Népújság, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-11 / 162. szám

Séta a beruházások köröl Amit tudnak, az ma már kevés Mi lesz a lőrinci cent rá lévai? „Nézőpont kérdése az egész: ha akarom, fehér, ha alkarom, fekete” — fogalmaz: ta meg sommás véleményét a közelmúltban a magyar épí­tőiparról a szakma egyik jó nevű, megyebeli építészmér­nöke. „Lehet fehér, hiszen a pri­mitív munkaeszközökkel, a primitív munkafegyelemmel mégiscsak új gyárak, új la­kótelepek, új városrészek épülnek. De lehet fekete is, elvégre példa sincs a vita-, a huzavonamentes beruházásra, az eredeti költségek, határ­idők betartására. De ez nem bűn, ez nem baj nálunk. Senki sem számolja fel a kárt, senki sem számol ha az egyik, vagy másik létesít­mény két év helyett három­négy év alatt épül fel. Pedig szerintem a kárt csak milli­ókkal, milliárdokkal lehet mérni. Ha van is vita, né­zeteltérés az építők és a be­ruházók között, az ünnepé­lyes kulcsátadáskor, az áldo­más után a legkisebb harag­nak is vége. Aztán minden kezdődik elölről...” Fehér, vagy fekete? Lapunk munkatársai az el­múlt napokban végigjárták a megye nagyobb beruházásait, és mint a „Séta a beruházá­sok körül” címmel megje­lent írásaink is bizonyítják: a fehér, vagy fekete kérdés sajnos a fekete javára dőlt el. Több mint egy évet ké­sik már a Heves megyei Fi­nommechanikai Vállalat eg­ri autószervizének nagycsar­noka, a 86 millió forintos be­ruházással készülő egri tej­üzem építői is túl vannak már a 12 hónapos csúszá­son. 1970. november 30-a volt az átadási határideje a Gyöngyösi Autó- és Motor­kerékpár-javító Ktsz új te­lepének is. Javában dúl a vita az építők és a beruhá­zók között az egri Malom úti ipari szakközépiskola építé­se fölött, a selypi gabona- silónál építés közben derült ki, hogy rosszak a tervek, ami nem kevesebb, mint 10 mil­lió forinttal növelte meg az eredeti költségeket örökzölt témája lapunk­nak a gyöngyösi toronyház vitája, jól emlékszünk még az egri fedett uszoda süllye­désére, nemrég „köszöntöt­tük” az öt éve készülő egri Hadnagy úti óvoda építőit, és ugyancsak foglalkoztunk la­punkban az egri 9 emeletes lakások falainak repedésével is. De, hogy még véletlenül se gondolja senki, hogy csak megyénkben van baj az épí­tőkkel, ezért egy friss, fővá­rosi „produkciót” is megem­lítünk: a Magyar Televízió a közelmúltban tette szóvá a budapesti Császár uszoda építését Az építők elkészül­tek az alapokkal, aztán mondván, hogy rosszak a tervek, szó nélkül odébbáE- tak. Az építési és városfej­lesztési miniszter hiába uta­sította a 31-es számú Állami Építőipari Vállalatot a mun­ka elvégzésére, i a vállalat mégis úgy döntött: ha nem módosítják a terveket, nem építik fel az uszodát. Hiába van meg a pénz, hiába hang­zott a szigorú miniszteri uta­sítás, a 31-es építőket mind­ez nem zavarja, és természe­tesen nem is építik az uszo­dát. A miniszteri utasítás el­lenére sem! Nem soroljuk tovább a pél­dákat. Az elmondottakból vi­lágosan kirajzolódik, hogy hol tart a ma'gyar építőipar, mi­lyen fizikai, erkölcsi ereje, tekintélye van. Nemcsak pénzre van szükség ! Az elmondott gondok, problémák évek óta ismer­itek, ismétlődnek, és valóban ttok nézőpont kérdése, hogy száz, vagy ezer oldalas pél­datárt állítunk össze az ipar­ág betegségéről. Ez is fontos, de az iparág fizikai, morális talpraállására még nagyobb szükség van, hiszen a negyedik ötéves terv céljainak megvalósításában fő szerepet kapott az ország, a megye építőipara. Hol, min kell változtatni? Mire van szükség, hogy idő­ben, minőségben és mennyi­ségben egyaránt eleget tud­janak tenni a kivitelező vál­lalatok a növekvő követel­ményeknek, az egyre na­gyobb feladatoknak? A kérdés egyre gyakrab­ban hangzik el napjainkban. Az építők, az építtetők kö­zött, a különböző felettes szerveknél egy aránt. És bár nincs végleges recept, tart még a vita, de abban már egységes a vélemény: kor­szerű, modern gépek, tech­nológiák nélkül hajszálnyi remény sincs a változásra. Csákánnyal, lapáttal, né­hány malterkeverővei, „sza­kállas” gépparkkal, az élő munkaerőre alapozva ma már nem lehet gyorsan, jól és gazdaságosan dolgozni. Jól tudjuk: jelentős anyagiakra van szükség, s nem köny- nyű előteremteni, de a kor­szerű technika nélkül min­den csak illúzió, minden ma­rad a régiben. Szemléletbeni morális gondok Nem mi találtuk ki, és az élet bizonyítja: az igények messze túlhaladták az épí­tőipar kapacitását. Egyre erő­södik a feszültség, az ellént- mondás a kereslet, a kíná­lat piacán. Válogatnak az építők és könyörögnek az építtetők. Nincs konkurren- ciája az iparnak, a feltéte­leket nem azok diktálják, akik fizetnek, hanem akik kapják a pénzt. Szükséges, de ezen sem könnyű változtatni. Ismerve a jelenlegi munkaerőpiacot, alig van remény az új válla­latok létrehozására. Arról nem is beszélve, hogy tete­mes milliókra van szükség hozzá. De talán mégis érde­me® lenne ezt az utat is ki­próbálni. Hogy ne álljanak sorba az építtetők, hogy ne az építőkön múljon, hogy egy üzem, egy iskola, egy óvoda, egy áruház mikor épüljön fel. — Hét évvel ezelőtt szűnt meg Petőfibányán az altáró. Százötven apci bányászt Nógrádba, a kányásd „Béke” aknához helyeztek át. Ha jól emlékszem, ez akkor nem ment minden zökkenő nél­kül ... Többen más munka­helyre vándoroltak el, volt, aki a bányászélettel is fel­hagyott. Sokat beszélgettem velük, de kíváncsi voltam a munkahelyükre is: megszok- ták-e itt az életet, belerázód­tak-e a munkába, vannak-e gondjaik? Ha igen, akkor azon segítenünk kell, közös erővel... Tiliczki József országgyű­lési képviselő körzetében több ezer munkás, bányász él, akiket rendkívül közel érez magához, hiszen ő ma­ga is bányász. Ezért is került sor a kányási látogatásra; itt Mátraverebély és Szentkút között, a festői szépségű he­gyek alatt, 330 méteres mély­ségben 1200-an termelik a szenet —, köztük szép szám­mal Heves megyeiek is. Mindezeket az előcsarnok­ban mondta el, miközben a leszálláshoz készülődtünk, hogy megkeressük a „földi­eket”. A szokásos szerelvé­nyek, a lámpa, mentőkészü­lék felcsatolása után beszál­lunk a kasba, s indulunk a „frontra”, az apci brigád­hoz. Kísérőnk Józsa Pál fő­mérnök, az akna vezetője, s Galamb Elemér bányamester. Míg mindannyian magukhoz veszik a jelzőszámokat, a „baligákat”, Koós Zoltán fő­aknász a mi nevünket is fel­írja egy jegyzetpapírra: — Mindenkinek van szá­ma, s ha a műszak végén a Az ország, megyénk építő­iparának a jogos igényekhez való felzárkózásához azon­ban korántsem csak pénzre, új gépekre, technológiákra van szükség. Mert sajnos nemcsak a magyar labdarú­gás, hanem a magyar építő­ipar is súlyos erkölcsi, mo­rális gondokkal küzd. A pri­mitív technika mellett való­ban primitív a munkafegye­lem, a szervezettség is. Nincs tekintélye, vonzereje az ipar­nak, az élő munkaerőre for­dított összegek jó része soha­sem térül vissza. Nem ártana, ha az ipar ve­zetői is felülvizsgálnák szem­léletüket, módszereiket is. Szemrebbenés nélkül tűzik ki az átadás határidejét, amikor az első pillanatban tudják, hogy még két év múlva sem kerül rá sor. Ki­használva a nagy keresletet, egymás után írják alá a ki­vitelezési szerződéseket, mondván: „elkezdjük és majd be is fejezzük”. S mindezt különösebb felelős­ség nélkül tehetik, hiszen a kötbéren kívül — a vállalat szívesen fizeti, sokszor még így is jobb üzlet, mint ha dolgozna a beruházáson —, nincs más következménye a felelőtlen ígérgetésnek, a ha­táridők módosításának, a ha­táridők „csúsztatásának”. Ilyen, s ehhez hasonló mód­szerekkel vesztették el sza­vuk hitelét is. Pedig nemcsak a „kuncsaftokat” csapják be, hanem magukat, az egész népgazdaságot is, hiszen a határidők módosítása, az épülő /üzemek, áruházak, In­tézmények üzemeltetésének késése valóban milliókba, kerül, milliók kiesését jelen­ti. Nem kívántunk pálcát tör­ni az építők fölött. Tudjuk: nem egyformán jók, nem egyformán rosszak, és na­gyon sok tisztességes, becsü­letes, tehetséges kőműves, ács, vízvezeték-szerelő, mér­nök, közgazdász, technikus, igazgató tartozik középük. Ez mind így van, ez mind így igaz. De mint az elmondot­tak is bizonyítják: az elmúlt évek alatt megállt az ipar fölött az idő, ma már kevés az, amit tudnak, ma már ke­vés, amit megbír az iparág. Holnap, holnapután még ke­vesebb lesz! táblán üres hely marad, az illető keresésére indulnak. A neveket is ezért írtam fel. Több mint háromszáz mé­teres mélységben elindultunk a munkahelyek, a frontok fe­lé. A siklópálya sínjei közti kis keskeny útra térve veze­tőnk „leadja a négyet” azaz négy rövid csengőjelzést, ami annyit jelent: „vigyázz em­berek vannak a pályán! A csillék mintegy intésre, nyomban leállnak, nyugod­tan haladhatunk előre. A bánya vezetőinek ez egyúttal szokásos ellenőrző­vizsgálat is egyben, lámpáik fénysugara kíváncsian tapo­gatja körbe az oldalfalakat, a biztonsági berendezéseket, a szivárgásokat. Mindig talál­ni valami apró rendellenes­séget, s az első bányász, aki­vel találkozunk, a „jó sze­rencsét” köszöntés után már meg is kapja a szükséges utasításokat. Kapaszkodók, szőkébb vá­gatok, légutakat elzáró csa­póajtók után egyre „mele­gebb” szakaszra érkezünk. Mielőtt a célegyenesbe for­dulnánk, le is vetjük a ka­bátokat, csak az ing marad fenn. — Maga miért dolgozik félmeztelenül? — állítja meg a főmérnök az egyik csillést. Az máris indul fölvenni az ingét, pedig ebben a hőség­ben dolgozni ugyancsak íz­A KÉRDÉS KORÁNTSEM ÜJ — felvetettük már la­punkban — s évek óta fog­lalkoztatja a Mátravidéki Hőerőmű Vállalat ezerhá­romszáznál több dolgozóját. Nem véletlen, hogy csupán az idén előbb a párt járá­si, utóbb pedig a megyei testületé tárgyalt a témá­ról, s az üzemi pártbizott­ság is — éppen a közelmúlt­ban készített jelentése sze­rint — napjainkban válto­zatlanul a centrálé további sorsának mielőbbi rendezé­sét tartja legfontosabb fel­adatának a termelést segítő munkáinál. Mert a kérdés megoldása sürgető. Ismeretes ugyanis, hogy 1973 után — a koráb­bi határozat értelmében — a lőrinci erőmű már nem számíthat az eesédi lignit­re, mert a külfejtéses üzem­ben megszüntetik a bányász­kodást. A szén kiesik a programból, s ugyanekkor például a már annyiszor emlegetett gáznak még híre- hamva sincs a selypi ipar­medencében. Ezért pedig feltétlenül kell tenni vala­mit! Nos, a lőrinciek nemcsak beszéltek — hanem már tet­tek is. Mivel a tétlenség éppenséggel nem a kenye­rük. .. Amit azonban tettek — sajnos jó darabig amolyan „illegális munkaként” vol­tak kénytelenek kezelni, tit- kolgatni. Annál is inkább, mivel, hogy úgymond: „sa­ját szakállukra” tették... A SAJÁT SZAKÁLLUK­RA — de a józan eszükre, szívükre hallgatva, az egy­más iránt érzett felelősség­ből. Most már talán nem bűn, ha eláruljuk: így kezd­tek hozzá annak idején a II. számú — korábban kiselejte­zésre ítélt — rostélytüzelé­sű kazán olajhasználatúra való átalakításához. Miután szén és gáz híján csakis ez a lehetőség, ez a megoldás -jöhetett számításba, ezt a megoldást tudták elképzel­ni a jövő munkájánál. Mint értesültünk: végül is nem vették fejét a lőrin­cieknek a kezdeményezésért. Sőt, minden bizonnyal erre alapozott a tröszt is, közép­távú tervének készítésekor, hiszen a programban szem­betűnő a szén és a pák ar a arányának megváltozása, a lignit fokozatos csökkenése, eltűnése, s ugyanekkor az olajfelhasználás erős ütemű növelése. Heuréka! — mondhatnék ezek után... ha történetesen meggyőzőbben hangzana az imént említett terv. Csak­zasztó lehet De mindjárt megtudom a szigor okát is: — Sújtólégveszély van a bányában. Egy esetleges rob­banásnál nagyon könnyen összeéghet a bőrfelület: akár­milyen ruhadarab sokat véd a felsőtesten, sőt emberéle­tet is menthet! Egyre több a Heves me­gyei, az apci ismerős, régi munkatárs. A képviselőt ba­rátként üdvözük, s fognak kezet „Józsi bácsival”. „Hogy vagytok?” „Mi újság?” „Mi­lyen a szén? ’’Szakértő ke­zek túrnak a rakomány kö­zé, hogy megvizsgálják a zú- gó-morgó gépek, s az ember fáradságos-verejtékes mun­kájának termékét: a, feketén csillogó szenet. — Éppen megállt a maró- henger, most pihenünk pár percet — fogad bennünket Nagy József frontmester, aki maga is Apcról jött ide an­nak idején. Sisakja szíjában egy odatűzött golyóstoll dísz­ük; az ő feladata itt a föld alatti adminisztráció is. Ezen a százkét méteres fronton dolgozik a Petőfibányáról át­települt Géczi Lőrincz szocia­lista brigád. Már ott elnyer­ték ezt a címet, s ahogyan a hirtelen jött szavakból kive­szem, már az ezüst fokozat­ért versenyeznek. — Megtaláltuk a helyűn­ket ennél az aknánál; így hogy ez a terv, ez a két meg­lehetősen vaskos kötet a legjobb szándék ellenére is jelenleg még csupán előze­tes tervként kezelendő. Ugyanúgy, mint a vállalati program. Mert a Magyar Villamos Művek, s ezen be­lül a Mátravidéki Hőerőmű Vállalat jövőjéről végső soron majd a Gazdasági Bi­zottság dönt. Addig pedig — semmi biztosat nem lehet tudni, mondani... Persze, egy helyben topog­ni sem lehet. Mint Balázs Pál, az üzemi pártbizottság titkára mondta: nyilván nem tétlenkednek ezután sem. Bízván az erőműnek adandó további „zöld út­ban”, a szén helyett olajtü­zelésre való átállás biztos megvalósulásában — meg­kezdték már a III. számú kazán átalakítását is — hozzáláttak a „stratégiához”. Nevezetesen például ahhoz, hogy megpróbálják zökke­nőmentesen, általános meg­elégedésre rendezni a szál­lítóüzem 350 dolgozójának sorsát. Az erőművi változások ugyanis lényegében ezt a munkaterületet érintik, hi­szen ha megszűnik a szén­szállítás, a lignit fogadása, továbbítása, számos reszort­ra nem lesz szükség. A stratégia szerint ezeket az embereket részint a olaj- tárolásnál akarják a jövő­ben foglalkoztatni, másrészt pedig újabb munkaalkalmak megteremtésével szeretné­nek számukra feladatot biz­tosítani. Tárgyaltak már ez üevben az ERŐKAR-ral és VERTESZ-szel is. A lőrin­Az ifjúsági szövetség kö­zelgő kongresszusa alkalmá­ból a fővárosi KlSZ-bizott- ság felmérést készített a bu­dapesti védnökségi akciókról, az újítómozgalom eredmé­nyeiről; A számvetés arról tanúskodik, hogy a budapes­ti KISZ-tagok az elmúlt esz­tendőben csaknem egymillió — pontosan: 984 000 — tár­sadalmi munkaórát végez­tek. Elsősorban a gyárak, üzemek, intézmények terme­lési feladatainak megoldásá­hoz nyújtottak segítséget, de részt vállaltak a kerületi beruházások megvalósításá­ra indított akcióikból is. Örvendetes, hogy egyre népszerűbbek a helyi KISZ- szervezetek kezdeményezte kommunista vasárnapok is, amelyek csaknem százmillió közösen még jobban és könnyebben. Meg aztán ja­vult a bérezés is, a mun­kánk elismerése. Mert azt sem mondhatja senki, hogy rosszul dolgozunk! Valóban, a bányaépület előcsarnokában kifüggesztett táblán is ezt láttuk; a Gé­czi Lőrinc brigád 115 száza­lékkal áll élen a frontbri­gádok versenyében. Egyre többen ülnek le mellénk a pihenőidő néhány perce alatt, szinte kis röp- gyűléssé alakul az alkalmi beszélgetés. Hallgatják kép­viselőjüket, aztán maguk is elmondják, hogyan élnek, mennyit változtak körülmé­nyeik. — Mi valamennyien régi bányászok vagyunk, csak Varga Sándor fiatalabb 30 évesnél. A legidősebb gene­ráció Hernek Andráséké, de már ők is kevesen vannak, akik harminc éve fejtik a szenet! — Nem kell korábban kel­ni most sem, itt hétkor kez­dődik a műszak. Jön értünk az autóbusz, 40 perc alatt itt vagyunk. De tényleg, Józsi bácsi!, mi újság van a régi üzemünkben? Hallom, nem sokáig működik már!... — A gyerekek? Mind ta­nulnak tovább. Az asszo­nyok is dolgoznak a község­ben, ki a Qualitál vállalat­ciek azt akarják, hogy a dol­gozók mindenképpen az iparágban maradjanak, s ezen belül vagy az egyik, vagy a másik vállalat —* amely egyébként ma is al­kalmaz Lőrinciben néhány munkást — a következők­ben nagyobb kirendeltséget alakítson a hőerőműnél, az észak-magyarországi centra- lék ellátására. Mint a megbeszélések iga­zolják: járható ez az út, va­lamelyik vállalat minden bi­zonnyal egyezségre lép a lőrinciekkel. Ha pedig _ ez megtörténik, egy csapásra eloszlanak a ma még eset­leg kísértő foglalkoztatási gondok, kinck-kinek meg­lesz a munkája a következő években is. HISSZÜK, HOGY MA­RAD tehát az erőmű — ami mellett az ország energiaigé­nye és a már eddig is annyi jó szolgálatot, tett centrálé. s annak begyakorlott, régi gárdája szól — aligha lesz ellene a Gazdasági Bizott­ság, s remélhetően most már közeljövőben sorra ke­rülő ülésén. Legfeljebb csak annyi történik, hogy a szén helyett más fűtőanyagot használnak az áramterme­léshez Lőrinciben. Ez utóbbi azonban már aligha adhat okot az ittenieknek az ag­godalomra, aligha vonhatja be sötét, ijesztő felhőkkel a jövőt. Ha kicsit ugyan várni is kell erre — sorra rendeződnek a mai problémák, eltűnnek a gondok. forinttal növelték a terme­lési értéket. A kommunista vasárnapokon mintegy ezer vállalat 128 000 ifjú kommu­nistája dolgozott. Különösen a kohó. és gépipar fiataljai büszkélkedhetnek - kiemelke­dő teljesítménnyel: össze­sen 242 000 óra társadalmi munkát végeztek. A védnökségi mozgalom­ba 23 000 fiatal kapcsolódott be; 354 különféle beruházás, új létesítmény megvalósítá­sa és egyéb feladat megva­lósítása felett vállaltak véd­nökséget. Az újítómozgalom is számottevő megtakarítást eredményezett. A fiatalok javaslatainak, ésszerűsítési indítványainak megvalósítá­sával a vállalatok mintegy 50 millió forinttal csökken­tették kiadásaikat. nál, ki a szűcs ktsz-ben. Nem, a fiatalok közül senki nem akar bányásznak jönni... — Fock elvtárs a kor­mányprogramban nagyon po­zitívan szólt a bányászokról — mondja a főmérnök. — Fejlesztési terveket dolgoz­nak ki, s itt a Nagybátonyi Bányaüzem területén ez a legstabilabb akna: aki itt dolgozik most, annak munkát biztosít a nyugdíjig. — Egy szó, mint száz, so­kat változott a helyzet az elmúlt évben! — fejezi be a „felszólalások” sorát Herczeg János. — Elég sok baj Volta hangulattal, de amióta job­ban elismerik a munkánkat, jól érezzük magunkat ebben a bányában. És ez a lényeg! — Régen hívtak már, hogy jöjjek el megnézni a mun­kahelyüket — mondja kifelé menet Tiliczki József. Jó volt találkozni a régi bará-. tokkal, bányásztársakkal.' Munkahelyi körülményeikre nem lehet panasz, s amit hiányoltak: lehetne jobb is az áruellátás otthon, a falu­ban. Ezen javítani kell. Csenigőj-elzés, indulunk új* ra felfelé. Amint a napfé­nyes felszínre érünk, az elő­csarnokban egy tábla ragad­ja meg először a tekintetet. Köszönti az érkezőket: Jó szerencsét! Hekeli Sándor MMMMiQ 1971. július 11., vasárnap Koós József Bányászok között Képviselővel Kúrnyáson Gyón! Gyula 984000 társadalmi munkáéra, szélesedő védnökségi mozgatom

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents