Népújság, 1971. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

AKACZ LÁSZLÓ GRANIC S öröspoharam falán csipkéző hab megun* hatatlan alakváltozá­sit nézegettem a Szegedtől tizenegynéhány kilométerre lövő határállomáson. A kép megszokott volt mind kerete, mind részletei sze­rint. Elvetődtek, visszaadód- tafc a kék. zöld. piros színű útlevelek s az idegen arcok És úgy váltották egymást, mint korábbi látogatásaim te­kercsre nem vett filmjei. A turcsi orrú Mercedes busz mögött lebillent a Szeged fe­lőli sorompó. A csendes járá­sú motor duruzsolására tán fel sem figyeltem volna, ha • hatalmas kök tért — or­szágúti csónakként —. nem iterflr közvetlenül mellém, s szemembe nem villannak az aMaiAn csillogó, hamburgi cég nevét és címét hirdető acélbetűk. A sofőr — követség! taná­csos. fehér ingben, muskát­lipiros nyakkendőben —, ott állította le a gépet pár mé­ternyire az asztalunktól, s a gumikerekű bárka utasai ren­detlen libasorban járultak elénk: csapzott hajú. gyűrött blúzos. szoknyájukat ingerült mozdulatokkal helyére rán­gató diáklányok; vászonéipőa, farmernadrágos diákfiúk._ Körül sem nézve, a ven­dégi őterasz székeit foglalta el a húszegynéhány tagú csapat, a fáradtságnak olyan súlyá­val. hogy lezökkenésük szin­te még minket, a terítetten asztalok néhány vendégét is megbillentett Percekig tartő levegőhab- »olás után villantottak csak oda alkalmi asztaltársaikhoz, a hívatlan letelepedésért bo­csánatot egyúttal — utólag —, helyet kérve. Szavuk jó negyedóra múl­va eredt csak meg. Torokból felfutó félmondatokból előbb európai városnevek gurgu- láztak ki. majd fülembe, tu­datomig szivárgott néhány agyonrágott, szétmorzsolt, de azért ismerősnek tűnő szó. De hiszen ezek angolul be­szélnek. vagyis hogy inkább — amerikaiul! Igazam volt: cslkágő! tu­risták nyújtóztak el frissen festett kerti székeken: egy világ körüli útra indult diák­csoport Bécsből egyvégtében Röszkéig futott tagjai. K ilétükre újabb üveg sör túlnyomásának segítségével derült fény. Magamba töltvén ugyan­is még egy kőbányait, alpá­ri angolságommal el mertem dadogni a „From America?” mondatot s az asztalunkhoz csöppent lófarkas gyereklány kinyíló szemeit látva, majd „O, yes!” szavát hallgatva még azt is meg mertem kér­dezni, hogy: „All group, all student?” Az all group all student volt! Ahogy a kis lófarkas, előbb szavait nekiszabadítva, majd szégyenlős somolygásom, fe­jem bátortalan csóvál ása lat­nán tanítónéniesen tagolva elmondta, az USA hajdan gengsztereiről, újabban szim­fonikus zenekaráról híres vá­rosából keltek útra még az elmúlt hónap végén s átrö­pülve az óceánt, Hamburg­ban foglalták el a társalgá­sunk háttereként kéklő autó­busz bordó bársonyüléseit, ametlyekről le-lekászálódva OTl. április 4., vasárnap ismerkednek az idősebb föld­rész újabb és újabb orszá­gaival. Ausztriát négy napig járták, Magyarországon vi­szont — mivel idegenvezető­jük azt mondta, hogy „no in­terest” —, csak végigszalad­tak. A kis csfkágőiről még a kö­vetkezők derültek ki. Filo­zófiát és a feléjük Is nagyon divatos szociológiát hallgat az egyetemen. Apja — jó- menetelű fogorvos —. ugyan valami gyakorlatibb pályára szánta, de hát egyetlen gye­rek: maga igazgatja az életét, s kedve szerint. A többiek? Filozófus, nyelvszakos, történész, egy­szóval „art student" vala­mennyi — szinte kivétel nél­kül európai ősök indulatai­val mozdulataikban. Az a frotttrtnges, szemüve­gét tisztogató „boy” félig még most is párizsi, hiszen megsoványodott bukszáját a Szajna-parton töltötte fel nyolcvanéves nagyapja. Az a boy.«. fis akkor már kuncogását tenyerébe rejtve, akár egy gyerekkori pajtásnak, kezdi mesélni, hogy felröppenésük óta miképpen kerülgeti őt ez a szemüveges. Hogyan tereli magát örökösen melléje, s ho­gyan hívogatja várost, hegyet nézegetni esténként. A ztán egy pillanatra «v rát, száját görcsbe- rántotta a tréfákat megelőző nevetés. Majd fel­ugrott, befutott a buszba, le­emelt egy tollaslabda-készle­tet. Amikor ismét ott áUt a kocsi ldlincses ajtajában, in­tett, hogy menjek: legyek társa a szoknyás gumidarab csapkodásában. Rám kacsintott, de anélkül !s tudtam, mindez a szem­üveges fiú ugratására van. Azért, hogy elfehéredő száj­jal figyelje kiszemeltjét, amint a gyors barátkozás után alkalmi ismerősével még ugrándozni is kezd. Tollaslabdáztunk. 0 még törődötten Is köny- nyed mozdulatokkal ütöge- tett, én meg iskolázatlanul, mackósán próbáltam védeni mind erősebb csapásait; Közben kisütött a nap. és a délutáni fényben nemcsak az ide-oda röopenő kis gumi­szoknya lett világosabb, de megszínesedett játszadozá­sunk háttere, a mind gyak­rabban nyíló-csukódó piros- fehér-zöld sorompó is. Aztán kürtőit a követségi tanácsos —* indulniuk kel­lett. Kezet fogtunk; ujjainkat az illendőnél egy pillanatig to­vább öleltetve. Aztán még egy szája sar­kában kivirágzó fél mosoly, és nyúlna a kitárt ajtó íémfo- gódzójáért. Ösztönösen, tehát magya­rul kiáltottam utána: „a ne­ved! Hogy hívnak?’ Aztán dadogva, az ő szavaival: „Your name! Adress!” C sak a filmkocka mondhatná el ponto­san: miképp kemé­nyedért meg arca, az imént még teljesen feloldódott; s magnetofon: hogyan pattog­tak elő szájából az elutasító szavak. „Nem, azt nem le­het! Impossible!” Húztam, vagy inkább visz- szarántottam; le, elém. a ka­vicsos, salakos földre. „Why. miért 7* Tulajdonképpen ezekért a most következő, dudaszó za­varta szótöredékekért írtam meg az egészet. Olyasmit dadogott eí ott, csuklóját szabadítgatva, hogy az anyja tanítása szerint mennyire féltemvaló, meg­gondolatlanul ki nem játsz­ható kincs a nevünk. Hogy azt őrizni kell. vigyázni rá, nagy erővel kell reácsapni szájunk lakatját. Majd azt, hogy nemcsak az anyja, ott­hon több tanára és most a programjukat intéző csoport- vezető is ... Hogy szóba áll­ni, ismerkedni, azt esetleg le­het, de a név meg a cím.. . Különösen az ilyen idegen tájakon. Igazán szívesen be­szélgetett, játszott velem, s mesélt a maga dolgairól,* de nem tehet mást. Majd gon­dol rám. ha tollaslabdázik, vagy ha narancslét kortyol­gat. „So long!" Most már tényleg mennie kell.,; Ment is. Felugrott a busz­ra, a az ajtót olyan erővel csapta be maga után, hogy úgy tűnt: maga a dörrenés ugrasztottá meg a hatalmas kocsit. Autók Jöttek németekkel, hollandokkal; autók jöttek csehekkel, osztrákokkal. Bizony, minden látványos szelídsége ellenére is nagyon magas, nagyon erős még ez a csupán tarka rudakkal Jel­zett gránie! Erős és magas, mert bennünk — az egymás­sal látszatra nagyon mélyen összebarátkozókban, de Igazá. bői azért idegenekben —, hú­zódnak szögesdrótjai« V ajon mikor lesz Olyan könnyen mozduló gát az a benti, mint amilyen szemre szép az a kinti sorompónyílás? FARKAS ANDRAS: A ZÁSZLÓ Biz akkor, iprttisban Az ágyúk még ugattak, A páncélos csörömpölt, S ml, mint a puha hernyók Riadtan meglapultunk — A híreket matattuk, Hol tart a front, mikorra Jöhet el, Ide hozzánk. Biz akkor — mondom újra — ■ A piszkos laktanyában Nagyon sokszor feküdtem A prlccsen, gondjaim közt. Üres két évtizeddel Hátam megett. Feküdtem. A prices nyomott, a gond Is, A hontalan hazában Éreztem: Senkinek sem Hiányoznék, i ha mégis, Csakis azért keresne Az indulat, az önzés. Hogy testemet megölve, Másoknak megmutassa, Hogy senki a hatalmat Nem köpheti le olcsón — Egy bomlott hadseregben Csavarnak lenni, számnak, És hinni, hogy parancsok Uralkodnak felettünk, Szörnyű volt. képtelenség: Egy lassú robbanás volt Ez a fekete bomlás. S szerettem volna tudni, Hogyan t hová röpülök. Hamar megállapodtam. Nem mással, csak magammal. Nem szólok senkinek sem. Mert nálunk kétszemélyes Titok nem létezik már, Mióta Árpád erre tévedt, Ha majd a front Idáig Poroszkál és lehet majd Gondolkoznom, * a mérget. Amit még visszafojtok. Egy percre elfelejtem. Megszervezem magamnak ■ Az egyetlen megoldása Azért van, Európa, Azért van a szabadság, S azért vagyunk a század Emlőjén felneveltek. Hogy minden egyszerűen, Tempósan végbemenjen: Lőszer és puska nélkül, Nyitott zubbonyt kihajtva, Zsákmány nélkül megyek mai' Az új napok elébel Kiveszem a zsebemből A zsebkendőt fehéren, AmU már félre tettem Előtte hónapokkal, Családi mozdulattal Magasba kúsztatom majd. Magasba azt a zászlót, Amely megvallva engem Majd biztosit magamnak — A sok elképzelésben Volt gyávaság, alázat, Olykor elhittem azt is, Hogy szól a kötelesség. És nem szabad leállnom lervezni önmagommal, De mint az áradatban A végtelen nyomás, jött Msgint és egyre újból Ez a kendő, fehéren, Az én személyesen hitt. Egyetlen büszkeségem. S mint minden a világon ■ Beteljesülni látszik. Az „akkor” perce eljött. Éhes voltam, kifáradt, Az ágyúk messziről még Haragosan ugattak, A nap sütött bolondul, A hadsereg, amelynek Jöttét hadarva vártuk. Gyalog, kocsin, repülőn Sorsunk birtokba vette. Nekem már nem maradt mási Csak kézzel megmutatni A győztesnek, hogy engem Pusztulni ne eresszen. Nekem a győzedelml Zászló a pillanat volt, Nem Is a néma kendő, A feltartott karom sémi Inkább az a sietség. Ahogy a harcos, ott, úgy, Sietve, Ismeretlen Arcán a harc jegyével Üjabb tettekre készült — A zászló bármilyen vett. De htttem önmagámban. Az egyszemélyes ország önálló erejében, S bár Ismerem a számok VUdgit ét tudom, hogy Nem élhetek magamban, De hittel, ösztönömmel, A csintalan megérté» Erejével megálltam Biz akkor, ét ha most te Megbirom jó erőmmel, Sosem a test miatt van. Inkább a vézna lélek Szikáron da a harcban Mert a kendő, a béka Nem a szorongatottság Vélelme volt, de bennem Jó állapot — hazáig. Hiszen tudom, a nyelvben, Az áradd zenében, A pezsgő gondolatban Mindig kirajzolódik Békém és birodalmam URBÄN ERNŐ' — fis a férje? — ö munkában, a lágymányosi építkezésen. A fia»; mal együtt. Mind a ketten villanyszerelők. Még utóbb el­akadnak a busszal, ha ez a bolond szél még jobban neki- vadúL Erre csak bólintok. Az égett zsír szaga émelyít. Lábam alatt, a konyha döngölt földjén hóolvadás pocsétája. Finánclábas a cigaret­tám is. Perzselt szőr füstje köhögésre ingereL Az ősi, divat­jamúlt sémát veszem hát elő, hogy a megrekedt 'beszélge­tést élőbbre lendítsem: — Ejnye, kérdezze már meg, miért zavarom? Bazsóné még tudja az illemet. Mosolyog, a csípőjét is megringatja kissé, és a vállán át veti oda: — Majd megmondja a... kantára. Meg is mondom: — Maga negyvenöt januárjában, egy épp ilyen ziman­kó» napon megmentette egy szovjet tiszt életét. Egy fél­halott, súlyosan sebesült ember életét. így volt? Bazsóné csak fél szemmel pillant rám. Figyelmének ja­va a sülő palacsintán van. Földobja, megfordítja és a ser­penyőt ismét a lángra helyezve kérdezi: — Ki beszélt magának erről? — Egy szovjet tábornok. Moszkvában, ismeri, föl Is kereste magát. Pár nappal azután, hogy a páncélosai visz- szafoglalták a falut. Nem hiszi? — Nehezen... Hogyne, jártak minálunk tisztek, aztán tábornok is lehetett éppenséggel, egyikük, de... engemet akkor még nem hívtak Bazsónénak. — Tudom. A lánynevét jegyezte meg a tábornok. A töb­bi az én bűnöm. Ügy jöttem ide, hogy előbb a tanácsházán puhatolództam. A tornácon dobaj, helybentáne, topogás, majd nagyot zörren a megvetemedett ajtó, és a konyhába a ház nyúlánk, hólepett iskolás lánya viharzik be. — Hű micsoda pocsék egy idő! — süvölti. — Tisztára jegesmedve lettem, anya! Meglát, meg is torpan, de nem jön zavarba, csak a hangját fogja halkabbra: — Csók-lom. — Zsuzsa, a kislányom — mondja Bazsóné. — Tedd komóttá magad, aztán asztalhoz. Bablevest főztem pala­csintával, Zsuzsa. A kislányon takaros műbőrkabát. Leveti, és ä havat is lerázza róla. Majd a kucsmát kapja le kurtára nyírt, csibé­szes hollóhajáról, és bájos esetlenséggel — hiszen még kamasz — a kezeslábasa ujját tűri föl. Nern. nem az evés­nek gyürkőzik neki. Lavórt kongat, lábast emel le a tűz­helyről, meleg vizet vesz és karjára törülközőt csapva kéz­mosáshoz lát. Mire elkészül, az asztal túlsó végén, egy mélytányér­ban ott gőzölög már a leves. Tetején zsírfoltot vető kolbász­karikák. De két egymásra borított lapostányér között ott a palancsinta tésztája is. Továbbá két mázas cseréptál. Az egyikben szilvalekvár, a másikban pedig tejfeles túró, jól megszórva, kristály cukorraL Bazsóné palacsintát süt. Gumicsizmában, bő szövetszoknyában és magas nyakú, alul harangosra tágult kötött ujjasban áll az alacsony csikó­tűzhely mellett. Arcán enyhe pír Szárnyas, koromfekete szemöldöke össze-összefut, ahogy a kész palacsintákat tá­nyérba fordítja. Azt már tisztáztuk, hogy muszájból zavarom déli egy­kor. Odakünn araszos hó, a szél is feltámadt, egyre vadab- bul orgonái, még tüstént elindulva is azzal tréfálhat meg, hogy a szőlők alján máris színig befújta a mély utat, és hát — a delet is rég elharangozták, nem gondolhattam, hogy faluhelyen is divat a kései ebéd. sm A kislány miatt — mondja Bazsóné, i— ftíost várom tjS&fU A nyCviadik áJHánost

Next

/
Thumbnails
Contents