Népújság, 1971. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-07 / 32. szám
Michael Joyi Árnyékban A rftvidebb utat választotta, amely a kerteken ár, vezetett A nap kegyetlenül perzselt. — Furcsa — mondta saját magának Joseph Candy — •ehol egy teremtett lélek. Néhány éve nem volt már idehaza, az ország másik ▼égében dolgozott. Egyszer csak minden átmenet nélkül felmondott, és a honvágytól gyötörve hazafelé indult. Most azonban megijesztette ez a váratlan csend. Máskor ebben az időben a mezők és a kertek tele voltak emberekkel, a földművesek a gyümölcsöt szedték a fákról, hogy másnap piacra vigyék.' — Mi történhetett? — kérdezte magában. A közeli kisvárosban is üresek voltak a földek és a kertek. Csak néhány rendőrrel találkozott. — Valami nagy baj lehet — mondta félhangosan. Egyre ijedtebben tekintgetett maga körül, s folytatta útját a kerteken át. Meglátott egy istállót zárt ajtóval és ablakokkal. Arra gondolt, hogy jó lenne bemenni és pihenni egyet az árnyékban, de ebben a pillanatban egy rekedt hang riasztotta meg. Ösztönösen elrejtőzött a napraforgók közé. S innen már meg is pillantotta a két férfit Az árnyékban ültek. — Ostobaság volt, Peter — mérgelődött a kövérebb, — nem lett volna szabad megjelenned az emberek között Rád ismertek! Peter volt a fiatalabb, karcsúbb. Előhúzta revolverét «sebéből, és gúnyosan ránevetett társára. oseph rejtekhelyéről felismerte a testesebb férfit: Frank Noris, a körözött bűnöző volt. Ebben a pillanatban a társára akart rátámadni, Peter azonban nevetve ügyesen félreugrott — Átkozott kutya! — kiabálta Frank — nekem drága a bőröm! Te vagy az oka, hogy a rendőrség üldöz bennünket. Mondtam, hogy lövöldözés néikül támadjuk meg az autóbuszt. Miért ölted meg a sofőrt, amikor a pénz már a kezünkben volt? Fran' hirtelen elhallgatott ö is elővette revolverét, óvatosan Körülnézett, mint aki veszélyt érez. Peter is elkomolyodott — Valaki les bennünket — suttogta Frank. Amikor rádöbbent, hogy felfedezték, Joseph Candy a AélelerrrtM. Négykézláb nagy óvatosan kúszni kezdett a napraforgók között, egy ajtóhoz ért kinyitotta és beosont. A sötét helyiségbe csak néhány napsugár hatolt be, a fényes csíkban porszemek táncoltak. A félelemtől reszketve egy szénarakás mögé bújt. Lassan-lassan megnyugodott. De tudta, hogy az a kettő keresi. Megölik, ez olyan biztos, hogy akár mérget is vehetne rá. Az ajtó kinyílt, Joseph megrázkódott. Egy kicsit fel- emelkedett, épp annyira, hogy kitekinthessen a széna mögül. Frank Norist pillantotta meg, kezében két revolverrel. Azért jött, hogy megöljön — gondolta rémülten. Még jobban összehúzta magát a rejtekhelyen, s feszülten figyelt. Hallotta, amint Frank megindult, a szalma susogott a lába alatt A csendben hirtelen gúnyos nevetés hallatszott — Gyere ki, gyáva kutya! — kiáltotta Frank. Joseph lehajtotta a fejét, s még jobban összehúzta magát Reszketett, mint a kocsonya. Nem akart meghalni — Na mi az? — kimászol, vagy érted menjek? Noha rejtekhelye jó volt. Joseph mégis belenyugodott sorsába, felemelte kezét és felállt. A nap sugarai megcsillantak a rászegezett két revolveren. Minden pillanatban várta, hogy Frank meghúzza a ravaszt. A rendőr megnézte a szénarakás mellett heverő holttestet A halott homlokán kerek lyuk táton gott — Ez csak Frank Noris, a körözött bűnöző — mondta a rendőr Josephnek. — Mint látom, neki is volt fegyvere s nagyon jó lövész volt. Hogy sikerült mégis megölnöd? — Amikor ott kint rájöttek, hogy valaki fölfedezte őket, — magyarázta Joseph Candy — ai a másik bűnöző, Peter, nagyon megijedt. Valószínűleg attól tartott, hogy rendőrök vették körül, eldobta revolverét és elszökött Frank fölvette a fegyvert a földről, körülnézett, megállapította, hogy nincs a közelben senki. Én időközben az istállóba bújtam. Eszembe sem jutóit, hogy Peter már ott lehet. — Megtaláltuk az istálló legeslegvégén, a szénában, élve. F rank Noris meg volt róla győződve, hogy a saját árnyékuktól ijedtek meg — mondta tovább Joseph — s belépett az istállóba, hogy megnyugtassa társát is, s visszaadja neki a revolvert. Mindkét fegyver a kezében volt, amint velem szemben állt. Én egy szénarakás mögött, a sötétben voltam, felemelt kezekkel. Az egyik revolvert felém dobta. Elkaptam, s lőttem. Szerencsémre a sötétben összetévesztett a másik bűnözőveL Alit a mosogatódézsa előtt, s mint mindennap, vigyázott, bele ne bukjon a lébe. Tizenöt éves koráig a tanyán dolgozott, a szüleinél. Azután behozták a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvenhatezer kilométert futott le a gépe mellett Kétszer is körülsétálta a földet, mégse látott belőle mást, mint Nyergespusztát, Budapestet és egyszer a Balatont, 1953-báfi,' "szakszervezeti be- UtalóváL A férje nem jött vissza a háborúból. Talán meghalt vagy szerzett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gyermeket azért felnevelte, úgy-ahogy, egyedüL öt éve nyugdíjas. Most a Maca lányára főz, mos, takarít. Délutánonként labdákat varr egy szövetkezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az ágyban, mint a búgócsiga. — Eridj innen ... menjetek a szobába! — kiáltott az ikrekre, s fenyegető, csosszanó mozdulatot tett a lábával. Hamar abbahagyta, mert lüktetett a püffedt talpa. Dudus és Dódi nevetv« hömpölyögtek kifelé. — A macskát is! — szólt utánuk szigorúan. — Azt a dögöt is vigyétek, ha már anyátok megtűri... A macskára fröccsentett a mosogatóvízből. Az rávicsorított és kirohant. Az ajtó persze nyitva maradt. „Huzat van — gondolta — a huzat árt nekem.” De nem mozdult. Sikálta a lábas fenekét, csak úgy csikorgott a kefe. Maca megint moziba ment. Mozgó figurák. Mire jó? Ez a szutykos konyha. Kókadt petrezselyem, vízbe áztatva. A szomszédban megint leégett a hagymás rántás. Émelyítő, kibírhatatlan szagok. Ha nyitva van az ablak, megfullad az ember a bűztől. Ha meg becsukja, nincs levegő. És mennyi edény! A tűzhelyre pislogott. Tejeskávé. „De feltétlenül megegye, mama ...” Mintha az olyan egyszerű lenne. Valami mellékíze van, és a zsömlye se olyan, mint régen. A délutáni nap elérte az ablakot. Besütött, egyenesen a dézsába. így még undorítóbb. Ételmaradékok, zsíros mócsingok. A sarokban i googyok, meg a „Minek csinálja, mama...?” Valamit csak kell csinálni. Ha már nem jó sem a kávé, sem a túrós bukta. A tévé a legidegesítőbb. Túl gyors a hang, a kép is-összefolyik. tylit lehet ezen élvezni, ezen az egészen? Az unokák! Két vadember. Folyton nevetnek. Ez már betegség. Most is nevetnek. Eny- nyit tudnak csak, hároméves korukra. „Azért nekem is lehetne — gondolta sóváran és belecsapta a szivacsot a mocskos lébe — nekem is lehetne egvszer, egy szép délutánom.” összekulcsolta göbös ujjait a dézsa fenekén — Egy szép délutánt, uram — mondta félhangosan, meggyőződés nélküL „Maga folyton nyűgöskö- dik. Azt se tudja már, mit akar...” — hallotta Maca isgasisiá hangját „Egy szép délutánt. Nekem is kijár.” „Magának semmi se jó. Karácsonykor sír, szilveszterkor veszekszik. Nyáron melege van, télen az ízülete szaggat, tavasszal a feje fáj, és ősszel mit tudom én...” Talán nincsenek is szép délutánok. Boldog fiatalság. Derűs öregség. A könyvekben. „Könyvet nekem ne adjatok. Nem szeretem a hülyeségeket.” Végzett a mosogatással. Megtörölte a kezét a konyharuhába. Gyanakodva a kávé fölé hajolt. — Ha ez a dög megint belelefetyelt ’... egyszer úgyis agyonütöm. Tizenkét tányér ragyogott egymáson. Fogta őket, emelte a legfelső polcra. Akkor a két karján végigfutottak a láthatatlan kések, átvágták az izmokat. Egy pillanatig még tartotta a fehér tányérokat maga előtt, mint az ostyát úrfelmutatáskor, azután kinyíltak az ujjai. Az óriás csörömpölésben, a bal füle mellett, ferdén, fejébe hasított a szokott fejszecsapéi. Csak egy kicsivel erősebben, mint máskor. De elmúlt. Ö meg állt a cseréphalom között. — No — motyogta — No- no... Nem tudta, mi ez. Mintha kiment volna az ajtón és letett volna odakünn valamit. Hitetlenül oldalt leb- bentette kezét, félkörben forgatta fejét. Majd a bordáihoz kapott, nyomkodta őket a hüvelykujjávaL Nincs többé fájdalom. Az asztallap műanyag burkolata hirtelen harsogó kéken megfényesedett. Tágra nyitotta szemét. A sárga sugarakat nézte, a rubinpiros mázát az edények oldalán. A zöld üvegpoharakat, szivárványcsíkkal hasukon. Az aranybarna fényben remegő ajtóküszöböt. A cukortartóban a millió kristályszemet Ilyet még sohase látott Miféle színek? Miféle világ? Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás mellé • lábát, de mintha vajra lépett volna, lágy volt a kő a talpa alatt A szekrényhez ment, tör* a cipóból. A székhez vitte, leült A falatot a szájába tette. Micsoda ízek! Külön- külön érezte: ez a só, ez meg a búza... Ivott egy korty vizet, izgatottan, az üvegpohárbóL „Érdekes. A víznek is van illata — gondolta s ezen elcsodálkozott. Babrált a petrezselyemmel. — És milyen friss ez a petrezselyem. Milyen tiszta növény ... Ujjait a napfénybe tartotta, jeleket húzott „Hihetetlen. Nagyszerű” — suttogta, mintha felfedezett volna valami rendkívülit A nyitott ablakon besur rant a macska. De nem a ré gi. Nem a gyűlölt tej ivó Fekete, lüktető életdarab. S ahogy elhullámzott mellette, meleg áramot sugárzott Enyhén szédült Ügyis olyan puha a kő, le feküdt rá. A macska melléállt, nézte, vibráló karikákkal a szemében. „Igazi szép délután” — gondolta elégedetten, s mosolygott Hagyma- és jácintszag borult az arca fölé. Élvezettel beszívta. Kicsit szúrta a koponyáját a színek káprázatos ragyogása, ezért félig leeresztette pilláit. De azért látta még őket együtt, békésen remgve a fényben: a macskát, a petrezselymet és az üvegpoharat. Hallotta a nevetést is. Milyen édesen nevetnek! Nevetett ő is, ugyanúgy. Azután kellemes sötétség jött, és két egyre növekvő tűzkarika. Ámulva figyelte csukott szemhéja mögött A karikák egymásba kapaszkodtak, majd rángatták j őket jobbra-balra, hogy finoman belerendült a teste. De ez is megoldódott. Egyszerre — mint a bűvészkarikák — egy lehelet, és szétváltak puhán, zajtalanuL Lehet, hogy még látott utána valamit Az ikrek — amíg anyjuk haza nem jött — hintáztak « kllinow, ______ F arkas Aladár - Hincz Gy vietnami sorozatából
