre 500 hízott marhá­ra szerződtek, de a jelek sze­rint 600 lesz belőle. Az érté­kesítés 280 kilogrammtól fel­felé kezdődik, s a 350 kiló már a maximális súly alsó határa. Az úgynevezett vö- rössztyeppi fajta húshozama tehát nem a legkiválóbb, s az itt élért évi 1800 kilo­gramm tejet is joggal keves­lik. Az eredmény fokozásá­ra Dániából hoznak be na­gyobb képességű szarvasmar­ha-fajtát. Sertésből 5900 az évi átla­gos létszám, s ebből 660 az anyakoca. A 100 kilós érté­kesítési átlagsúlyt nyolc hó­nap alatt érik el az állatok. A felnevelési arány megle­hetősen gyenge, az elhullás meghaladja a több mint tíz százalékot, ami főként az el­helyezés körülményeire ve­zethető vissza. Sok az öreg, szerfás épület, amelyek télen nem tudnak ellenállni a hi­deg pusztai szélnek, s nyáron is gátjai a higiénikus gondo­zásnak. Ezeknek az épüle­teknek a kicserélése,, kor­szerűsítése nyilvánvalóan nagy érvágást jelent majd a szövetkezeteknek, annál is inkább, mert a jelek szerint egyszerre érik körmükre a dolog. A nálunk megszokott dilemmával viszont — melyi­ket szeressem: gépet, vagy épületet? —, nem kell szem­benézniük, mert a munkák túlnyomó részét a gépállo­más végzi. Elsősorban a szál­lításhoz szereztek ugyan már be saját gépet is, de a zöm — 42 traktor, 16 kombájn, 28 vetőgép, 14 kultivátor, 15 tár­csa, kukorica és napraforgó- adapterek, 22 pótkocsi, 16 bá­lázógép —, gépállomási tu­lajdonban van. Az állomás „főhadiszállása” a szövetke­zet szomszédságában helyez- kezdik el, s a gépek munkáját az elnök irányítja. S hogy melyik gazdasághoz mennyi gépet osztanak be, az az or-; szagos normatívától függj Csakúgy, mint a gépi mun­ka fejében járó térítés, ami a legtöbb esetben termény­nyel történik. A föld termő­képessége szempontjából hat zónába sorolták az ország vidékeit, s például a VI., azaz a legjobb minőségű kategó­riába tartozó grivitai terme­lőszövetkezetben története­sen 10 mázsa gabona teljes gépköltsége 220 kiló búza. A közvetlen termelési költ­ségeken kívül egyéb, végső fokon a szövetkezet érdekét is szolgáló kiadásokat is vál­lal a közös gazdaság. Ezek közé tartozik, hogy a falu kulturális költségvetéséhez 15—20 ezer lei-jel járulnak hozzá évente, s a szövetkezet óvodát tart fenn, ahol a ter­melőszövetkezeti tagok gyer­mekeinek ellátása ingyene­sen történik. A közeljövőben hasonló módon bölcsődét is létesítenek. Nyugdíjasuk egyelőre — huszonegy éves a szövetkezet —, 500 van. Akiknek nincs meg a szol­gálati idejük, de elérték a 70. évet, havonta 150 leit, s évente 200 kiló búzát, ugyan­annyi kukoricát kapnak, akiknek megvan a szolgálati idejük, 150—180 leit, s kéb- két mázsa búzát, illetve bu-. koricát kapnak. Kovács Ftmss '

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents