Népújság, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

Visszavettek egy 0 ' Ae ügy első féívoaásauak rövid tényállása a követke- bő: összeült az egri Finom- szefelvénygyár lakáselosztó báaottsága — vezérigazgató, párt-, KISZ-, a szakszerve­teti bizottság titkára, sze­mélyzeti főosztályvezető — és a jóval több mint száz vállalati lakásigénylő között, a vállalat érdekei, valamint az igénylők szociális helyze­te alapján megpróbálta igaz­ságosan elosztani a gyár négy üres lakását. Több mint száz jelentkező négy lakásra. Fölöttébb ért­hető tehát K. ÍMszlóndk, a gyár szerszámkészítőjének az öröme, amikor megtudta a hírt, bogy lakást kapott, 1967. óta dolgozik a gyárban, harmadmagával lakott albér­letben, ráadásul a felesége, fia és egy ideig a lánya is a Bervában dolgozott. Lakás­igényének jogosságához két­ség nem férhetett, és mint a bizottság döntése is bizo­nyította: nem is fért, és szó­ban meg is kapta a várva várt lakást. K. László öröme azonban nem sokáig tartott De ez már az ügy második felvo­nása, és mondja el az egyik legilletékesebb: Orosz Berta­lan, a szerszámüzem párV- alapszervezetének titkára. — Az üzemből egyedül K. László kért lakást A gazda- ságveaetök támogatták ké­rését amely valóban jogos is volt elvégre albérletben laktak. K. László munkatár­sai, az üzem dolgozóinak je­lentős része azonban más véleményen volt és nem ér­tettek egyet a lakáselosztó bizottság döntésével. És hogy miért nem ? Véleményüket röviden úgy lehetn summáz­ni, hogy K. Lászlóéknál a gyár dolgozói közül nagyon sokan élnek lényegesen rosz- szabb anyagi körülmények között, és elhangzottak olyan vélemények is, hogy bár K. László nagyon jó szakember, de munkája nem egyenletes, az üzem társadalmi, mozgal­mi életéből egyáltalán, illet­ve alig-alig veszi ki részét, vállal többet, plusz munkát A dolgozók véleményét a gyár pártbizottságának kéré­sére összegyűjtöttük és to­vábbítottuk a lakáselosztó bizottsághoz. Ez alapján az újabb döntés nemsokára megszületett: helyt adva és elfogadva a dolgozók véle­ményét, K. László végül te nem kapta meg a lakást Aki természetesen megsértő­dött, és különféle kommen­tárokat is fűzött az ügyhöz. — önnek, mi a vélemé­nye a történtekről? — Ami az üzem dolgozói­nak. Én is elfogadom, hogy K. Lászlónak szüksége volt a lakásra, és valóban érti is szakmáját. De ugyanakkor az is igaz, hogy mind a né­gyen keresnek, a család ha­vi jövedelme meghaladja a havi hétezer forintot. A 130 lakásigénylő közül felének sincs ekkora jövedelme, így hát szerintem is a második döntés az igazságosabb. K. Lászlóval az üzemben beszélgettünk. — Én soha, senkit se bán­tottam, mégis ezt tettöt ve­lem. Albérletben laktunk, az egész család itt dolgozott. Hat miért nem érdemeltük meg akkor? Nem tudom, kik lehetnek a Jó embereim”... — Azt tudja, hogy mind­össze négy lakást osztottak ét, és százharmincán kér­ték? Közöttük olyanok is, akik önöknél rosszabb kö­rülmények között étnek... — Es alak tőlem is többet keresnék és mégis vállalati lakásban laknak? Igaz, én nem szoktam túlórát váD al­mi, nekem elég, ranit a mű­szakért kapok. — Négyen keresnek. Nem gondoltak arra, hegy esetleg bekapcsolódnak valamilyen lakásépítési akcióba? — Nem. Ninos nekünk ahhoz anyagi tehetségünk. — De meet már mégis van lakások... — Van. Itt az egyik köse® községben. — Kapták vagy vették? — Vettük. — És a gyár is segített.« — Igen. Tízezer forintot kaptunk kamat nélkül. lakást — A gyár részéről tehát változatlan a bizalom, a se­gíteni akarás... — De ezt a lakást akkor Is megérdemeltem volna. És meg is ígérték— — Az egytől egyig ko­moly, magas beosztású -gaz­dasági, politikai vezetőkből álló lakáselosztó bizottság nem féltette presztízsét, ami­kor megváltoztatta korábbi döntését? A kérdést Lőcsei József­nek, a gyári pártbizottság titkárának tettük fel. — Egyáltalán. Sőt. örü­lünk, hogy a dolgozók ilyen komoly felelősséget tanúsí­tanak gyárunkkal, kollégáik­kal, munkatársaikkal szem­ben. És egyben azt is bizo­nyítja, példázza ez az ügy, hogy az egri Finomsaenel- vénygyárban az üzemi, a szocialista demokrácia nem­csak szó, nemesek lehetőség, hanem valóság, valamennyi- ük munlcáját segítő, bizo­nyító, illetve számonkérő kollektív vélemény. Mind­ezektől függetlenül azonban mi is tanultunk K. László esetéből. Hasonló ügyekben ezután majd döntéseink előtt osztjuk meg a felelősséget az üzemek párt-, KISZ-, szak- szerveaeti, politikai, társa­dalmid vezetőivel. B Nem kívánjuk ttöértókél­mi a történtek jelentőségét Aranyi azonban még hozzá­tartozik: hogy a következő években hány lakást tud majd elosztani a gyár, hány dolgozónak tud majd kamat­mentes hitelt kölcsönözni, az K. Lászlón is múlik. És az is mindenképpen jó és biztató jel, hogy ha mé­terekben messzebbre is, de a valóságban igenis közei állnak az üzemek a gyárve­zetőihez. Mint az elmondottak te bi­zonyítják. Koós József Á Gestapo bunfefőexpedíciójáriak kudarca — Várjunk még. Valószí­nűleg nemsokáig marad a hotelban. Estefelé biztosan kimegy valahová a városba. Andrej helyet cserélt Ta­buval. A sötét csomagtérből kis ablakon át észrevétlenül akár távcsővel is figyelni le­hetett a szálloda bejáratát Hét óra tájban Gert kilé­pett a szálloda kapuján. Megállt a kapuban és kesz­tyűjét húzogatta. Arccal ép­pen a kis teherautó felé for­dult így hát Andrej jól lát­hatta a távcsövön. Magában összehasonlította a fénykép­pel. Nem fért hozzá semmi kétség: ez Gent volt Gert, miután végre fel­húzta a kesztyűt megindult a közeli sugárút felé és nem­sokára eltűnt a láthatárról. Andrej várt még néhány percig, aztán. úgy döntött hogy élvég?á az utolsó ellen­őrzést. Bement a szálloda előcsarnokába, a portáshoz fordult és megkérdezte tőle, ott van-e az ezredes úr. Meg­0K, «touamfeer Ä, péntek mondta a tiszt vezetéknevét is. — Az ezredes űr néhány perccel ezelőtt kiment a vá­rosba. Van valami üzenete a számára? — kérdezte udva­riasan a portás. — Semmi, semmi köszö­nöm szépen, majd holnap reggel felhívom telefonon. Mondja kérem, az ezredes úr korán szokott távozni a szállodából? — Mindig kilenc órakor — felelte a portás szolgálat- készen. Nem fért tehát semmi két­ség hozzá: ez Gert ’.'olt. Andrej felismerte és biztos volt benne, hogy nem fogja senkivel összetéveszteni: Az ezredesnek leesik a monoklija A másik napon, reggel fél nyolc tájban, Andrej elhe­lyezte embereit a német ez­redes szokásos útjának kü­lönböző pontjain: Gaston és Pierre a keresztutca egyik sarkán állt. Juan és Lola a másik sarkon, Tataa az ut­ca közepén, Carlos és Venti- millía a kis teherkocsi cso­magterében ülve kíséri Andfe rejt és szükség esetén meg­szökteti. Pontosan kilenc órakor Gert kilépett a szálloda aj­taján és ráérősen megindult az utcán. Kezében világos­kék kesztyűvel, emelt fővel lépkedett Mellén az érem- rendek mellett ott csillogott a náci párt kerek tagsági jelvénye. Bal szemén mo­nokli villogott ami rendkí­vül kihívó külsőt kölcsön­zött neki. Andrej kilépett a teher­gépkocsiból, átsietett a té­ren és a szálloda előtt Gert felé kanyarodott Lassan kö­vette. Carlos lépésben haj­tott utána a teherkocsival. Gert előtt harminc lépés­sel Taba haladt, piszkos munkásruhában. Olyan volt mint egy csatornatisztító munkás: vállán nagy bőr­táska, amelyben szerszámok helyett egy géppisztoly és néhány kézigránát lapuit Befordult egy kis mellékut­cába, s a közepén felemelt egy csatomaiödelet és le­ereszkedett a mélyre. Borús januári nap volt, felhők borították az eget. Az utca kihalt volt sivár. A többemeletes házak mintha lakatlanok lettek vetea, ünnepek otthon és itthon „Gyöngyösi” vietnamiak — a karácsonyról A vietnamiak hagyomá­nyos, nagy ünnepe a januári holdújév, de — mint mond­ják — a karácsony náluk is karácsony... Ilyenkor a tá­vol-keleti országokban is ki­ki iparkodik szeretteihez: összegyűlnek a családtagok, rokonok, barátok érkeznek a feldíszített, csillogó fa alá, a terített asztalhoz, s lehetősé­geik szerint különféle aján­dékokkal, meglepetésekkel kedveskednék egymásnak. Vagy egyszerűen csak örül­nek annak — hogy együtt le­hetnek. így is, úgy is hangulata, varázsa van ezeknek a talál­kozásoknak. Ezt vallják azok a hazánkban tanuló, Gyön­gyösön dolgozó fiatalok is, akikkel a Pipis-hegyi Izzó­ban beszélgetünk. — A fával kezdődték az én karácsonyaim is — em­lékezik Nguyen Thi Tam, a 21 esztendős vietnami lány. •— Hétéves koromig minden alkalommal ott állt kis la­kásunkban és az anyám meg a nagymamám közösen pró­báltak mind több mosolyt fa­kasztani az arcomon, mind több boldogságot hozni a fa­lak közé... Aztán a nagy­mama elment, magunk ma­radtunk özvegy anyámmal, én nagyobb lettem, s lassan elmaradtak a karácsony­fák, csak a szerény ünnepek jöttek vissza újra meg újra. Persze ezeknek is örültem mindig, s örülök most is ... — Négy éve ünnepeltem legutoljára odahaza — me­Andrej a kiszámított idő­ben pontosan a keresztutca sarkán utolérte Geriet. Han­gosan rászólt: — Jó napot, Gert! Az el­múlt kilenc év alatt egy ki­csit megváltozott! Meghallva a nevet, amit kilenc évvel ezelőtt írt kém­jelentései alá, az ezredes séli Tran San. — Otthon volt a bátyám, a húgom is, és eljöttek a barátaim. Az aján­dékozás, amolyan könyvcse­re volt: könyvet adtam és könyvet kaptam. Szeretem a könyveket, szeretek olvas­ni. .. Sokat beszélgettünk és énekeltünk is. Közben kár­tyáztunk: tu-ló-khót játszot­tunk. Szinte reggel volt már, amikor abbahagytuk és alud­ni tértünk. — Pesten is szép volt — álmodozik a kislány, a gyön­gyösi társai által a magya­rosabb, könnyebben kiejt­hető Margitka névre „keresz­telt” vietnami ipari tanuló. — Csodálatosak voltak az ut­cák, a kirakatok, fenyőgaly- lyak, villanyfűzérek alatt hullámzott a tengernyi nép jókedvűen. Már napokkal azelőtt kinn sétálgattunk mi is csoportosan, élveztük az ünnep közeledtének megma­gyarázhatatlan érzését... De azért, valahogy nem tud­tunk megfeledkezni az ottho­niakról sem... — E zerkil en cszá zh atvan hét november végén jöttem Ma­gyarországra — idézi Tran San, vagy ahogy itt a Pipis- hegyen szólítják: „Sanyi” — s pár héttel később már meghívást kaptam a parla­menti fenyőünnepségre. Hát én még akkora karácsonyfát nem láttam! S amikor kide­rült, hogy nemcsak nézője, liánom részvevője is vagyok az ünnepségnek, magyar ba­rátaink jókora csomagot ad­tak valamennyiünknek, nem tagadom, elérzékenyültem... egy kicsit. Mert ennyi fi­gyelmességre akkor még nem számítottam... A huszonöt vietnami közöl találomra választott két fiatal — Margitka és Sanyi — má­sok által nehéznek tartott nyelvünket meglehetősen jól beszélve szedegeti élményeit a mátrai gyárban. Kinn ha­vazásra áll az idő. A lány meg a fiú sűrűn tekintget az ablakon keresztül. Nem tart­hatják sokáig magukban, akaratlanul kiszakad belőlük egy gyerekes sóhaj: — Jó lenne, ha esne, sók hó esne karácsonyra, fehér lenne körös-körül minden. Itt lenn az erdő, amott lenn a város... Mert az lenne az iga­zi! S amint így vágya kornak, áradoznak, — már is az idei ünnepre terelődik a szó. — Milyennek várjátok a mostani karácsonyt? — kér­dem tőlük. — Szombaton kiadták a szünetet az iskolában, vasár­nap óta már vakációzunk — válaszolja mosolygó arccal Margitka. — így módunkban áll egy kicsit utazni is. Töb­ben közülünk fel is kereked­nek talán, meglátogatják a pesti ismerősöket, barátokat: Lehet, hogy épp ín kará­csonykor... Én legfeljebb m környékre kirándulgatok, s az ünnepet előreláthatóan az itthonmaradottakkal együtt & kollégiumban töltöm. Bár két magyar munkatár samékhoz is meghívást kaptam, s jó len­ne valamelyik családhoz el­látogatnom, mert tudom, hogy számítanak rám, jó szívvel fogadnának. Csakhogy benn a kollégiumban sem rossz... — Miért, mi lesz a kollé- gimumban? — kíváncsisko­dom. — Természetesen állítunk egy fát mi is — vágja rög­tön a feleletet "Sanyi. — Megpróbálunk egy kis viet­nami karácsonyt rendezni. Valami olyasfélét, amelyről az otthoni étetek ízei sem hiányoznak. Főzni fogunk: csirkéből pörköltet, és halat sütünk. És pálcikával esszük hozzá a rizst! S ha sikerül: nagyokat sétálunk majd a hóhan. Hógolyózurak is, és talán megtanulunk szánkóz­ni... Csillogó szemekkel tervez­getnek, lelkesednek, az ittho­ni karácsonyért. De — lát­szik rajtuk —. hogy ezekben a napokban is egy kicsit ott­hon is „járnak”. Gondolat­ban. S mondják Is, hogy az üdvözlő lapokat már elküld­ték a családnak, a rokonok­nak, ismerősöknek. Mert csalás így teljes az ünnep! A karácsonyi ünnep, amelyre — búcsúzóul — ezt a jókívánságot küldik ked­ves magyar ismerőseiknek: „Chuc nam mai hanh phuc tói tat ca cae ban hung tham men.. J’> Gyónt Gyula megtorpant, mintha falnak ütődött volna. Andrej majd­nem nekivágódott A német nyomban megfordult és szemtől szemben találta ma­gát a mosolygó Andrejjel. Az ezredes arca eltorzult, a monokli kihullott szeméből és lassan himbálózott a zsi­nór végén. A német néhány másod­percig mintha megnémult volna, görcsösen mozgatta a száját — mondani akart va­lamit. Végül azután,- a hely­zetet még fel nem ismerve, rekedten lányögte: — Maga megőrült!... Át­adom a Gestapónak!... Hogy merészel ilyesmit? Annyira megdöbbent, hogy eszébe sem jutott bár­mit is tagadni, megjátszani az ártatlant, színleg csodál­kozni. Ehelyett ösztönösen revolveréhez nyúlt — Ne dühöngjön Gert! És vegye le a kezét a revolver­Gvermekrrű veszek : V ;#yá tft v:: nemzetközi sikerei ről... Ön nem ostoba em­ber, meg kell értenie, hogy a Gestapo ugyanúgy veszé­lyes önre nézve is, mint rám nézve. Mit gondol, szemet hunynak a múltja fölött? — szólalt meg higgadtan And­rej, íFolytatjuki i 1970-ben a „Shankar” gyermekrajz-kiállításon Madarász Ildi­kó 14 éves hajdúnánási kislány „Nővérek” című festményé­vel mintegy 70 ország több ezer pályázóját megelőzve, el­nyerte az elnök aranyérmét. Húga, a 12 éves Györgyi bekül­dött munkájával ezüstérmet yert. A kitüntető díjaikat éí az ajándékokat magyarországi hivatalos látogatása alkalmá­val Giri indiai elnök személyesen adta. ót a kislányoknak. Képünkön: otthonos lakásukban gyakorta ül össze a család, hogy egy-egy elkészült alkotást közösen bíráljanak, vagy di­csérjenek meg. SÜLTI foto — Kulcsár József felvétett)

Next

/
Thumbnails
Contents