Népújság, 1971. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-07 / 32. szám
TAMÄS MENYHÉRT} TÉL Hó huU. A vad szál arcomba vágja Kifehéredik m táj némasága Fagyba fordulnák a megriadt fák gyökerük énekéi tírva hallgatják Madarak árnya süpped a hóba tárt szárnyuk mintha ravatal volna Csontosul a világ csak a halk magvak ünnepük csöndben a diadalmatl LEUOS MIKLÓSI bámtri t tuskó h ernyedt havM fekete gombát dajkált » tavasszal *■« akác avar szélzilált csend marasztal mélybe süppedtek a gyöngyszemű békák ■ botot farag nyurga álmodozással egy Idekószált borzas Időlegény botot farag madár fog ásó kedvét elhajította, emlékszem, as ősszel a úgy üdvözli, mint régi Ismerősét • szél-akácos « a Ml s tél madarak hegyek nagy győkérszakáDakl a varjú kékes páncéljára támad a szél-vitéz, fürge, kakaskodó, —• s utána dől a szélnek az akácos az alkonytükrök lassan megvakulnak galambok szállnak le a csillagokból alkony és csillag, ernyedt hó, akácos az időlegény nagynyurgán elfelejti madárszerető kócos éveit az egész világ már lassan elfelejti madárszerető kócos éveit, hát tanácstalanul megfordul a távlat, ha életünk a nagy holtponthoz ér, egy kigyult szemű madár elsiet még váratlanul még egy-egy ág kilendül ernyedt hó csillag sötétlő akácos • csillagokat szétszórja a tél REGÖS ESTVAlft Félsz-e? A fekete varjak ráérősen Rátelepedtek a Napra. Könnye kicsordult Jégdara hullt le a földre Belefulladt h nappali fény A varjak szárny-tengerébe Csüngő fejük is lezuhant Ránktört újra az este Csupa torzfejü szörny Libeg át a néma redőnyön Bús, monoton dalt Dudorászik a vécé lánca csikordui Örökös sziszifusz A csend vércserezdületlen Türelmes néma sikoly csak e Dobhártya falán zeng Bekacsint a bagoly-Hold Kerekül szeme már Mire feljön a csillag az égre Mondd, félsz a magánytól Ha száz beteged lihegi Kórtól kusza álmát Nyafog a lázlap az ágyon Kéj, vízió csak a nő, itt Köhögő szuszogás csupa árny éjjel a kórház Asztmás lett • világ Látogctóba az éjfél vizitel már Köpenyed fluoreszkál Szemedet látom (Ne tagadd el) Riadt kicsi pille Sarokban piszkálja fogát a HaUU Mit csinálsz, egyedül? Ha a félelem felkel a földről S az idegekben Kezd kalapálni} SIMON EMIL: Az egyetemen jó lesz Mindennap korán inéhi- i lók hazulról, fél hét körül beérek. Az ebédlő-öltözőmelegedő egyetlen helyiség. Amíg az ember meg nem szokia, a szagok keveréke kifacsarja a tüdejét. Dörmög az olajkályha, az emberek duruzsolnak. Ha behunyom a szemem, óriási hajón érzem magam. Még általános iskolás koromban elvittek egy tengeri útra. Az öregem nagybátyja Olaszországban él. Mindenképpen azt akarta: maradjak nála. majd ő felnevel. Anyám azonban a szívéhez szorított, így eldőlt további sorsom. Lassan gyülekezünk, várjuk a művezetőt. Valamivel hét óra előtt, a csizmájáról veri a havak Neveket kiabál, eloszt, intézkedik. — Pataki, Horváth, Zalai, maguk hárman vasat hordanak ! — Én is ? — kérdezem, pedig jól hallottam a nevemet. — Á, maga a területi ÁB-bizoitság soros elnöke lesz! — Az más! — emelem meg a sapkámat. Bolondozom, pedig akkora bennem a feszültség, hogy majdnem szét dob. Kis nevetés fut végig az embereken, mint tavasszal az ablakon bevetődő napsugár. Ez jólesik. A vasúti sínek a telep végén húzódnak. Az éjszaka érkezett vagonokból ott szórták le a betonvasat. A tekercseket vastagon belepte a hó. Amikor kifelé mentünk, akkor is hullott, egyenlőtlen fontokban, akár a szaggatott papír. Horváth elgondokozva baktat, szinte tudom, hogy valamire készül. Egyszerre meg is torpan, megfog bennünket. — Azt hiszem, eléggé összeszoktunk. Alakíthatnánk egy brigádot. — Ahhoz kevesen vagyunk —■ mondja Zalai — Mi lennénk a magja, aztán jönnének a többiek. Ehhez persze azt is tudom kell, nincs-e más szándékotok? — Zalai vállat vont. dör- mögött valamit. — És te? — nézett rám Horváth. — Nem szóltam. Azon tűnődtem: megmondhatom-« most? De nem! Ebben as ünnepélyes pillanatban mindent elrontok! Majd később. Talán ha leülök valahol! — Nem beszélsz? — sürgette Horváth. — Hagyd! — intett Zalai —, szülési szabadságon van a lelke! — Ez most nem tréfa! — mondta ingerülten Horváth. — Miért kell mindenről azonnal dönteni? — kérdeztem, hasonló hangnemben. Mogorván mentünk tovább. Eltakarítottuk a havat, néztük a kibukkanó kötegeket. Tudtuk, ha hozzányúlunk, a fémbe sűrített fagy átüt a kesztyűn, süt. mint a láng. Előhúztuk a durván ácsolt szánkót. — Na. emberek! — sóhajtott Horváth. Komótosan rakodtunk, néha megborzongtunk a csontfaragó szélben. — Az emberiség marha! — közölte Zalai, amikor az első fuvarral elindultunk. — Futni hagyja a szelet, ahelvett, hogy befogná. Például erre n szánra is felszerelhetnénk egy vitorlát. — Ekkora ésszel hogy maradhatsz segédmunkásak? — mondta kis gúnnyal Horváth, s közben rám nézett. Ti’dóm, a kérdés nefkemr szólt az érettségizettnek. N°h°z°n hiszik el. hogy pillanatnvilag Idelégít ez az áPanotom. Megint habozom, m“zmozd- iam-e nekik mibe ? Ta’án meg sem lenődné- eek, készültek rá. Tapas»tálam, hogy hullámzónak bennük az érzések. Egyszer befogadnak, máskor csak vendégnek tekintenek. Szakadatlanul fordultunk, mégis, úgy látszott, mintha hozzá se nyúltunk volna a rakáshoz. — Osztódással szaporodik! — nézett rá megvetően Zalai. Közben láttuk, hogy két autó érkezett, csak úgy potyogtak belőlük az emberek. Kísérleti építkezésen dolgoztunk, megszoktuk a látogatókat. — Ez a finom dolog! — mutatott rájuk Horváth. — Ha akarnád, köztük lehetnél. — Utad- ban vágj’ok ? — Bámészkodtunk. amíg a fagy bele nem mart a nadrágunkba. Aztán a vendégek a közeliinkbe kószáltak, s hallottuk, hogy a gépesítésről beszélgettek. Akkor elképzeltem, hogy nemsokára felnő itt egy daru, én ülök Bomytalamrt. — Na, vtgyArzunk csak! Ezzel nem lehet játszani. — Mondom, hogy szerdán. — Jó, várlak! Szervusz! Viszontlátásra! — intett Horváthéknak, aztán elment. Percekig némán pislogtunk egymásra, a halántékom dobolt, a fülem zúgott, mintha robbanás lökött volna oda. — Vajon minket miért nem tegezett ez a tag? — fordult Horváth Zalaihoz. — Talán érződik rajtunk a proliszag — mondta Zalai. Horváth odahajolt hozzá, körülszaglászta. — Van benne valami! — örültem, hogy tréfálkoznak, megköny- nyebbültem. — Azt hiszed, én most odavagyók, mert szervuszt mondott? — vi- dámkodtam, és Horváth vállára tettem a kezem. Lelökte. — Hordjuk a vasat, szaktársak! — kiáltotta öblös hangon. — Egyre kevesebb a melős, több az úr! Helyettük is csak kell hordani. Nem igaz. Zalai? — Minden szavad arany! — Ne marháskodjatok! — böktem meg Horváthot. — Olyan nagy baj, ha valaki többet akar? — Te álmunkás! — nézett rám. — Nem az a baj! Hanem ahogyan intézted, az rosszul esett! Miért nem mondtad már ■cgeel. amikor a brigádról beszéltem? Talán egy maát Szervusz. — A másik kettőnek: — Jó napot, szaktársak. Biccentettünk, de nem hagytuk abba a munkát. A leglelkesebben én feszegettem, buktattam, gurítottam a tekercseket. Egyébként mindig ilyen él- mélyülten tevékenykedtünk, ha idegent tapasztaltunk a közelben. — Vártalak; — mondta mosolyogva Kovács —, megígérted, hogy bejössz. — Nem értem rá — dör- mögtem. — Ugyan már. Munka után már nem lehet olyan fontos dolgod. Én. már számításba is vettelek, csak az íveket kell kitöltenünk. ősszel mehetsz az előkészítőre! — Lopva a másik kettőre figyeltem. Meglepetten fogadták a beszélgetésünket. — Hát. akkor jössz? — sürgetett Kovács. — De biztosat mondj! — Szerdán — mondtam bia fülkéjében és irányítom. De hát ez sem volt igaz, mert hol leszek ón már akkor? Még' ábrándoztam, amikor váratlanul megjelent a művezető. — Pataki — szólított meg —, a központból Kovács akar magával beszélni. — Na, fene! — figyelt fel Horváth. — Csak vele? — kérdezte Zalai. — Csak. Azt mondta, maga tudja, miért, — Szóval, tudod? — nézett rám Horváth. — Sejtelmem sincs — vártam ki ingerülten, elvörösödve. — Legyen szíves, mondja meg neki. hogy nem érek rá! — Valójában nem mertem elmenni, szégyelltem magam. Abban bíztam, hogy Kovács nem baktat idáig. — Ki ez a Kovács? — hajóit hozzám Horváth. — Egy tag a központból. — Igazán? Na, most már ne játszd meg magad! — Tétován pislogtam, s akkor megláttam Kovácsot. Elszántan taposta a havat, közeledett. Valóban, kár lett volna minden színlelésért. — Az oktatási felelős — mondtam zavartan. Kovács közben odcért, hangosat köszönt. Mecfi- gveltem. hogy akik az irodából jöttek, mind azt gondolták hogy a munkásoknak harsogva kell köszönniük. Nékem azt mondta] — megérd emel tünk Tótnál — Dühömben belerúgtam a hóba, kimozdítottam egy darab jeget, s az keményen Horváth lábszárának ütődött. Felhördült, ledobta a feszítővasat, nekem ugrott. Kisiklottam előle. Kergetőzni kezdtünk a szánkó körül. Kimelegedtünk a lihegő, ziháló fogócskában, gőzölgött az arcunk. Horváth lekapta a sapkáját, hozzámvágta. Félrehajoltam, s a váratlan mozdulattól egyensúlyomat vesztve, letenyerel- tem a földre. Horváth már nem tudott fékezni, nagy lendülettel belém botlott, s jó messzire elvágodott. Feltápászkodtam a könyökömre, vártam, hogy mit fog csinálni? Nem mozdult. Akkor lábra álltam, odafutottam hozzá, megérintettem a karját. — Jól van. öcsi — mondtam békítő hangon —, fejezzük be. Neked volt igazad! —■ Még mindig néni mozdult, s valahogyan furcsán feküdt. Intettem Zalainak, leguggoltunk, s ketten biztattuk. Végre eszünkbe jutott, hogy megfordítsuk. Elnehezülve mozdult, arca, mint a sárga viasz: — Telefonálj a mentőkért! — mondta reszkető hangoa Zalai. Amikor elvitték, be kellett mennünk az irodába. A művezető őrjöngött. — Megcsúszott? — kérdezte tizedszer. — Igen — mondta Zalai. — Megcsúszott és elesett. — Felém fordult, én bólintottam. — Igen, így volt. A nap hátralevő részében külön helyen dolgoztunk, délután az öltözőben kerültünk össze. Már indulásra készültünk amikor odaböktem neki: — Meglátogatom Horváthot. — Ez klassz dolog volt tőled! — ragyogott fel az arca. — Elkísérlek. A kórházban, mintha megbolondultunk volna, úgy viselkedtünk, mint a hódítók. Pimaszkodtunk az ápolónőkkel, egy harcos matróna ki is akart utasítaná. Végre eljutottunk az orvoshoz. — Alaposan megütötte a hasfalát — mondta a doktor. — Reméljük, a mája nem sérült meg. — Láthatnánk? — kérdettük Izgatottan. — Jó — bólintott beleegyezőan —, néhány percre. — Mit gondolsz, szóba áll velünk? — kérdezte Zalai a folyosón. Ettől a kérdéstől én is féltem, nem mertem válaszolni. Horváth mélyen alattunk feküdt az ágyon, nagvon távolról pislogott ránk. De, mintha mosolygott volna. Zalai is észrevehette, mert óvatosan megbökött. — Hogy vagy? — kérdeztem. Bizonytalanul mozdult a keze. Aztán erőtlen hangon megszólalt: — Szerdán ne felejts el bemenni. Az egyetemen jó lesz. Egyszer dolgoztunk ott télen. Fűtött termek, a folyosók is melegek. És lányok is vannak. Hallgattam. Azt kellett volna mondanom: — Nem megyek, melletted maradok, amíg megerősödöl! — De ez csak üres hősködés lett volna. Egy ápolónő szólt, hogy menjünk. Lehajoltunk, ujiunk he<r,'*vel megérintettük Horváth kezét. Emlékszem: ijesztően hideg volt. A kapuban ácsorogtunk egy darabig. Űira eleredt a hó, s ha felnéztem, a kavargáson túl semmi —-írv látszott.
