Népújság, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
•KW/-'-/-// /// I« V0m0XM9wnww*M/MMfrjrrsí-srrrrrrsr.*nfí&_ Karácsony a szervet ünnepe. Ilyenkor mindenki mindenkit szeret. a szomszédasszony a másik szomszédot, a közlekedési rendőr a gépkocsivezetőt, a detoxizáló állomás orvosa a csapost, a vevő az eladót és fordítva, sőt, még a férj is szereti a feleségét és néha fordítva is igaz. A melós szereti az üzemvezetőt, az üzemvezető ;az igazgatót, az igazgató összeborul az szb-vel, a párttitkár a nőbizottság vezetőjével. az egész magyar dolgozó nép szereti az Árhivatalt, hiszen istenkém, karácsony van, a szeretet ünnepe. Ilyenkor a szeretet ünnepén a buszvezető is szereti az utast és az utas ia a kalauzt, a gyalogos átölelné az .autóst és meg is teheti, hiszen még a teherautó is megáll ilyenkor, karácsqnykor. a szeretet ünnepén, hogy áltöleltethesse magát. Különösen, ha csinos a gyalogos maxija és a midi minijei Ki hallott még olyat, hogy karácsonykor a fizetőpincér becsapja .a kedves vendéget, akár egyetlen forinttal Is. és annak sem hallani Sittét, hogy a kedves vendég karácsonykor, a szeretet ünnepén legyen feledékeny az elfogyasztott kenyerek számát és a saláta tényét illetően. A tévékritífcus szereti a tévé adásait. különös kedvvel még a Böbe babát Is'keblére ölelné, nemhogy ne kívánná 'megtenni ugyanezt a Tomikái Judittal. Karácsonykor, a szeretet ünnepén, a közönség megcsókolja a bfrót. az arcán csókolja meg és az újságíró sem szidja a pos- I fást, hogy miatta és a postás sem S mondja, ’hogy az újságíró miatt nem § kell a kutyának sem az újság. § Mert így. karácsonykor az egész | magyar’ dolgozó nép egy nagy egy- Ä más lfikére-keblére borulás, nem S „itt valahol, ott valahol, négy-öt magyar összehajol!” — hanem őszKOKTE L Egyről, másról, m íróiunk szehajol az egész ország egy nagy, nagy csodálatos szeretetben, hogy az emberfia lelke belehasad a gyönyörűségtől, — istenem, de szép is ez a karácsony, a szeretet ünnepe. .. itt tartottam a tűnődésben, amint karácsonyra készülvén szeretettel vertem az írógép billentyűit, mert csak azt lehet szeretettel verni, meg a megcsalt férj asszonyát, szóval. mondom, itt tartottam a tűnődésben és lelkemben kis rőzsedalok kezdtek égni, s azt is éreztem, hogy igen, valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek. meg mást is éreztem, de erről csak a bútoripar tehet, amely olyan székeket és a székekre olyan kárpitot gyárt... De hagyjuk, mert ott tartottam: hogy ott tartottam a tűnődésben: milyen szép is ez a szeretet ünnepe, amikor mindenki így szereti a másikat. ... és ekkor jutott eszembe, hogy az imént délelőtt, még a mai szere- tetünnep előtt azt mondta nekem egy ismeretlen, nyomott fejű ürge, akinek véletlenül a lábára léptem: — Marha! Nem tud vigyázni? Én is bemutatkoztam neki és mondtam, hogy tudok, ha van olyasvalaki. akire érdemes. És az is eszembe jutott, hogy a minap miként kaptam húsz deka disznósajt helyett tizénnyolc deka bőrt és miként utasítottak rendre szerény és aggódó kérésemre: — Menjen a dolgára a kedves vevő. itt nem kivételezünk senkivel! — érti nyilván ez alatt, hogy ha kivételeznek velem, akkor huszonegy deka bőrt kaptam volna. Meg az is eszembe jutott, hogy egy hete sincs, amikor néhány pincér rajtam tanulta a kiszolgálást, hogy aztán a ruhámon tanulhasson a Patyolat, s amikor ezt szóvá tettem, a hátam mögött mondták félhangosan: — Ki ez a nyűgös pasas? Hogy ennek semmi se jó! És lám. az ss régen volt. amikor ott álltam az íróasztal előtt, s az, aki az Íróasztal mögött ült — ült. Mondom. 6 ült, és én álltam. De ezt még tudomásul vettem, mert minden bizonnyal a szocializmus kommunizmusba hajnalló korszakában is lesznek még, akik ülnek, s lesznek, akik állnak. Nem megy ez olyan gyorsan. Ami az érdekes volt. hogy amíg ő ült, és én álltam, azalatt ő nem szólt hozzám, pedig én őhozzá igen. Többször is. Köszöntem. Míg végül felnézett rám, de nem engem látott, hanem minden bizonynyal neje őnagvsága pénzt kérő kacsóit. mert teljesen feleslegesen csak ennyit mondott: — Nem! Fogalmam sincs, hogy mire mondta. Aztán az is eszembe jutott, hogyan mondta rólam az izé elvtárs, hogy súlyos alkoholizmusom miatt már a második feleségem hagyott ott. pedig sajnos, még az első sem; s nem feledkezhetem meg arról a kartársról sem, aki gépkocsim árában nem a Részlet Istenét, hanem korrupciót vélte felfedezni. Űristenem! Olyan boldog voltam ekkor: korrumpálnak, egy újságírót! Hát lehet? Hát érdemes már! Hát olyanok már. olyan megbecsültek, köz- tiszteletben állók, nagy és befolyásos egyéniségek lettek, hogy szóba jöhetnek már ők is egy kis, vagy akár nagyobb korruDciónál? Aztán az is eszembe jutott, hogy... De nem. Hagyjuk. A szeretet ünnepe van, amikor egy egész ország egyik fele borul egy egész ország másik felének vállára, hogy szeresse, mert karácsony van. De érdekes dolog: a beigliből mindig marad, néha még új év utánra is. A szeretetből kevesebbet készítünk? Szűk lehet a kapacitás! I” __________l imnininn .........................................— ■—----------p,—*?? O TTHC3S — BIT fia Cl Eli „Hiába mondanám el, úgysem értenétek meg, miért döntötteim így..olvasom egy bírósági iratokhoz csatolt levélben. Aki írta, odakint él, -valamelyik nyugati országban. „Be fogom, bizonyítani — áll egy másikban, — hogy itt is elérem úgy a célomat, mint otthon.“' „El kellett jönnöm otthontól. Az a nő pokollá tette az életemet, üldözött, zsarolt, mert tudlott viselt dolgaimról. De «:ak téged szeretlek. Egy kis» időre van szükségem, s kihozatlak a gyerekkel együtt.” Amikor ezetoat a sorokat írták, még valahogy elfért a szavak között a t „otthon” is. de már távolodéban, súlyta- lanabbul, egyre erőtlenebből ahogy foszladoz.\k az idő kezében a láthatatlan kötelék. Keveset magyarázkodnak; kissé szégyenlősek a betűk, mintha elhatározták volna, hogy önálló életet kezdenék élni, és fenntartással fogadják, amit a toU diktál. Ezeket az emberekét elítéli a paragrafus hazatérés megtagadása miatt,i s kissé furán hangzik, hogy a távollétben elhangzó ítéletekben enyhítő körülmény ís szerepel — ez azonban,, s természetesen, nem a disszidálás körülményeiben keres enyhítő monetumokaá... Az országhatárokkal jelölt otthonnak ez volt az utolsó, hivatalos üzenete. Ahcigy mi, iíthoramaradottak, újgy a törvényeink sem kémek magyarázatot. Erről már' alaposan leszoktattak bennünket a tizennégy esztendős tapasztalatok: hazalátogató „disszidenseink” (egyesek szerint külföldre szakadt hazánkfiai) néhány év titán olyan — fokokkal nemi is mérhető — kínnal törik a magyar nyelvet, hogy a mi egyetemeinken tanuló Olső éves külföldi diákok is szégyenkezhetnek miattuk. Akiket harminc-negyven esztendővel ezelőtt űzött ki a nyomor, ízesen, zamatosán, szépen ejtik ki még most is szavainkat. Ha az idézett levélV- írók valaha hazalátogatnak; tőlük sem várhatunk ennél többet Hazalátogatnak ?...! Inkább így: Magyarországra látogatnak. Aki azt mondja, hogy haza, az már — itthon is marad. Hogy érzik magukat vajon odakint? Mire gondolnak, ha meghallják, hogy bajban vagyunk? Vagy akkor, ha érthetően tudomásukra jut hogy nem tartunk igényt rájuk? ★ Tavasszal nagy bajban pBitunk; sokáig viselnünk kell még az árvíz következményeit. S mielőtt még a hivatalos szervek észbe kaptak volna, már gyűlt a pénz, a csomag, érkeztek a spontán felajánlások... Erről beszélgettünk akkoriban egyik ismerősömmel, lelkesedtünk, adatokkal dobálóztunk, a kilátásokon hajbakatunk, s szerettünk mindenkit, aki újabb felajánlásokkal jelentkezett. Ismerősöm aztán így foglalta össze a beszélgetést, egy váratlan mondattal: — örülök, hogy ebben az országban élek. Valahogy így van. A szürke hétköznapokon eszébe sem jut az embernek, ami természetes. De a „természetest” boldog meghökkenéssel, büszke csodálkozással nyugtázza, ha váratlanul összeüti vele a fejét a sarkon, miközben szórakozottan befordul egy új feladat felé Vaigy itt van például Visonta. Szinte naponta jelennek meg róla hírek, képek. Egy ízben mellette húztunk el a kocsival, s utitársam, aki már régen nem látta az építkezést, kipirult a monumentális látványtól. Aztán büszkén rám nézett, mintha ő építette volna két nap alatt: — Na?... Mit szólsz? — kérdezte. Már a számon volt a gúnyos megjegyzés, de szerencsére még időben eszembe jutott: hát persze! Ezt ő is építi, hiszen valamennyiünk munkája tízmilliomod magunkkal valahogy benne van, mint mindenben. Huszonöt év alatt ugyanis a Nagy Összefüggés kiszámítása a legtermészetesebb matematikai műveletté vált itthon. Miként nehéz megmagyarázniuk a távolodóknak, hogy miért választották a szakítást, nekünk is nehéz ei- . mondanunk, miért maradtunk itthon. Azon egyszerű oknál fogva, hogy eszünkbe sem jut. Az „egyszerűn” van ám a hangsúly! Egy ismerősöm hosszabb nyugati körutazás után hazatért. Amikor az utcán összefutottunk, önkéntelenül kicsúszott a kérdés: — Hát te nem maradtál kint?... — Tűnődve vizs- gálgatott egy ideig, mint egy • idegorvos, aki nem tudja eldönteni, hogy szimulánssal, vagy valamilyen nagyon érdekes, specifikus esettel találkozott, aztán csak megenyhült. — Nézd. Csakugyan,., ez eszembe sem jutott. A legszimpatikusabb maíiyarázatok egyike. mert olyan természetes. Hiszen mi szükségünk van arra, mint Karinthy költőjének, aki egész nap szereti a hazáját, s minden vágya, hogy egyszer a haza rózsaszínű fülcimpái mögé puszilhasson? Az itthon természetessége nem kíván nagyszerű, divatos ruhákat Ami nekünk eszünkbe sem jut, sokszor kimondja más, mi pedig — örülve a felismerésnek és az elismerésnek — ehhez büszkén bólinthatunk. Nemrégiben egy nyugati ország kommunista pártjának küldöttsége járt a megyében. Szívós harcot folytatnak, lépten-nyomon a börtönnel kacérkodnak, s itt lázasan jegyeztek mindent, ami tájékoztatásunkra elhangzott. Az egyik termelőszövetkezetben éppen arról a magából értetődő gondoskodásról volt szó, amellyel a tagok szociális körülményeit igyekeznek eredményesen javítani. A tájékoztatás közben felnéz jegyzeteiből a delegáció vezetője, s ezt mondja: — Milyen csodálatos a szocializmus...! Mi naponta látjuk, ő kimondta helyettünk is. Kátai Gábor ■ .... - > \ Milos Buciik: Keresztül (Csehszlovákia) ác Nyelvi képtelenségek A legegyszerűbb mondanivaló megfogalmazásában is törekedhetünk arra, hogy a közlendő tartalmat a nyelvi képek segítségével is szemléletessé, elképzelhetővé tegyük. Ha azonban helytelenül élünk a képekkel, akkor a túlzó képek, a képzavarok, a nyelvi képtelenségek éppen az ellenkező hatást érik el; nem elképzeltetnek velünk valamit, hanem inkább elképesztenek bennünket, s ugyankor elködösítik, elértebnetlenítik a közlés lényegét is. Az alábbi mondatok bizonyítják megállapításunk helyességét: „A szövetkezeti népművelés az ötletek tárházának egyes helyeken való lecsapódása”. (?) — „Nem lenne szabad szövetkezeti kultúrpolitikánk fejlődésének lehetőségét olyan egvé- nekre bízni, jelenlegi értékítéletétől függővé tenni, akiket még jo ideig nyereg alatt kellene puhítani, és akkor talán remélhetnénk”. — „Sok kultúrmunkás kényszerül a meghasonlás függönyét szeme elé húzni”. Valóban, ezek a mondatok egyrészt a hivataloskodó, fontoskodó, tudálékoskodó nyelvi formálás szomorú példái, másrészt a nyelvi képtelenségek „tárházai” is. A valósággal alig hozhatók kapcsolatba ezek az erőltetett, zavaros s össze nem is illő nyelvi elemekből álló kifejezések: az ötletek tárházának lecsapódása, a meghasonlás függönyét szeme elé húzni stb. Ép nyelvérzékfl emby szinte el sem tudja képzelni. hogyan kaphatott az idézett mondatban nvelvi szerepet „a nyereg alatt puhítani” nyelvi forma. A mon- •’atok megfogalmazója nem 'smerte ermdk a Ittfevezésnek közlő értékét sem. Mivel magy ar ó zh atóik a --.estára tett nvelvi képtelenségek, sületlenségek? Elsősorban a nyelvtudat, a n”eiv- érzék elerőtlenedésével. A felsorakoztatott példákban ugvanis nemcsak a túlzásba vitt. képzet hibáztatható, hanem a nvelvi képtelenségek mögött ható gondolkodási renvheség, logikai bukfenc is. Ebből nedig az a követelmény adódik, hogv a legegyszerűbb nyelvi formálásnak a gondolkodás fegyelmezettségével is párosulnia keli. Dr. Bakos József fía már nekem nem íeheieSí hetett — mondta a nagymama és kivette megtakarított ezer forintjait az OTP-ből, hogy Lajoskánok, egyetlen szép unokájának megvegye azt az izét, ami 1965 forint és 70 fillér, de amiről fogalma sincs, hogy micsoda, csak azt tudja, hogy Lajoska már többször hisztériásán tépte hosszú fürtjeit amiatt, hogy neki még egy nyomorult ilyenje sem lehet, ami 1965 forint és 70 fillérbe kerül, s amiről fogalma sincs a nagymamának, hogy micsoda. — De hát, drága nagymama, Lajoska még csak 16 éves, minek neki olyan drága izé, amikor magának csak 770 forint a nyugdíja. Nem kellett volna! — Ha már nekem nem lehetett, legalább neki legyen meg mindene — szipogta dühösen a nagymama és rám is förmedt... — Hallja, mit szól maga bele, hogy mit veszek a kis unokámnak?! Aztán elöntötte a mosoly és felnézett az égre. Nem az a jó Űristen jött, hanem az a jó kisunokája, a maga ISO centijével és vállig érő hárijával. — Ha már nekem nem lehetett ... — mondta az apa és úgy döntött, hogy az idén mellett a jövőre sem vesz új télikabátot, de megveszi azt a nyomorult magnót a gyereknek, hiszen mi öröme van annak a szerencsétlen gyereknek az életben? Semmi. Még a tanulásban sem leli örömét. Igaz, hogy majd hatezer forint, de neki még annak idején búgócsigára sem tellett, nemhogy magnóra. Rendben van, akkor nem volt magnó, de volt például már villanyvonat, s neki például arra sem tellett, nem úgy mint most, amikor az OTP-kölcsönből meg tudja venni ennek a gyereknek azt a villanyvonatot is, amit három éve nem tudott megvenni. — Mondja, uram... Nem lesz sok egy gyereknek, mégha nagyra nőtt is, hogy magnó, drága villanyvonat a sínekkel... Ugyebár, annak idején ön... — Mit akar az én annak időmmel? Semmi köze, hogyan annak időztem annak idején én. Akkor az volt az élet, most meg ez. Ha már nekem nem lehetett, legalább legyen meg neki mindene ... És menjen a francba, uram, amíg szépen van — tápásskodott kicsit szé- delegve a falhoz, mert ezért majd hatezer forintot összespórolni az ebédpénzekből is érezhető egy dolog ám... — Nézze, kedves uram... Hát nem irtó menő? A La- joskától tanultam, hogy menő fej. Akkor van menő bőrkabát is. Ugye, hogy az? Mit gondolt, mibe került? Jaj, csak az uramnak el ne mondja... Nem, több volt. Látja, ennek prémje is van... Ügy... úgy majdnem négyezer... A, nekem még jó ez a kabát. Alig nyolc éves. Na és, amikor kislány voltam, a nővérem kabátját hordtam, de annak is volt /////✓/////AVnővére, mert hatan voltunk lányok a hát gyerekből, úgyhogy én már akkor talán a tizedik éves kabátot hordtam. Ez meg csak nyolc... Hogy fog ennek az én kis Lajoskám örülni, a szentem. Istenem, hát ha már nekem nem lehetett legyen meg neki, nem igaz? Találkoztam a Lajoskával az ünnepek után, kérdeztem, milyen volt a karácsony. — Haláli, öregúr... haláli unalom — ásított Lajoska, hogy majd összeesett az unalomtól. — De hát a gyönyörű magnó... — Hagyja már maga is a Süket szöveget. Az egy magnó? Röhögnöm kell! Egy nyavalyát magnó! Nyomták volna ide a stexet, majd én kerítettem volna egy klasz- szat, nem ilyen ósdit... Na és az a kabát. Haláli röhej. Fel nem veszem, ha addig nyújtózom is... — hörgőit a méregtől Lajoska és száj- tágtva nézett ey fiú után, akin egy félig nyúzott kecskebőr lógott télikabát gyanánt és menet közben egy ócska nyenyerén nyenyeré- szet... — Azt látja? Az szerelék) Meg a hangszer. Az igen! — csillant fel Lajoska szeme és elrohant a fiú után irigykedni. {egri)
