Népújság, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-20 / 298. szám

László Anna: Á bíró elmeséli álmát A szokott bírái emelvé­nyen ültem. Tagbaszakadt vádlott állt előttem, tudtam róla, hogy Csemának hív­ják, Csema patetikusan és szünet nélkül ordított: — Ártatlan vagyok! Ár­tatlan vagyok! A sok emelet minden fala ezt visszhangozta, az ordí­tás betöltötte a bíróság épü­letét Dobhártyám fájt az irtózatos hangerőtől Befog­tam a fülem, de nem segített Már attól féltem: az agresa- azív óriás-zaj kettéhasítja a koponyámat Túlkiabálni úgysem tudtam volna a vád­lottat csak szájam mozga­tásával a hangzók domború megformálásával igyekeztem esi ti tani: ne üvöltsön, nyu­godjon meg! De ő nem vála­szolt ugyanazt a két szót or­dította tovább, ezredszer is. Ekkor odafordultam Ági­hoz — a jegyzókönyv-veze- tőmhöz, érdeklődje meg, miért visszhangozza az egész épület Csema ártatlanságát hiszen nekem kell ítélnem róla és én tökéletesen tisztá­ban vagyok vele, hogy ártat­lan. Felfüggesztem a tár­gyalást vártam Ágit Nem jött és a rázkódtató ordítás sem szűnt meg Le menekül­tem az utcára. Ott az „Ár­tatlan vagyok!” összesűrűsö­dött s mint a tömény gumi­labda pattant ide-oda az egymással szemben álló há­zak között Ütésétől a házak hátrahőköltek, majd vissza­merevedtek helyükre, ritmi­kusan. Ági a hang pofon­jaitól jobbra-balra tántorog­va közeledett felém. Intett, hogy kövessem. Cserna egy hivatali helyi­ség hatalmas íróasztalánál trónolt. Mi Ágival az irat- szekrény polcán kuporog­tunk láthatatlanul. Mélysé­ges csend volt, a kutak csendje, ahol fű se nő, más nővény sem lélegzik. Meg­hallottam a szívdobogáso­mat. Belépett egy éjszakázástól vörös szemű, vézna férfi, s már a küszöbön mondta, sót folytatta a magáét: — ... az utcára hajított rothadó gyümölcsöt és étel­maradékot belepik a legyek, megfertőzhetik a várost az országot, a földrészt... Épp­úgy, mint a kloáka-tartalom, ha nem lenne csatorna. Nos a zaj ugyanilyen veszélyes szenny. Az én találmányom a lárma csatornázása. Világ­méretű exportcikk, temér­dek valuta ömlene hazánk­ba. A civilizált államok mo­hón ráharaphatnának. Talál­mányom lényege röviden a következő.... Cserna unottan közbe­szólt: — A szakértő bizottság majd megvizsgálja. A Feltaláld a hatalmas író­asztalra ugrott, ugyancsak mint a gumilabda, és mind­két tarjával hadonászott, ballábát dühösen lóbálta CSerna orra előtt: — De nehogy tataijának rajta, nehogy évekig toto­jázzanak! Évek alatt újabb tömegek nyomorod nának meg, az elmegyógyintézetbe Í9... Cserna akkorái ásított, hogy lefújta vele az íróasz­talról a Feltalálót. A padlón gurult, mint akit a hurrikán görget. Csema vízllószerü szájában láttam, a vaeteg- öordás szájpadlására. Hang­ját elnyújtotta, lustán, Öblö­sen meghempergotte m aw- lás; — Gyorsan intézkedünk, ft lehetőségekhez képest a leggyorsabban. Ekkor a Feltaláló kiránga­© lHMMM tott engem az iratszekrény­ből és húzott magával. Leírhatatlanul tarka és dús, a legváltozatosabb vi­rággal borított réthez ér­tünk. Nem örülhettem a lát­ványnak, annyira féltem. A rét kitágult, a tömött virág­takarón őrültek ültek és he­vertek. Az egyik nem szólt semmit, csak állandóan pisa­szegett. A másik felszökkent, tenyerét fülére tapasztva rohangált és visszahuppant a helyére. A harmadik a hátán feküdt, az eget bá­multa és időről időre egy- egy felhőre bökött csupa- csont ujjával; »Kipufogó!” „Aszfalttörő!” „Nagykala­pács!” „Dzsesszdob!” „Csó­nakmotor!” És rozsdásan kacagott mindegyik után. Most én ordítottam. A Fel­találó fülébe: — Menjünk innen! Ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk. Diadalmas volt; meg is nőtt, meg is hízott tőle, vagy félmóternyit, húszkilónyit Bebizonyoso­dott az ő igaza. Zajártalom, Íme! Az álomban hónapok tel­tek, körülbelül félév. A Fel­találó megint ott állt Cserna hatalmas íróasztala előtt. Csema megint ásított, noha ezúttal diszkrétebben. Majd tunyán, de világos tagol ás­sál beszélt: — A szakértő bizottság megvizsgálta a dolgot A do­log nem megy. — Miért?! — kiáltott a Feltaláló és a mennyezetig pattant Kissé be is verte a fejét, koponyája enyhén hozzákoccant a plafonhoz. — Egyrészt azért nem megy, mert hátha beválik a találmány. Ebben az eset­ben világméretű exportcikké fejlődhet és temérdek valu­ta ömölhet hazánkba. Kvázi rázúdulhat hazánkra, minta szökőár. Mi pedig nem len­nénk felkészülve a védelem­re. Azaz: bankjaink és OTP- ki rendeltségeink nincsenek felkészülve ilyen valuta- mennyiség kezelésére. Hiába, kis ország vagyunk. A Feltaláló kövér noteszt kapott elő és villámgyorsan teleírt vagy ötven oldalt az ötleteivel, megjegyzéseivel és matematikai képletekkel Továbbá olyan gigantikus zsákok rajzával amelyben a valuta elférne. És olyan fu­tószalag-prototípus rajzával amely a gigantikus zsákokat képes lenne továbbítani az ország minden tálára. Teljes­séggel belemerült munkájá­ba. Míg dolgozott, homloká­ból hegyes tűzcsóvák csap­tak ki. A mellettem kupor­gó Ági fülébe súgtam: — Ez alighanem lángész. Egyszer csak felújjongott: — Itt a megoldás! Elké­szültem! És diadalittasan dobta no­teszét Csema íróasztalára. Cserna is megörült, amióta a Feltaláló dolgozott, 6 a gyufáját kereste, de sikerte­lenül Most a noteszt bedug­ta a cserépkályha parazsá­ba, s amitar fellángolt, vég­re cigarettára gyújthatott róla. Elégedett pöfékelés közben szólalt meg: — Másrészt azért nem megy, mert a maga talál­mánya még nincs kipróbál­va. Először is gyártani kel­lene. Namármost a gyártás sok pénzbe kerül, s ha aztán nem válik be, engem mág­lyára vetnek. Ilyen alapon M kívánhatja, hogy engedé­lyezzem?! — Ki veti máglyára? — kérdezte a Feltaláló síri hangon. — Vetnek. A Feltaláló ismét töpren­geni kezdett, de már sem­milyen csóva nem csapott ki homlokából Járkált oda és vissza ideges léptekkel mozgott a szája, magában beszélt. Majd úgy szólalt meg, mint aki matematikai végeredményt közöl: — A máglyabüntetést év­századokkal ezelőtt eltöröl­ték. — Sose lehessen tudni, a feketehimlőt is legyőzték, mégis előfordult, hogy visz- szalopódzott, azonkívül a kalap- és ruhafazon is visz- szatér olykor boldogult nagyszülőink fiatalságának divatjához. Mondja, nem ve­szi észre, hogy a terhemre van?! Millió munka vár, milliárd, billió! Ki innen! Takarodjon! Mars! Mars! Irány a Marsbolygó | Előbb azt hittem: Csema ordítása erősödött fel any- nyira, hogy megint fáj tőle a dobhártyám. De már nem 5 üvöltött, hanem a külföldi cégek képviselői: — Máglyára vele, csendet akarunk, csendet! Üvöltésükhöz dobbal trombitával, kürttel szaxo­fonnal és cintányérral szol­gáltattak kísérőzenét. Vagyis a fülhasogató zene ugyanezt jelentette: — Máglyára vele, csendet akarunk, csendet! A külföldi cégek képvise­lői sűrű sorokba rendeződ­tek és elfoglaltak egy tágas udvari Én az udvar sarkába álltam carrarai márvány ta­lapzaton, kissé... hogyan is fejezzem ki magam.;; a»! nak ellenére, hogy mozogj tam... kissé szoborszerűenj egyszóval: szobor voltam és önmagamat ábrázoltam..! de azért mondom: végtagjai^ mat szabadon mozgathattam. A tömeg tőlem követelte; hogy Csemát ítéljem mág­lyára,’ amiért nem engedé­lyezte a zajcsatornázást. Egy­szer már használt módsze-» remmel próbálkoztam, ft hangzókat domborúan meg­formáltam ajkammal D9 senki sem figyelt rám, a kül­földi cégek képviselői dob­jukkal, trombitájukkal kürtjeikkel szaxofonjukkal és cintányér jukkái voltak el­foglalva. Majd, megfeszül­tem, úgy igyekeztem • hangzóimmal: — A máglyahalál régeste­ien régen nem szerepel jog- gyakorlatunkban ... Valaki mégiscsak felfi­gyelt az első sorból s nekem hátat fordítva, trombitája éktelen fújásával tájékoztat­ta a tömeget: — Nem! Nem! Nem vállal* Ja! Egy emberként zúdulta*! felém, oly fenyegetően és vicsorgó képpel, hogy azt gondoltam: itt a vég. Szivem túldobogta az ő dobjukat A szokott emelvényen ül­tem, Cserna előttem, mint vádlott... S a visszhangoa „Ártatlan vagyok!” elnyom­ta a külföldi cégek képvise­lőinek szédítő zenebonáját. Kérdeztem Ágitól, teljesítet­te-e megbízásomat tud .ja-a már, miért kell attól tarta­nom, hogy az agresszív óriás-zaj kettéhasítja kopo­nyámat. Felelt Ági így: — A visszhangosítas azért van, hogy elnyomja a kül­földi vállalatok követelőzé­sét, mert ha az meghallga­tást nyerne, temérdek valu­ta ömölne hazánkba, már­pedig bankjaink és OTP-ki- rendeltségeink nincsenek felkészülve a kezelésére, hiá­ba, kis ország vagyunk. Mondtam erre én: — Ml közöm nekem eh­hez, nekem a törvénykönyv a bázisom, nem is lehet más. A törvénykönyv szerint sem­miféle vétség nem terheli Csemát így a bűnvádi eljá­rást ellene úgyis megszünte­tem. A választékos modorú Ági erre a torkomnak ugrott: —■ Jogállamban élünk! — és megszorította a gégémet — Nincs rá paragrafus! — újra megszorított« a gégé­met — Cserna nem tett sem­mit? semmit se tett! Sem­mit! — és háromszor meg­szorította a gégémet. Fuldokoltam, hörögtem és felébredtem. A pizsamakabátoxn nyaka» rettenetesen szoros. Az este kértem Is a feleségemet, varrja a legfelső gombot kijjebb. Rajtam nem varr ja meg, mondla, vannak ilyen szabályai, ráér sz holnap is. Ezért, kellett fuldokolnom ál­momban... Igaz, gombolat-' lan Is hagyhattam volna • tallér* Zoltai Z. András: Élűi volna 1° z alvás és as ébrenlét határán hallja, hogy az asszony szipákol mellette. Hiába kérte annyiszor: ne sírjon! Talán nem értette, vagy nem is figyel rá. Kü­lönös, hogy már nem érti senki sem. Tegnap, meg az­előtt a látogatói, rokonok, szomszédok, jó ismerősök ért­hetetlen módon maguk közt beszéltek, s kérdéseire so­sem válaszoltak... Ezen a borús, ködös reggelen megérkeztek legjobb bajtársai is: Váradi, Jácint, Puttonyos, Herényi; vér- foltos zubbony lötyögött rajtuk, ápolatlanok és szakál­lasak voltak. Ferenc úgy tudta, hogy régen elpusztul­tak, még 1942-ben, a nagy áttörésnél, Voronyezs alatt*. Honnan jöttek elő?! Halk, visszafogott léptekkel vonultak keresztül a szobán, kíméletes halkan húzták székeiket betegágya mellé, s föléje hajoltak. Ijesztő kísérteteknek tűntek mind a négyen. — Gondoltuk, megnézünk, élsz-e még? — mormog­ták egyszerre. Leheletüknek nyirkáé földszaga volt. — Most még láthattok... Ki tudja meddig — nyö­szörgőit Ferenc. — Isztok-e pálinkát? Jó barackot főz­tem. Tudom, szerettek... Rózsi, hozz be egy üveggel! Az asszony térült-fordult, s fonott kis bütykösből töltött mind • négynek. Nem szabadkoztak, mohón meg­itták. — Emlékszel, Ferenc, odakint a front vad hóviha­rában, harminc fok mínuszban meghaltunk volna egy pofa snapsztól... Emlékszik, persze, hogyne emlékezne. Mostanában — furcsa — mindsti eszébe jut. Régen elfelejtett beszél­getéseket, hangulatokat is fel tud idézni. Kitárul előtte a múlt emléktára, ismerős képek tolakodnak eléje, s úgy nézi őket, mintha egyedül ülne egy moziban. Gyakran jó lenne szólni valakihez, érezni agy vállat, nyúlni egy kés után, s beszélni a gyermekkoráról, legény életétói, házasságáról és sah minden másról Látja magát, amint negyvenhét karácsonyán gyű­rötten, kopottan hasavánsaorog a hadifogságból Az első éjszakán Rózsi as ágyban könnyes szemmé' Simogatja végig haja ősz szálait. Megváltozott, száraz, darabos ember tett, hdttgaioa iá komor hangulatú. Alig beszélt, alig kérdezett. Ügy érezte, mintha teljesen idegen asszony öle Iné ót, ismeretlen, sohasem tapasztalt új mozdulatokkal Parázsnak érezte mindén portihéját, perzselőn, forrón égette testét — Nagyon hiányoztál, — duruzsolt az asszony. Ag­gódtam, féltem, hogy sosem jutsz haza... Ízlelte szavait, clbódult tőlük, mint az Illatától, amit azelőtt sosem érzett rajta. Még éjféltájt sem aludtak el. Nyitott szemmel, moz­dulatlanul feküdtek a félhomályban, s őrizték egymás titkolt, M nem mondott gondolatait Váratlanul zokogás rázta meg Rózsi testét. Ferenc bátortalanul, rossz sejtelemmel fordult hozzá. Érdes bőrű tenyerével izgatottan matatott az arca körül. — Mi bánt, kedves? — kérdezte félkönyökére tá­maszkodva. Tekintetét mélyen az asszony arcába fúrta, Homloka keskeny gondbarázdái közt kutatott előbb, az­tán a szemébe hunyorgott zavartan. — Miért sírsz, mondd meg? — Nem sir ok, hagyjál! Ne kérdezz most engemI Semmit se kérdezz! — felelt az asszony. — Jól van, nem kérdezlek — egyezett bele. Szo­rongva kelt fel, remegő ujjakkal sodort cigarettát, a katicsóból bort töltött magának, ettől bátrabban fordult Rózsi felé. — Mégiscsak szeretném tudni, mi bajod van! — kö­zölte szárazon, parancsoló hangon. — Beszélj őszintén! Vádlón, hűvös arccal nézett vissza Rózsi. Ferenc megrettent a tekintetétől. Soha azelőtt nem látta ilyennek. Bánta már, hogy durván beszélt vele. Megfogadta, eztán soha többé nem faggatja Rózsit. Néhány éven át egyedül küszködött hét hold szántó­földjén. ötvenkettőben beagitálták a közösbe. Rózsi ott­hon maradt, baromfit nevelt, tehénnel bajlódott, sok munkája akadt, alig győzte. Az akkori aszály külön sorscsapás vélt. Még az év­ben megrokkant a nádfedeles ház is, javítani kellett, nem várhattak vele. amíg rájuk szakad a tető. Eladta féltve őrzött igásszekerét, s a megpenészedett lószerszá­mokat, sőt később megvált a Lina tehéntől is. Fűrészelt faárut, nádpallót, téglát, cserepeket vett, s egy őszön át mindent rendbe hozatott. Akkor még bírta erővel, csak tél felé kezdett fájni veséje. Eleinte oda sem figyelt. Katonaemlék, nem olyan öreg még, hogy ki ne heverje, összeszorított foggal eről­ködött, ne nevessék ki a többiek. Juhász, az elnök figyelt fel rá egyszer. Leparancsolta az igásszekérről, ne hord­jon több trágyát, menjen az istállóba, a lovak közé, ott tevékenykedjék, az könnyebb munka. Ott, az istállóban érte a baleset. Itatás közben megrágta veséjét egy kanca... Eszméletlenül vitték a kórházba, A műtét után ki­lókat fogyott. Másfél hónap múltán összeaszalt testtel engedték hasa. Azóta is egyre gyengült,.. Váratlanul ismét a jelenbe eszmél, Közeledő léptek neszét hallja. Tudja, behunyt szemmel fekszik beteg­ágyán. Érzékeli saját tehetetlenségét. Nincs ereje már, iwgy felnyissa szemét, a belebámuljon a távozó világba. — Hogy aludt a beteg, kedves asszonyom?... Ráismer a hangra, Bérces doktori. De Rózsi suttogó válaszát nem érti. Az orvos sima, hűvös kezét érzi, Bilincsként fonódik a csuklója köré, majd mellkasán matat, a seine fölött — Még egy injekció — hümmőg ne orvos — OS jót fog fenni... Attól nyugodt less, E ret, hogy ctz orvos ott áll mellette, hangja mégis messziről érkezik, alig ér hozzá. Testetlenül lebeg iszonyú magasan, ég és föld között, imbolyog, száll, és zuhan. Nem megnyugodni, élni volna j&l^l

Next

/
Thumbnails
Contents