Népújság, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-14 / 164. szám

Búiűvakok Felnőttek, s számukra hieroglifának tűnik a betű, több­ségűk jó anyagi körülmények között él, s nem ismeri az ol­vasás örömét. Egész ember álarcában élnek félemberként, 215 700-an, az ország több mint tízmillió lakosa közül. Meg­feledkezhetünk-e róluk, a betűvakokról, a kultúra mosto­hagyermekeiről ... ? 1. Egyszer volt nekibuzdulás Főposta, Eger. A negyvenöt év körüli asz- szony félszegen, majdhogy gyerekes bátortalansággal közelít. — Megkérhetném? Kitölte­né a feladóvevényt... ? Ránézek, hallgat, majd res- tellkedve szólal meg: —Nein tudok írni... Nemrég történt. S alig né­hány héttel később keltezett áz alábbi nyilatkozat. Aki el­mondta, szakember: ' — Analfabéták? Ma? Öt­ben éven aluli nincs Magyar- ófszágon. ~ — Azon felül? — Na és? Ha van, akkor van! Ma már ez nem témái Eszembe jutott a főpostai jelenet Tamáskodnom kellett. Az analfabétizmus öröksé­ge, a múlt hagyományozta ránk. Története messze nyú­lik. A középkorban a betű­ismeret szinte „mágikus” ha­talmat jelentett, ezért is őriz­te titkát olyan féltékenyen az egyház. Bármilyen fur­csán hangzik, mégis így vám első királyaink jó része nem tudott írni-olvasni, betűvak volt Rendelkezett, döntött, parancsolt, de határozatait az egyházi emberekből álló kancellária szövegezte meg. Könyves Kálmán rendhagyó kivétel volt, ám csak azért, mert papnak szánták, s ne­veltetéséről az egyház gon­doskodott. „Hitehagyásáért” korához mérten haladó gon­dolkodásáért életében nem vehetett elégtételt a klérus. Annál inkább halála után; így lett a valójában egészsé­ges, jó megjelenésű ember­ből a történeti művekben púpos, kancsal figura. Nem tudtak írni a főneme­sek sem, ezért tartottak ma­guk mellett íródeákot. A jobbágyság számára meg év­századok során titok maradt az írás-olvasás tudománya. Lényegbeli változás csak a kora kapitalizálódás korá­ban, Mária Terézia idején alakult ki. A birodalom ér­dekében liberális eszméket valló uralkodóasszony 1777- ben kiadta oktatási törvé­nyét, a Ratio Educationis-t, mely maximálisan szélesíti az oktatásban részesülők kö­rét. A császánnőnek így kel­lett tennie, mert belátta, hogy korszerű földművelést, ipart, csak műveltebb főkkel lehet megvalósítani. Aztán Eötvös József okta­tási törvényéig újabb száza­dos csend következett. Azon­ban hiába volt a haladó gon­dolkodású író népiskolai tör­vénye, annak a nagy nyo­mor miatt a kilenc-tíz gyer­mekes parasztcsaládok köré­ben nem lehetett érvényt szerezni. Nem volt elég ru­ha, cipő. A gyerekek fel­váltva mentek iskolába, ha mentek, ha engedték őket szüleik, vagy éppen’ ha akar­tak. Különösen rossz hely­zetben voltak a tanyavilág lakói: — akkor közel milliót tett ki számuk — az itt élők- lakók jutottak el legritkáb­ban iskolába. Ha mentek is, négy-öt kilométert kellett gyalogolniuk, amíg eljutot­tak a betűvetés tanyai fel­legvárába. Nagyon sok eset­ben maguk a szülőik tartot­ták vissza fiaikat-lányadkat az iskolától, mert kellett a. munkáskéz, a pénz, a meg- élhetésteremtö erő. így érthető, hogy huszonöt évvel ezelőtt — hozzávető­legesen — százezrek voltak betűvakok. Ám akkor az új rend önzetlen úttörői minden hibát korrigálni akartak: megindult egy nemes mozga­lom, felszámolni törekedve az analfabétizmust. Tanfolya­mok sora indult az ország­ban, lelkes pedagógusok vet­ték számba az írástudatla­nokat, s munkájúk eredmé­nyeként éviről évre újabb tíz­ezrek ismerték meg a betű varázsát. Megyénkben 1945-ben két tanfolyam működött. Az egyik Szuhahután, a másik Tamabodon. Az első évben még csak 11 analfabéta ta­nult meg imi-olvasni. E kis szám évről évre gyarapodott. 1946—47-ben már három kur­zuson 36 felnőtt tanulta a betűvetés mesterségét. A kö­vetkező tanulmányi évben 11 tanfolyam működött, 136 „tanulóval”. Rekordered­ményt hozott az 1948—49-es időszak. Ekkor nyolcvannégy kurzuson 1706 írástudatlan szerzett képzettséget. Beszédes a tanfolyamok te­rületi megoszlása is. Legtöb­bet a főleg mezőgazdasági jellegű hevesi járásban szer­veztek, évek során összesen huszonhatot. Itt volt a leg- c magasabb a „hallgatói” lét-* szám is. Igaz, a járás terüle- !j! tén számottevő *a cigány la- } kosság száma, ennek ellenére!}! itt volt a legtöbb nem ci­gány analfabéta. Erről az erdőtelki rekord­eredményről írt az igazság is, talán kissé túlzó szavak­kal is méltányolva az egyéb­ként nem mindennapi kul- túrmissziót. Beszéltem az is­kolaigazgatóval, aki huszon­egy évvel ezelőtt ezeknek a tanfolyamoknak egyik veze­tője, szervezője volt. így em­lékezik: — Az elmaradást akartuk behozni. Ismertük az embe­reket. Nem okozott különö­sebb gondot az analfabéták számbavétele. Elsősorban há­zi tanfolyamokat szerveztünk. Egy-két utca lakói gyűltek össze egy lakásban, s ott tar­tottuk az órákat. Az ered­mény? Legtöbben megtanul­tak írni-olvasni, de akadtak, akik már el is felejtették. Akkor a pedagógusok in­gyen, óradíj nélkül végezték a nemes feladatot, azt meg sem állapíthatták, tőlük azt nem kérte senki, hogy mi­lyen fokú volt az ismeret- szerzés. A statisztikák elké­szültek, azok jó részét is ki­selejtezték húsz év után. Ma már — bármilyen il­letékes szervnél kopogtattam, a következő választ kaptam: — Analfabéták? Nálunk? 1971-ben, Magyarországon? Legfeljebb a cigányok kö­zött. .. Egyébként lehet, akad még a megyében egy-két nyolcvan év körüli ember... Gyakorlatilag felszámoltunk tekinthető az analfabétizmus Heves megyében! Eszembe jutott a főpostai jelenet. Nem hittem.ii S nemhiába! Pécsi István Bank és népviselet Friedrich Istvánná olyan asszonyok közül való, akik nem tudnak megülni otthon csupán a család gondjaiban, hanem falujuk, városuk bol­dogulását is személyes ügyüknek tekintik. Tanár férjével szép lakást rende­zett be magának, felnevelt két gyermeket, ám közben elindította a 3400 lelkes BoL dog takarékossági mozgal­mat. Mégpedig sikerrel. Jó szervező munkája nyomán immár 1200 tagja van a ta­karékszövetkezetnek, a be­tétállományuk ebben az esz­tendőben megközelítette a hétmillió forintot. Ahogyan minderről beszél ez a kedves, barátságos, mosit éppen lábsérüléssel is bajlódó asszony, falujáért lobogó hit és szeretet érző­dik szavain. Látszik szeme villanásából, mozdulatából, gondolatainak csapongásából, hogy olyan emberrel ülök szemben, aki nem elsősor­ban fizetéséért dolgozik. Ve­res Péter kitűnő meghatáro­zásával élve: őt a szolgálat szelleme hatja át Az viszi előre, az ad erőt neki kü­lönböző feladatok meglátá­sához és megvalósításához egyszerre. Egyetlen szenvedélye is olyasvalami, ami az itt la­kó nép jobbulásával, meg- becsül tetősével függ össze. Évek óta gyűjti a régi bol- dogi népviselet darabjait, igyekszik meghatározni stí­lusukat, a hímzések motí­vumvilágát S olyan kis kö­zösség megteremtésén fára­dozik, amely biztosítaná a népi hagyományok tovább­élését. Megváltozott környe­zetben és életviszonyok kö­zött. Megváltozott módozat­ban. — Igen kevert a boldogi népviselet és hímzés, nagyon sok vonása Bagtól, Túrától Kalocsától, Kövesdtől köl­csönvett • stíluselem. Vissza kell mennünk a sajátos, bol­dogi eredetű fehér lyukhím- zéshez és színes varrottas- hoz. Meg kell tisztítanunk a reá rakódott sallangtól. Csak így lesz jövője, csak úgy tudunk vele hazai és külföldi piachoz jutni — mondja Friedrichné, amikor e dolgokra térünk. — És persze legelőbb olyan intéz­mény, vállalat kellene a fa­luban, esetleg Hatvanban, amelyik kézbe venné az egé­szet, s némi befektetést esz­közölne. Szerintem a terme­lőszövetkezetünk üzemága­ként bátran működhetne a Boldogi kislány lyukhítnzéses kereszt kendőben. boldogi háziípar, hiszen na­gyon szorosan kötődik a népi hímzés az itteni pa­rasztság múltjához, életéhez. Friedrich Istvánná átme­netileg takarékszövetkezeti asszonyokból verbuvált már egy hímzőkört, melynek tag­jai kéthetenként összejár­nak, otthon pedig dolgoz­gatnak a közösen vett anyagból. Stólát, futót, alá­tétet hímeznek, díszbabát varrnak. Ez azonban csak ideiglenes megoldás lehet, s nem elintézett az áru érté­kesítése. Nem a taKa*ék­szövetkezet „asztala” a* ilyesféle tevékenység. S azért is csak elismerés illeti ezt az asszonyt, hogy üti a vasat postai képesla­pok megjelentetése végett, amelyek a boldogi népvise­letet és hímzést népszerűsí­tenék, egyben kitűnően pro­pagálva a létrejövő háziipa­ri munkaközösség létezését. — Ha más tájakat igy népszerűsítenek. Boldogot miért ne lehetne? — testi fel a kérdést önmagának. — De hát ehhez is pénz kell. Én már jártam Pesten, a SZÖVOSZ központjában, ott azonban elutasítottak. Nem tudják anyagilag támogatni az akciót. Pedig nagyon kelne ez a lap, higgye el. Nézze a fényképeket! Elké­szült munkáink bemutatá­sára csináltattuk a sorozatot. Hát nem stivet-lelket gyö­nyörködtető? Nem hangula­tos, kedves a mi vidékünk öltözéke? Itt, ez a lyukhrm- zéses keresztkendő és fi- tyula a kislányon? Sehol nem találja párját... És igy lobog, így tervez­get, így jár naponta a falu­beliek dolgai után a boldo- gi takarékszövetkezet elnök­nője. Nem kérté rá senki. De testi a közösségi ember belső parancsára. Becsülik is önfeláldozó munkájáért, a népek, noha ez a megbe­csülés még nem vitte köze­lebb céljához a helyi háti­ipar megteremtésének kér­dését. Ügy vélem, ez ügyben a helyi vezetőknek kellene mielőbb összeülniük Fried- richnével, s az őt támogató boldogi asszonyokkal... Mert szép a boldogi népviselet, szép a boldogi hímzés. Mo­dern öltözéken való alkal­mazása pedig sok-sok csa­ládnál jelenthetne megélhe­tési többletet, hasznos és nemes időtöltést. Moldvay Győző \ I A nagy az egyszer volt te-» remtő nekibuzdulás történe-1 tét már alig őrzi dokumen-'} tűm. Az akkori hivatalost iratok jó részét már kiselej-1 tezték. Hitelesen már csak! az akkori megyei lap tudósít!} egy-két hírben. A megyeit pártarchívumból került ke-} zembe egy összegező jelentést két oldala. Innen érdemes} idézni: # « „Kiemelkedő példa: '!' 00 ftemOGEKOEftífó 22. Bucher nagykövet 40 napja Szárazkő-puszta lakói, az' analfabéták mind újgazdák, akik a Horthv-érában gazda, sági cselédek voltak. Termé­szetesen akkor nem volt!} módjukban az írást-olvasást} elsajátítani. Most apa, anya} és gyermekeik együtt járnak} tanulni és versenyeznek a si-i kér kivívásában. Hálásak a* demokráciának, hogy a ta-* nulási lehetőséggel őket is egész emberekké teszi. Er­dőtelek községben 173 anal­fabéta tanult meg elfogadha­tóan írni-olvasni. Ez a nagy szám a párt, a tömegszerve, zetek, a községi elöljáróság és a pedagógiai kar teljes összefogásának eredménye.” Indiai lótuszok Szegeden A szegedi egyetemi fűvész- kert nyári virágpompába öl­tözött. Teljes szépségükben nyílnak az indiai lótuszok, amelyek virágzása mindig egybeesik az ünnepi hetek megnyitásával és egy hóna­pon át tart. A városba látó­QäMMSb ÍSAl. július 11, szerda gató hazai és külföldi ven-!} dégek tehát mindvégig gyö-| nyörködhetnek az egzotikus} látványban. Az idegen veze-} tők a turistacsoportoknak'} Szeged nevezetességei közötti bemutatják a botanikus kér-!} tét is, amelynek langyos vizűi1 dísztavában százával bonto-} gatják hatalmas, rózsaszín-pi-} ros kelyheiket a lótuszok. A!} 25 centiméter átmérőjű vi-t rágok méter magasan, jól! láthatóan emelkednek ki a1 VÍ&ŐÍr ... J Giovanni Enrico Bucher, Svájc brazíliai nagykövete 1970. december 6-án indult lakásáról kocsiján a nagy- követség épületébe. Brazíli­ában ekkor már (Elbrick amerikai, Holleben nyugat­német nagykövet és Nobouo japán fő konzul elrablása után) minden diplomata mellé polgári ruhás rendőr­tisztet rendelt a kormány, így hát amikor a nagykövet kocsija előtt a Guinle Park mellett egy kis forgalmú út­szakaszon odakanyarodott egy világoskék Volkswagen, a kísérő rendőrtiszt revolvert rántott. Annyit látott csak, hogy a kis kocsiból három fiatalember es egy szóiké le­ány ugrik ki, mindannyiuk- nál géppisztoly van. Az egyik fiatalember felkiáltott: „Feküdjön azonnal a földre, nagykövet űr!” Aztán lövé­sek dördültek. Először a rendőrtiszt lőtt, majd őt ta­lálták eL Az elrablási jele­netet is az ő elbeszéléséből ismerte meg először a világ, sebesülten hagytak ott az út­testen, néhány perc múlva találtak rá és vitték kórház­ba. Maga a nagykövet, negy­ven nappal későbben — mert ennyi ideig volt fogság­ban — inkább a gerillák kö­zött eltelt időről beszélt. — Elrablásomról nem sok mondanivalóm van. Mielőtt ráeszméltem volna arra, hogy mi történt, már bekö­tözött szemmel a Volkswa­genben találtam magam. Hosszú autouj következett. Egy kis házban tartottak fogva, s csak a ház egy ki­csiny, rosszul szellőztethető szobáját ismertem. Egy asz­tal és egy ágy volt a szobá­ban — semmi más. A fogva tartóim? Tudják, a beszélge­tésből sokat megtud az em­ber és beszélgettünk, sőt po­litikai vitákat is folytattunk. Ügy sejtem: jó házból való fiatalemberek voltak, az ar­cukat soha nem láttam: mindig csuklyát viseltek. Könyveket kértem és kap­tam, főként bűnügyi történe­teket, megértik, ügye, hogy nem volt kedvem jobb iro­dalmi művekkel foglalkoz­ni... Később hanglemezeket kértem. Lemezjátszót hoztak ég klasszikus zenét hallgat­hattam, Ha cigaretta kellett és az bizony nagyon sok kel­lett, kaptam. Bármit akar­tam egy cédulára kellett fel­írnom kívánságaimat... Amikor a park mentén húzódó úton megtalálták a sebesült rendőrtisztet, né­hány röpcédulát is felvettek a földről. Három ellenálló szervezet röpiratairól volt szó: az Alianca Libertador Nációnál, az Operacao Joaqim Camara és a Commando Ju­arez Guimares aláírása állt a brazil dili tatárát elítélő ki­áltványokon. A gerillák ezután több, új­ságok útján a hatóságokhoz, eljuttatott levélben közölték: Bucherért politikai foglyok szabadon bocsátását követe­lik. December 9-én atirn maga a nagykövet irt francia nyelven egy levelet a kor­mányhoz. A levél Rio de Janeiro Tijuca nevű külvá­rosának egyik templomában, az egyik pádon hevert — a svájci diplomata felkérte a hatóságokat, teljesítsék a fel­tételeket. (A svájci kormány ekkor már diplomáciai úton és különmegbízott útján ugyanerre kérte a brazil ha­tóságokat.) De a hivatalos Brazília előbb más feleletet adott. Bejelentették: meg­kezdődött az ország történe­tének legszélesebb körű nyo­mozása: hamarosan 20 000 rendőr, katona, és tábori csendőr kutatta Bucher nyo­mait. A brazil kormány kér­te, az Amerikai Ál­lamok Szervezete összehívá­sát és híre járt, hogy az amerikai FBI-tői kívánnak nyomozókat, , kölcsönkérni ’ ’. Közben több újabb üzenet érkezett Bucher elrablóitól — s a lényeg ezekben az írá­sokban ez volt: a szabadon bocsátás első feltétele az or­szágos hajsza megszüntetése. Ha ez megtörténik, közlik majd, ki az a 70 politikai fogoly, akiinek szabadon bo­csátása fejében elengedik a svájci diplomatát... Negyven nappal később történt meg a szabadon bo­csátás — a brazil hatóságok sokáig töprengtek. (Közben Algírban nyüatkozott egy volt brazil politikai fogoly, Apolonio de Carvalho, annak a negyven embernek egyike, akiket az elrabolt Holleben nyugatnémet nagykövetért cselébe engedett szabadon Brazília: „Véleményem sze­rint a brazil kormány telje­sít: £ gerillák követelését... Swajenak jelente» érdekei Us­gei és befektetései ' vannak Brazíliában, ezt nem hagy­hatják figyelmen kívül... Sajnos, hazámban nincs más módja a bebörtönzött haza­fiak kiszabadításának, mint ez” — mondta Carvalho.) 1971. januárjának harma­dik hetében a riói repülőtér katonai szektorának kifutó­pályájáról felszállt egy re­pülőgép, utasterében 59 fér­fivel és 11 nővel; a brazil kormány szabadon bocsátot­ta a követelt hetven politikai foglyot. A chilei repülőtérén érkezésük után elmondották: mindannyiukat kegyetlenül kínozták a brazil börtönök­ben. Jean-Marc de Weid — svájci származású fiatalem­ber, egy haladó diákszerve­zet vezetője volt — elmon­dotta : „Első börtönömben, ahol nyolc hónapot töltöttem, olyan rossz volt a bánásmód, hogy éhségsztrájkba kezd­tem. Ekkor még rosszabb helyre vittek. Nálunk fel­függesztették az emberi jo­gokat, Brazíliában a börtön- parancsnokok önkényuralma érvényesül'’. Egy diáklány, Nancy Mangabeüra-Ungar úgy kezdte szavait, hogy fel­emelte jobb kezét, amelyről hiányzott hüvelykujja. „A rendőrök csonkítottak meg" — volt első mondata. A negyven nap után sza­badon bocsátott — áz orvosi vizsgálat szerint makkegész­séges. éppen csak idegileg kimerült — svájci diploma­tától megkérdezték, kíván­ná-e, ha elfognák őket, el­rablói megbüntetését. „In­kább nem felelnék erre a kérdésre” — mondta Gitt- varrni Enrico Bucher. (Következik: Si mii Daniel üftfriaaefl

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents