Népújság, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-11 / 162. szám
FARKAS ANDRÁS: Az autós balladája (Részlet) Gandhi jut egyre eszembe: Látta a londoni székhelyt, Látta a nagy birodalmat, összevetette a távot, Mély vele onnan elindult India partjaitól, fel Tengereken, utakon túl, S tudta, a tér, az idő is Végre-sokára fejet hajt Annak a nagy türelemnek, Mely kiviláglik a földön, Hogyha sokáig, erősen És hitet adva teremtik. Kezdhetek így is az egyszer, Nagyzolok és a hasonlat, Gandhi személye az ábra, Hogy kiterítsem a mérgem, Elszabadítsam azokra, Kikben a bűn, a garázda Indulatok dühe bujkál. Itt vagyok én is az úton. Elszabadulok a vággyal, Jutni előbbre a távon, Egyre keresve a célt is, Es az utat, ahol olcsón Eljutok, épp oda, addig. Látom a nagy birodalmat! Sok kilométeres útnak Rettenetes birodalmát Ostobasága jelen van Honnan a furcsa merészség, Hogy kicsi négy kerekemmel Rá merek és akarok már Rájahajózni a célra, S itt, hol a rangsor a jármű Térfogatával egyenlő, Azt akarom, hogy a térben Józanin élve erőmmel Célba találjak?! — Ez így van. Ehhez az indulatomhoz Ott van a könyvben a jogrend, S büntetik is, ha a korhely Elszabadítja a poklot Ebben az úti hazában — Mégis a Gandhi türelme Kell az utakra, erős hit, Mély kiteremti magából Azt a derék bizodalmát, Hogy legyen érdemes élni. Pillanatok remegése Válik a szívben, az ágyban Végzetesen keserűvé Sokszor azért, mivel Innen Megszabadulni — ajándék, Mert a veszély — noha múlik - Ostobasága jelen van Mindig a bamba agyakban', Mikben a gőz meg a gőg is Nagy buborékokat érlel., Gandí türelme a fontos, ÁUhatatas, nagy alázat Mert jön a tonna, a dömper, Büszke pofával a nagy busz, XJgy megelőzik a cseppet. Hogy közelükben a többi, Bárha szabályos iramban, Bárha szabad, szelíd úton Menni mehetne, de jönnek pstoba gőggel a medvék — Hogyha a fékem elég még, Meg tudok állni előtte, ö meg, a balga, leszól rám, Hogy hova nyargalok erre? S nincs a világban a korhely, Hogy velem élve veszélyem Pártomon állna. A nagy busz Várja, amíg kikerülve öt megyek el, le a padkán, Es a sofőrje, a büszke, Onnan a hetyke magasból Várja alázatos énem Néma, de bűnös elestél. Megteszem, ó, hogyan is ne! Hogyha motor jön, a tükröm Jól kitanítja szemem már, Kúszik elém, be se jelzi, Hogy mit akar, mit akarhat, S bár jön a forgalom árja Szembe velem, beleszámít Engem is úgy a veszélybe, Hogyha akarja, belém jön És odafekszik elémbe És kivasalva figyel majd, Hogy nekem, értem a börtön Mit vigyorog a szemembe?! S egyre letérek az útról, Rendre megállók a padkán, Hogyha a tarka ruhások Jönnek. A csorda szabálya, Hogy teleülnek ötön túl Annyian egy rozogácskát, Hogy belegörbed a tengely. Nyitva az ablak, a karjuk Lóg ki a szélben, a hangjuk Átkiabál a zajon túl — Félve vezsem le a gázt is, Mert nem az ő futamúkra, Csak magaméra vigyázom. Jobb nékem élni a percet, Mint velük összeákadva Látni a sok süket arcot, Mint mered oly üresen rám, Hogy ki se látszom a sértés Emberi, mély üregéből — 'Am ez a fogvicsorító Pálya, a sok dühös ember, Ennyi hatalmas akárki, Elszabadult csodalények Gandhit a néma türelműt, Néha az égig emelnék, Híva az emberi poklot, Hogy lesöpörve nehányat Innen, az árok, a mély völgy Jó fenekére az átok. Persze a négykerekű gép Mit se tud ennyi veszélyről, ö, az anyag nem is érti, Hogyha az ember, a jó fej Ennyire, így kiürül már, Hol van a kezdet, a vég is, Es ha van, itt-valahol van Ennek a létnek az ára?. És mire abbahagyom már, Gandhi türelme lemállott Rólam, a tiszta szavaknak Tört a varázsa, kiszállok, S mondom a csendes igéket: Jobb az okos gyalogosnak! sóge ezzel szemben az íróasztal mellé állított, mennyezetig érő vadcitromfa volt. A hatalmas deszkadézsától alig nyílott az erikélyajtó —, de szép kékre festették, s mindennap lavómyi vizet nyelt eL Nevezetes napot örökített ez a fa. Nagyapa ültette él a nyers citrommagot, nyugdíjba vonulása emlékére, harminc évvel ezelőtt. Ott állt ágya mellett akkor is, mikor nagybeteg volt És 94 éves. Nekik: egyetlen családi örökségük. Apró leveleit sorra eldobta: már úgy látszott belepusztul a helyváltoztatásba, amikor néhány hét alatt tenyérnyi, friss leveleket hajtott És valódi df- romillattal örvendeztette meg őket A következő tavaszon egyik ága olyan merészen tört felfelé, hogy elérte a 2,54 méter magas mennyezetet. Itt hetekig állt, gondolkodott, néhány hajtása a csúcson el is sorvadt Egyre nagyobb izgalommal lesték: mit fog cselekedni? Aztán — újabb apró levelekkel tapogatózva, önmagát egyre hosszabbítva az ablaküveg felé indult Súlyos levelei később kissé meghajlították, s ma már az üveg közelében nyújtózkodik — több tény után. De ekkor már abbahagyták a számolást. Az egyirányú közlekedés az út másik sávjának belépésével megszűnt Mintegy száz méterrel beljebb, a bontást elkerült, régi kis utcácskák szomszédságában egy újabb, harmadik sávot te. rí tettek le az aszfaltozók. Ez azonban hosszú ideig elhagyatott volt Szegélyeit benőtte a gaz, a dudva. Aztán, a harmadik tavaszon gépek vonultak fel, építőanyaggal. Próbafúrásba kezdtek néhány helyen, talajmintákat vettek. Majd ásni kezdték a hatalmas gödröket. (Itt is házak lesznek hát! — sóhajtottak fel odabenn. Füstbe ment a szép álom: hátha megfeledkeznek erről a három futballpályányi szabad területről, vagy parkosítják, vagy adná az. ég! — uszodát, strandot építenének rajta!) Lent, mintegy ötméteres sávon, közvetlenül az ablakok alatt éjjel-nappal dolgoztak a fűnyíró gépek- A másik oldalon, a parkolóhelyeken motoro *-4 és avtátet t»vltottak szüntelenül. Mellettük, a játszótereken állandóan kaszabolták a gépek a kiégett, sárga fűszőnyeget. De okkor már rég nem számolták a „sávokat”. A nagyobb és kisebb szavak pufíadtan hevertek szerteszét a betonsivatag útszegélyein. Az egyszeregy szép, szimmetrikus táblázata is — mint a huzattól becsapott üvegajtó —, daraboltra törött Szanaszét szám és rímszilánkok hevertek. Alig győzték Ssszeseperni őket. Az utca tele volt a csend szilánkjaival; Balogh' BéniNagyon szép, sugárleány volt a mikófalvi Baló Verőn... Se szegény nem volt, se gazdag. Olyan, mint a legtöbb abban a faluban. Több községiből jártaik Utána a legények, de ő mindenkit kikosarazott. — Mit akarsz, te jány?,i; A végül pártában maradsz? — kérdezte tőle nem kis méreggel Balóné, született Bállá Terézia, az édesanyja. Veronka azonban csak leszegte a szép, göndör hajú fejét és hallgatott. —- Vagy azt hiszed, valaha is elvesz az a csavargó Vidróczki Marci? — pattogott az öreg palócasszony. — Hallgassák, anyám, ne szomorítsa a szívem... Van nékem úgyis elég bajom. J.. Vidrócziki egy régi apátfalvi vásáron ismerkedett meg Baló Veronnal Akkor még szabad juhászlegény volt..: — Ne félj, Veronikám, ha kiszolgálom a katonaságot, eltakarításukat még a Köztisztasági Hivatal, ultramodern, nyugati gyártmányú szemetes autói sem győzték. Ez azonban már nem zavarta őket. Egészen kicsi, ősi szótagok apró, fényes hangyái futkostak agyukban, bőrükön, és hangyabolyt építettek fülük üregeiben. Cselekedtek hát. Minden mozdítható értéküket pénzzé téve, lemezjátszót, hanglemezeket vásárolták. Bach és Vivaldi varázsszőnyegén merültek el a régi századokban; súlyos és könnyű csipkével áttört barokk függönyöket húztak maguk köré. Néha még ma is, felszálló, zöld buborék jelzi, hogy lent, a tengermélyben, moccan valami titokzatos élet. elveszlek feleségül. Olyan lagzit csapónk, hogy róla beszél az egész vidék —így biztatta akikor Mard. De a fiú soha nem szolgálta ki a katonaságot, mert szökött onnan, s bújdosóvá lett. Veronka pedig csak várt, Várt, de hiába... — Még egy kendőt se vett neked! — vágta az egyik nap a fejéhez az anyja. j.. Hogy történt, hogy nem (pedig akikor a Mátrában tartózkodott Vidróczki), de valahogy mégis meghallotta. mit mondott Balóné a lányának. Nemsokára Mikófalván termett Éppen majális volt a falu fölötti hegyen (ott, ahol később a passió-játékokat tartották). Baló Verőn nem Is alkart elmenni a bálba, de az anyja mégis rábeszélte. — Menj, mulass, táncolj, verd ki a fejedből azt a Marcit — utasította keményen. Éjfél felé jáirt az Idő, több banda cigány húzta a jómódú mikófalvi parasztoknak . Éppen a bíró fiával táncolt Baló Verőn. — No, Verusfcám, hát mikor tartjuk a kézfogót? — kérdezte félkomolyan a legény. — Én bizony veled soha, Palya. ■'"«s Hát talán V5dróc2ki- val? — szúrta feléje a géz* dag parasztfiú. — Vele majd igen —nyelvelte a lány. — Ugyan már — nevetett fel a fiú. — Az bizony sose lesz. Most is börtönben van... Nem adok neki egy pár hetet, és már az ákasz- tófán szárad. — Szabad lesz! — lépett oda váratlanul melléjük egy csinos, dolmányos legény. — Nem látod kivel táncol, hé?! — vágta vissza a gazdag bíró fia. — Kuss innen! — Megállj, te! — kapta el a karját Marci (mert ővolt). — Add ide ezt a jányt, különben megjárod! A bírófiú nagyszájú, hetyke legény volt, de az erős kézszorítás meglepte. Ám nem hagyta magát... — Ki mer így velem beszélni, mindjárt leszúrom! — ordított fel, majd a fényes csizmaszárból hosszú pengéjű kést rántott elő. Nagy riadalom támadt erre a bálozók soraiban... A zenészek leálltak, a fehérnépek sikongva futottak onnan. Fölösleges volt az ijeded lem! Mert Vidróczki abban a pillanatban egy ügyes mozdulattal kicsavarta a legény kezéből a kést, majd egy erős lökéssel több méterrel odább penderítette. — KI volt az, ki volt ez? — kérdezték a jelenlevők nagy elismeréssel. — Aki még nem tudná, megmondom: Vidróczki Márton a nevem! — kiáltotta a betyár. A tömeg meglepetten mo- rajlott fel. — Zenészek, vissza! — parancsolta Mard a cigányoknak. A derék muzsikusok bizony nem mertek nemet mondani neki. — Most pedig, gyere. Veronikám, miénk a tánc — fordult a leányhoz. —Hogy pedig ne mondják, hogy nem jegyeztelek el, itt van ez a selyemkendő, kösd fel menten! A göndör hajú, kék szemű Baló Verőn piruló arccal, de határtalan boldogsággal kötötte fel a haloványkék, gyönyörű selyemkeszkenőt. Nem volt bizony olyan szép egyetlen leánynak sem a bálban. A bíró fia megszégyenül- ten távozott, de a többi nép bátran visszament a vigalomba, s kivilágos-kivirrad- tig mulatott a betyárral együtt... ... Az üldözött szegénylegény azonban sosem tudta feleségül venni Verőnkét. Ám_ a leány sokáig hűséges volt hozzá, és mint legféltettebb kincsét őrizte a kék selyemkeszkenőt... Ügy mondják, csak jóval Vidróczki halála után ment férjhez... De igazában csak Marcit szerette. FORGÁCS KÁROLY: MÁR Testedben az öröm kősziklává kötött már, Nem a csókod, meleg szavad se kell már. Ostorral hajtott az Idő: futottál, Hová nem igyv&eztél: eljutottál. A kemény falon nem süt át mi bent ég, Az öröm várt, de nem érkező xmá**: Bronz ágaidon iu-ott gyér lamb toog még, De nem tavasz már, csak telkiidió emlék. A platánok alatt csak egy üres pad vár rád; Kemény támlája, s nem asszi-ny-ráll a párnád, Ha szédült boldog ölelkező párt üt Szemed: körmeiddel inkáhb kivájnád. Már nincs aki szeret; csak az üresség Fonja be szívedet mint sűrű festék. Lehulltak már a szép holdfényes esték: Balga szived itt ugyan mit keres még? Lila tógába takard be a tested. Heverj a tengerpartra s várd az estet: A dagály majd hátára vesz és elvisz; Lábad nyomát elmossa a tengervíz.
