Népújság, 1971. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-12 / 9. szám

A hét ( Affffódő és vele end sutr- immáron hétről hét­re, sőt Hétről Hétre figye­lem a „Hét” vasárnap esti műsoréit — fárad-e, szegé­nyedik-*, tartja-e színvona­lát vagy sem? S meg kell mondanom, hogy eddig, ami­ben nem csalódhatott a nagyérdemű tévénéző, az ép­pen a Hét műsdra volt... ötletekben gazdag program­ja, nyílt és fesztelen hangja, szerkesztésének nagyvonalú­sága és riportereinek célra­törő szerénysége egyelőre kimeritheteilennek látszik. Az elmúlt vasárnapi ~ beleértve és egyetértve Be­nedek professzort és meg­állapításait is, de hát ő is „program” voltl — a hat országra szóló körkapcsolás ismét érdekes, kimondottan szórakoztató, helyenként a maga nemében izgalmas is volt Minden bizonnyal, most mér « közvetítés után fílwenfcor mindig bölcse bb már as ember), meg lehet állapítani: egy-egy ország­ból egyik-másik interjú­' alany helyett lehetett volna mást, a közéletben, a művé­szetekben, vagy a tudomá­nyos világban exponáltabb szereplőt is találni. De az is tény, hogy a ml 1 elképzeléseink esetleg anya­gi, esetleg politikai, avagy egyszerűen csak terminus szempontjából nem minden- bor vágnak egybe egy elkép­zelt interjúalany terveivel ős tehetőségeivel, A sírig tartó barátság) szik. Atn egy üveggolyó, nmely oszt hatatlan, éppen ágy mini egy nadrág, egy ing, vagy egy nő bírása ese­tén, — az örök barátság már csak „egy” sírig tart „a” st­rip helyett, A „van” birtok­lása és e blrtoktás lehetősé­ge szétszakít minden barát­ságot, s e „van", legyen az egy szimbolikus üveggolyó, bár kiköveteti is egyben a maga számára, hogy legyen, és e léttel, együtt az emberi kapcsolatok megsemmisíté­sét. A van tehát a nineS*eí szüli! örökösen. Prana Crncevic tévéjátéka nem sok optimizmussal szemléli az emberi kapcso­latokat — általában, Gro teszkje amely helyenkint az abszurdba fordul, eléggé ha tdtöeott szkepticizmussal van a barátság iránt. Ügy érzem, erőltelettnek tűnne, Ha e tévéjátékból olyasmit akarnánk kipólittzdlni, mint­ha a „tulajdon”, azon belül is alapvetően a „magántu­lajdon” felett mondana íté­letet a jugoszláv szerző. Fa­nyar fintor ez, kicsit modo­ros filöefifdlgatás, egy való­ban groteszk és magabiztos szerkesztés talaján, És jó le­hetőség, hogy Törőcslk Mari maga is groteszk-csipogó nőiességével egy reálisan ab­szurd figurát teremtsen meg. Garas Dezső és Harsányt Gábor Mottója, illetőleg Ottója magabiztosan megra­gadott két ellenpontja az írói mondandónak. Horváth Adám rendezése talán egy kicsit fukarnak tűnt, de ha­tározottnak és következetes­nek hatott. GyurkŐ Gésa «gy üveggolyóig tart Amit nem lehet elosztani. Amíg Ottótmk és Mottónak, a két elválaszthatatlan barátnak semmije sincs, a barátság »•Iában st sírig tartónak UU­■Jkz étrő vMgMtoord «fej«« tsmerfcedtelt mess de miután a posta Angliában is „Követhet el hi­bákat”, hiába Irtík a leveleiket egymásnak —nem kapták meg sem a leneteket, sem emiatt egymást. De a szerelem lebír minden akadályt, tért, Időt, postát és Joe Cox nyugatias hányásé mégis anya- könyvvezetőhöz vitte betvenMrom éves menyase- sronytt. Képzeljék er, 0« a posta rtrttmk «tején rendesen kézbesíti a leneteket?! Joe Cox és menyasszonya fél évszázaddal ezelőtt egybekel, negyven évvel et- . előtt megutálja egymást, harmincnyolc évvel ezelőtt elválnak és ma mér nem és emlékesnek egymásra. Am így, mostanáig minőig egymásra vártak, min­den jót és szépet tételeztek fel egymásról, s ha jó egészségben csak egy évtizedet is élnek együtt, ak­kor ts 99+ a év, az összesen hatvan esztendő bol­dogság, a lehetséges mM tíz év helyett, isten «ója m onsjos postám — fis «« mutasson nettem se új Lakótelepeket, se régi barokk, gát, román épülete­ket, szobrokat, — Jó, vesszen a kultúra. — Ugyan — tiltakozik he­vesen. — Nem erről van unó. Biztosain gyönyörű dol­gaik vannak, már vettem ts néhány albumot a maguk szép fővároséról. De hát most oly kevés az időnk és én nagyon szeretnénk eljut­ni ti, — Hová? — Olyan helyekre; ahol emberek ügyeit intézik. — Bocsánat, nem értem. Miféle emberek miféle ügyeit? — Mindegy, Olyan hiva­talokra gondolok, ahová be­mehetünk külön engedély nélkül. Borzasztóan szeret­ném látni, amikor egy tiszt­viselő egy ügyféllel foglalko­zik. Vágj’ sok tisztviselő sok ügyféllel. Az csodás volna. Ahol tárgyalnak, esetleg még veszekednek is. Meg le­het ezt csinálni? Hát erre most mit felel­jek? Ez a tündér ilyen he­lyekre kívánkozik. KülfÖl­& Npjwsén * mt JmwAr 1tv feet» dönt Átutazóban! Klinikai eset, sajnos. — Nálunk a vendég óhaja — parancs! — mondom. Miközben kifizettem a két feketekávét, tervet készítet­tem magamban e különös lány különös kérésénél; teljesítésére. Nagyvonalú plánumot. Az IBUSZ- kirendeltség nincs messze, elsőnek oda kukkantunk be, a többit majd meglátjuk. Percek alatt odarepített öt­százas Fiatom. Bevonultunk, körülnéztem. A helyiség kétharmadán vé­gighúzódó félköríves pult mögött három ifjú és egy ke­vésbé ifjú hölgy, meg egy Krisztus-szakállas fiatalem­ber. A pult innenső oldalán tucatnyi érdeklődő, utazni vágyó kliens. — Hát eddig eljutottunk — állapítom meg elégedetten. — Ez egy utazási iroda, amint látja a plakátokból. Mi a további teendő? — Azt csináljuk — súgja Lims kisasszony izgatottan —, hogy leülünk a sarokba, ahhoz az asztalkához, úgy tesszünk, mintha a prospek­tusokat nézegetnénk, közben maga lefordítja nekem, hogy miről tárgyalnak az embe­rek. Helyet foglaltunk, Fülelek, figyelek, jelentek, — Az a fiatal házaspár Olaszország után érdeklődik. Felelet helyett kapnak egy füzetet, olvassák el, abban minden benne van. — Es az az idős, fehér ha­jú hölgy? — faggat lázasan csillogó szemmel Lins kis­asszony. — Ö miért van úgy felháborodva? — Nem mehet augusztus­ban autóbusszal Romániába, Kolozsvárra. Betelt a lét­szám. A Krisztus-szakállas fiú azt ajánlotta, utazzék Csehszlovákiába, a Csorba­tóhoz, az sem kerül többe, ott is pompás a kilátás és abban a csoportban van még szabad hely. A néni viszont a bátyját szándékozott volna meglátogatni. Most azt ma­gyarázza éppen, hogy a fivé­re Kolozsvárott él, nem pe­dig a Csorba-tóban. Nyugdí­jas iskolaigazgató, nem pe­dig tükörponty. — Pompás..: Elmehet- nénk esetleg még más hiva­talokba is? — Természetesen. Ml mást is csinálhatna egy magyar újságíró és bájos dán kol­léganője e szép nyári dél­utánon, minthogy sorra bo­tér a leghangulatosabb dik pesti hivatalokba?! Addig mulassunk, addig élvezzük az életet, amíg fiatalok va­gyunk. Karon fogtam, kivezettem az IBUSZ-iroda terméből, az EMKÉ-nél átfurakodtunk az aluljárón, két percbe sem tellett, és már ki is kötöt­tünk a körúti postahivatal­ban. Az itten? élét is rendkívül. tetszett neki. Kipirult, alsó ajkát még sűrűbben szívta be. Orrcimpái megrebbentek a gyönyörűségtől, amikor a csekkbefizető ablak előtt összeveszett a pénztárosnő egy kopasz, aktatáskás férfi­val, aki nem jól töltötte ki az űrlapot Jó honi szokás szerint a vitába gyorsan be­kapcsolódtak mások is. Buz­gón, de kissé tompítva for­dítottam a különböző aján­latokat, költői képeket és ha­Ötvenezer művelet másodpercenként Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola. A „TPA 1001” típusú számítógép magyar gyártmányú, jelenleg két darab van belőle az országban. Teljesítménye az iskola eddigi NDK-gyártmányú számítógépének ezerszerese: ötvenezer művelet másodpercenként. Ké­pünkön: Dén László 111, éves automatika szakos hallgató ellenőrzi az új gép egy szá­mitóegységét, (MTI-foto — Karáth Imre) Hivatást választottak Fiatalok, legtöbbjük még tizennyolc éves sincs, mégis választaniuk kell, meghatá­rozni hosszú évek somsát, vet­ni a felnőttkor magvait. Mi vonzza őket, mi hatá­rozza meg döntésüket; mi­lyennek látják, álmolják a hivatást? És ha sakk? Vass Piroska, az egri Gár­donyi Gimnázium tanulója optimista. — Gödöllőire jelentkezem, agrármérnök akarok lenni, — Miért? — Évekkel ezelőtt: Bese­nyőtelken laktunk, akkor is­mertem meg a mezőgazdasá­got, azóta is érdekek El sem ,\\\\\xwp^\«mv\\\\\\\\\\v\\\\\v xc somiatokat, amelyek a szem­benálló felek részéről el­hangzottak. Miután elcsitult a perpat­var-, én is kipihenhettem ma­gam. Kissé kifárasztott ez a szinkron-tolmácsolás. Csak álltam a telefonfülke ajtaja mellett, és néztem Renatét. Fontoskodó pofikával sétált fel-alá, bekukucskált az üvegfalú ketrecekbe, köl­csönadta golyóstollát egy gyereknek, egy-két alkalom­mal még a sorba is beállt valamelyik ablak előtt Les- kelődött, szimatolt aztán fürgén oldalt lépett, amikor már ő következett volna. Komplett bolond ez a lány, vitathatatlan. Büromá- niás. Ezzel együtt elragadó! Egyébként is, ki mondhatja el magárót hogy teljesen normális?! Tanulmányuhmk követke­ző állomása a székesfőváros közlekedési vállalatának ta­lált tárgyak osztálya volt Itt majdnem kutyaszorító­ba kerültünk, véletlenül ép­pen más látogatója nem volt ennek az intézménynek, mint mi ketten. Szerencsére gyor­san feltaláltam magam és a hozzánk forduló alkalmazott­nak azt füllentettem, hogy a társaságomban lévő külföldi hölgy elvesztette a villamo­son ezüst cigarettatárcáját. Renate hamar kapcsolt, el­mondotta a németül jól Be­szélő beszkártosnak, hogy ezt a tárcát az apjától kapta szü­letésnapjára, legkedvesebb tárgya, egy pillanatra sem vált meg tőle soha, vigasz­talan lenne, ha nem kerül­ne elő. Csodálatosam mély átéléssel alakított, néhány könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. Kétségbe­esése oly megrendítő volt, hogy még ezt az edzett köz­lekedési tisztviselőt ta meg­hatotta, _____«aiü. freitttatjuk) t udom képzelni, hogy irodá­ban dolgoizzak akárcsak egy napot is. Az nem produk­tív, nem alkotómunka. — S ha nem sikerül? — Akkor felsőfokú techni­kumba megyek. Ugyanerre a szakterületre. Négyes át­laggal ez csak sikerül. — Idézzük a legrosszabb lehetőséget... — Erre nem is gondoltam. Akkor? Akikor elmegyek va­lamelyik tanácshoz dolgozni, mert a négy év alatt állam- igazgatási előképzettséget is szereztünk. — Érdekli ez a munka? — Különösképpen nem, de ha nem. valósulnak meg a vágyak, valamit azért csi­nálni kell. Piroska szülei a dohány­gyárban dolgoznak, pályavá­lasztásában nem befolyá­solták, maga döntött, taná­rait sem kérdezte, barátnői sem befolyásolták: elképzelt egy álmot valóságnak. Valószínű nem csalódik, ha sikerül belépőt szereznie Gödöllőre. Diplomatajelölt, húszon alul Bán János ostoros*; apja kőműves, anyja a termelő- szövetkezetben dolgozik. Négy évig mindig eminens volt. Most sem kis álmot kerget: — Diplomatának mennék, Moszkvában, a Társadalom- tudományi Egyetemen sze­retnék tanulni. — Mikor döntöttél? — Szeptemberben olvas­tam a felvételi tájékoztató­ban, hogy van ilyen lehető­ség is. Mindig vonzottak a társadalomtudományok, ér­dekel a világnézetünk alap­jai nevű új tantárgy. — Korábban mi akartál lenni? ­— Orvos. — A pénzért? — Nem vonz annyim, csak annyi kell, amennyi szüksé­ges. A hivatás érdekelt. Az­tán meggondoltam magam, választottam ezúttal már véglegesen. — Tegyük fel; nem vem- “ nek fel. — Szakmát tanulok az MTH-ban, vagy gondoskodik két évemről a honvédség. Nehezen tudom elképzelni pesszimistának, olyan ember lesz, aki mindig feltalálja magát. Ehhez még egy ada­lék: — Hárman vállaltuk itt a fűtést Harmadoljuk a fize­tést; munka közben tanulás­ra is jut idő... Belépő a jogra? őszinte, minden problémá­ról kertelés nélkül beszél: m SViflOBako Indultunk, négy év után sportvezetők lettünk volna, ha másodévben meg nem szüntetik a tagozatot. Ám sajnos, ez történt, állítólag azért, mert az osztály több­sége rosszul tanult. Azt azért lehetne vitatni, hogy helyes volt-e ez...? Bodnár Judit jogász sze­retne lenni, vitatkozókedwel, 4,2-es átlageredménnyel, s természetesen optimizmussal. — Két évig ismét megpró-i bálom. Ez nem álom, nem valami végig sem gondolt, át sem érzett vágy. Hoyá menjek? Pedagógusnak? Ah­hoz türelem kell. A hivatali munka egyhangúságához kö-i télidegek. A jog az más, ügy­véd lennék, naponta új ese­tekkel. emberi gondokkal is­merkednék, sajátos ize lenne minden órának; és értelme a munkának. Ezért érde­mes egy-két évet várakozó m is. — Addig? — Dolgozom valahol, mindegy, hogy hol és meny­nyiért ... A kutatójelölt dilemmája —- Mindig a biológiát sze» reifem, ezzel szeretnék egész életemben foglalkozni. — Elképzelhető, hogy nem sikerül a felvéteti... A pétervásári Császár La­jos meglepetten néz rám. — Erre nem is gondoltam. Országos pályázatokat nyer­tem, majd mindig kitűnő tanuló voltam, a biológiai szakirodalmat tanulmányo­zom. El sem tudom képzelni; mi lesz, ha mégsem vesznek fel. — Mikor döntettél? — Másodikos koromban: Addig tanár szerettem vol­na lenni, persze biológia sza­kos. Aztán rájöttem, hogy a pedagógus pályán nincs le­hetőség az elmélyült tudomá­nyos munkára, engem vi­szont ez vonz elsősorban. — Valaki befolyásolt :i döntésben? — Magam választottam: • • • _ Fiatalok, alig tizennyolc évesek, mégis választaniuk kellett, dönteni jövőjükről. Megtették: határozottsá­guk szimpatikus. Annál in­kább elgondolkodtató az, hogy a pályaválasztáshoz nem kértek senkitől taná­csot, nem javasolt nekik se tanár, se szülő, semmit. Fia­talosam önállóak, a sakktáb­lán nem képzelnek él misfl ém. 'Kásádét ; • Pécsi Istvia ,

Next

/
Thumbnails
Contents