Népújság, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-11 / 162. szám
X 71GB TIBOR RAJZA LELKES MIKLÓS: BALATON az erdőfejű Isteneket akik hatalmas kőujjaikkal mutatnak a madarak után de régen is figyeltem! csivitelő hanggal fizettek a fecskék a kéknek és perdült a vakító kristály az időtlen tavon a bűneimet ma sem tudom de mégis ítéletre várok: a víz fényes ítéletére a fények ítéletére a roppant súlyú hallgatással előttem álló hegyek Ítéletére és kigyúlni lendülnek az árnyékok öléből a gyors madarak csak arról írhatok amit nagyon-nagyon igaznak érzek a felfordított hasú ladikok alól hallatszik a víz kotyogása csivitelő hanggal fizetnek a kéknek a fecskék harminc évem M ikor Ka jut megismertem, már túl volt a i negyvenen és ijesztően csú- i aya volt Az arcát mintha i egy ügyetlen fafaragó készítette volna, szinte azt lehetett hinni, hogy egy életen iát formálta a durva orrot, kZ előreugró csontos állat és 8 nagy szájat A sötétkék szemek még szépek lehették volna, ha nem olyan »eredt kísérteties pillantást tükröznének, valami óiálko- öót, valami örökké várakozót, Még!« furcsa volt hogy Kaje nem talált magának férjet, hisz saját háza, baromfiudvara, tehene és lova volt 'De ő senkiről se akart hallani Ügy mondják, 20 évvel ezelőtt volt az életében egy szép fiatal külföldi földmunkás, Borisz. Ez aztán — mesélték gúnyosan — alaposan kiforgatta. A csibész! Amerikába készült és pénzt akart Az asszony miatta adott él két hold földet, 5 tehenet, a nyakláncát, s egy-két családi ékszert, melyben eredeti kövek voltak. Borisz mindent elpakolt, és a kocsmában kiröhögte. Mikor a munka elfogyott, egy-két hónapig még vele maradt élt mint Marci Hevesen, aztán tavasszal hirtelen eltűnt. Azóta Kaje nem beszél senkivel, ül az udvaron és vár a bolond. Talán túl sokáig nem beszélt már senkivel, s talán könnyebben fogadott bizalmába egy teljesen idegent mint a szomszédokat akiknek az irigységét már ismerte, mert mikor elhaladtam az udvar mellett, behívott a szobájába. Sokáig kutató szemekkel méregetett majd mélyet lélegzett és azt mondta: — Biztos hallott már rólam. De nem kell mindent elhinni, amit beszélnek, ö nem hagyott el engem, vissza fog még jönni. Felállt, kissé nehézkesen, mint az idősebb asszonyok. Egy nagy festett ládához lépett s egy elsárgult levelet vett elő. A dátum már 10 éves volt, a feladóhely New York, Brooklyn. Ezt írta nekem — mondta s durva kezei végtelen szeretettel tartották az elsárgult papírt. — Nekem írta. Kedves jó szavak, az egész szíve ebben a levélben van. — Üjra rám nézett, majd határozottan így szólt: — Tudom, hogy szerelmeslevél. De szeretném tudni mi van benne valóban. Minden kedves szót, minden gyengéd mondatot és azt is, mikor jön, hogy ismét ő legyen az úr az udvaromon. Nagyon értelmetlen képet vághattam, mert Kaje rögtön —■ Én nem Hermynla zur Mühlen: 4 LEVEL ten, július 11., vasárnap tudok olvasni, asszonyom. És kinek is mertem volna odaadni ezt a levelet Azok mind gyűlölnek engem. Az asszonyok — mert a falu legszebb férfija az én szeretőm volt — a férfiak pedig — mert egyre se nézek rá. Tudom, hogy csak a házam akarják! így őriztem ezt a levelet, olvasatlanuL De gyakran kiveszem a ládából, s elképzelem mi van benne. De most ha ön elolvasná.-, nagyon hálás lennék. Elvettem a levelet. Az írás műveletlen volt és kusza. Először magamnak akartam elolvasni. Az asszony fürkésző szemekkel ült mellettem. Ügy nézett, mintegy kiéhezett ember, aki elé ételt tesznek, de hozzányúlnia nem szabad. Elolvastam a levelet egyszer, kétszer, háromszor és végigfutott a hideg a hátamon. Olyan durvaságokat, aljasságokat írt hogy azt hit- tem, részegen fogalmazta. Az egész levél csúfolódás volta bolondról, aki elhitte a szép szavakat, egyetlen gúny a csúnyaságáról. Nem kímélt egyetlen vonást sem, leírta a durva szemöldököt —mint sortét, a nagy csontos szájat, mint a varangyét, s mesélt egy szép amerikai lányról, most éppen mellette ül, aki gyengéd, csinos, szőke illatos, mint az orgona, saki olyan jóízűen nevet ennek az asszonynak a leírásán, hogy pénzt adott neki az utazáshoz, abba az országba, amely annyi csinos nővel van megáldva. — Mit ír? — kérdezte mellettem az érdes hang. Mondja már meg! Gyorsan! Hazudtam. Mi mást tehettem volna! Hazudtam, hogy Borisz gondol rá, a 6zép órákra, az udvarra, hogy vágyik utána, s egyszer még vissza fog jönni egészen váratlanul s akkor a karjába fogja zárni. Nehezemre esett a szó, mert az útálat és az együttérzés összeszorította a torkomat. De tovább hazudtam, mindig jobban, szenvedélyesebben ... Aztán letettem a levelet az asztalra. Kaje remegő kézzel nyúlt utána. Ez van a levélben? — suttogta. — Ilyen szép szavak? Ennyi szeretet! — sóhajtott — és én ezt nem tudom elolvasni. Borzasztó! Miért nem tanultam meg olvasni? Mutassa- meg nekem, melyik sorban van az, hogy vágyik utánam? És hol van az, hogy visszajön egész váratlanul? Az első és az utolsó ol dalra mutattam. Kaje le hajtotta a fejét. — ..Ha én ezt tudtam volna ebben a nagy magányosságomban! Ha mindennap elolvashattam volna ezt a csodálatos levelet.” Rám nézett — Meg lehet még tanulni olvasni az én koromban? — Ez nagyon nehéz munka — válaszoltam kitérően. — Meg aztán most már minek? Már tudja mi van a levélben. — Azt igen, de minden szót külön szeretnék megtanulni. — Tágra nyüt szemekkel ábrándozott, s észre sem vette, hogy kiosonok a házból. Azután mindig elkerültem az udvart, nehogy még egyszer el kelljen olvasni a levelet De hamarosan hallottam az asszonyoktól, hogy Kaje mindennap megy a faluba a tanítóhoz. „Olvasni tanul” — gúnyolódtak, öreg napjaira megtanul olvasni. Talán előkelő hölgy akar lenni. Van egy nagy könyve, mint a gyerekeknek, azzal ül a pádon a háza előtt és hangosan mondja maga elé: bé... e ... g. Halálra nevetjük magunkat. Egyszer gyalog jöttem hazafelé. Á bokrok mögött lo- pózva jutottam el Kaje házáig. Aztán egyszer csak meghallottam az érdes, kemény hangot, ahogy áhíta- tosan, mint egy imát, minden szót hangsúlyozva olvasta: a ház, az udvar, a kutya, a tehén. Borzalmasan hangzottak ezek a mindennapi szavak. Istenem! Most termel valamit, mielőtt elolvassa a levelet! Vakítsd meg, vagy tégy bármit, légy hozzá irgalmas... Az ősz hamar megérkezett. Szél járt a házak között, a fák megkopaszodtak, aztán tél lett és leesett az első hó. Minden fehér lett, vakítóan fehér. De egy éjjel vérpirosra színezódött a fehér világ. Magasra csapó lángok világították meg a szomszéd erdőt. A férfiak kirohantak, hogy eloltsák a tüzet. Miikor az udvart elérték, már minden lángokban állt. Az istállókban félelmetesen bőgtek az állatok, a lovak kiszabadultak, szétrúgták az istálló ajtaját és őrült trappban elmenekültek. A z égő ház előtt egy ősz hajú, zavarodott arcú asszony állt és nevetett. Olyan hangosan, hogy a tehenek bőgését és az égő fa ropogását is túlharsogta. Nevetett, csak nevetett és nem tudta abbahagyni... Kaje megtanult olvasni... (Fordította: Steiner Katalin) holdszerető tündér, de csak egyetlen mozdulat az életem a fénykristály egyetlen perdülése PARDI AKNAI A hajnalodó égen köntösét szövi az éjszaka suttogás és sikoly a fonala s rádakasztja mint halálodat egy nap kiesik egy küllő a hold szekeréből nélküle rohannak tovább a kerekek a hajnalodé égen infravörös nyugtalansággal mégegyszer felizzanak a föld tájai kirakatok divatos ruhájú próbababáinak tekintete a tekinteted karjuk mozdulata titkol valamit derekuk középen kettészelt a ruha alatt parókájukban megremegnek a papír virágok a hajnalodé városban egyedül ők emberszabásúak nappal minden rendben van a haláltól sem félsz időd sincs gondolni rá Csanódy János: Egyirányú közlekedés A nagyobb szavak puffadtan hevertek szerteszét — akár többnapos hullák a sivatagban, a karavánutak mentén. A nagyobb szavak és a már régebben elhullottak, melyekről a húst is lerágta már a hőség, a homokvihar, a dögkeselyűk csapata: csontvázukkal is elfeledetten simultak a nyári Szaharába. — Apokaliptikus! — mondta volna Dagadtfülű még az elején, beton-erkélyéről a kettős út fölé kihajolva. Hadosz- lopok közelednek, zúgnak el alattuk, maguk mögött eszményi csendet hagyva. Beszakadt hidak, kidőlt oszlopok, néhány tehetetlenül vomagló páncélos az árokszélen. Eszményi csend — majd később, esetleg napok múltán távoli csatazaj. Csatazaj! Nagy kezdőbetűkkel! Szép, nagy szavakkal! Kezdetben hajlamos volt még a patetikus megközelítésre. „Fölkapom ezt a szüntelen dübörgést, hatalmas, lila- bélű szilvásgombóccá gyúrom, s pirított morzsával megtetézve —, lenyelem”! — Magambagyűröm! — így érezte. Később csökkent az építkezés irama. Más utakra terelődtek a konvojok. S időnként, amikor elhúzta a betomlog- giára néző, üvegfalnak is beillő ablak sárga függönyét; egy-egy uj, tízemeletes ház tűnt szemébe, égbebökve a tetőn — lépcsőházanként — soraikozó tv-antemnáit. Lassanként egész csapat emelkedett belőlük a déli látóhatáron: olyan egyformán, mintha egymást szülték volna. Aztán az éjszakák — kísérteties nappalokká váltak. Áradat indult — s az álom óráiban. Ezek voltak a fekete nappalok. Említették ugyan néha egymásnak: Rómában sem volt nagyobb zaj, szombat délután és vasárnap este a Villa Chigi árnyas dombokra épült lakónegyedének erkélyein. Mely alatt hétvégén — és egész héten át —, százezer gépkocsi áramlott, a fő közlekedési út kereszteződésénél megtorpanva —, a tengerpartra. Igen, ez amolyan színes kis mentőbólyának elment — ideig-óráig. De mig ott vendégek — turisták voltak: itt a sajátjukban Laknak. Hát a nagy szavak pátosza lassan kikopott, tisztára kivezetett a betonsivatagban. Egyébként belülről otthonos wollt. Feketére lakkozott vastartókon keskeny lécpoloolcj épphogy csak megtámaszkodott rajtuk a sok könyv. Kétoldalt, a falak hosszában. Kedves, magukfabrikálta, rafiabu- lás álló- és függőlámpa. Kis kávézóasztal, vaslábakon. Különböző székek. Egy keskeny heverő. Nem lehetett a falnak támaszkodni, mert apró lábai — alattomosan csúszva —, azonnal megindultak a sima parketton. Amíg csak a fal melletti részen egy félbeszabott léc le ne süllyedt néhány hüvélyknyivel. Attól kezdve — nagy zökkenéssel, s megnyugvó sóhajt kiváltva —, akadt meg a dikó lába ebben a természetes üregben. A másik szobában, a hasonló priccsel egyvonalban, az ágyneműs fonottkosár mellett éppen elfért a gyermekágy. Színes polcokat építettek a konyha felőli sarokba; ezek szépen elfedték azt a két vastag csővezetéket is, amely az emeletek hosszában futott át a szobán. A polcokon gyermekjátékok, varróholmik hevertek. Meséskönyvek, amelyek időnként tarka lepkéket, csodamalackákat, a legkisebb fiú történeteit bocsátották az Apokalipszisbe. A nagy szavak rég elhagyták őket is. Szigorú világban, kegyetlen erők ellenében győzedelmeskedett a kis pásztorfiú. Személyautók kezdtek sorakozni a hátsó front felől, közvetlenül az épület alá húzott parkolóhelyeken. Rajtuk túl sorjáztak a parkosított gyermekjátszóterek. Ezeket is autóutak szegélyezték. Fűnyíró gépek pu fogtak már az első tavaszon, éjjel-na^psa !«-**ric<\réiy\árok ékelődtek az autók közt sötétlő, tenyemy aszfalt OKra. Szüntelenül javították őket. A másik oldalon — aíol eddig észre sem lehetett venni, hogy nem egy, de füves Kertessel elválasztva, két aszfaltsáv alkotja a sugárutat, most megindultak az autóbuszok is. Napközben egyenletesen — tt-tízpercenként —, vált ki jellegzetes daráló robajuk az ápokalipszisbőL Hajnali öt, és este tizenegy óra volt az ő idejüK. A dömperek szakaszosan vonultak fel, de akkor éjjel-nappal egyfolytában. Azok viszont — a luxuskocsiktól a furgonokon át a tíztonnás teherautókig —, akik bekötő útnak használták e~t az irányt; nyakló nélkül lovagolták meg, tempóban, húsz tonnás légörvényeket kavarva. Időnként ágyúdörejszeru robbanások jelezték, hogy a keresztezés előtti szakaszon lassítva, valaki „szórakozik” is: leveszi a gyújtást, hogy aztán isimét fordítva egyet a slusszkulcson, a oenzingózzel tömött kipufcgódob ékes robb*-j nássál lepje meg a környékbelieket. A nagyobb L *
