Népújság, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-20 / 298. szám
■Sä » PABKAS ANDBÄSi Csendes hódolat Beethoven évfordulójára Kint téli délután sötétedik, Belül homály kerüli meg a csendet; A képzelet csak messzire üzenhet, S felhangzik bölcsen a Kilencedik. E bölcsességből fájón felderenghet A bizalom: a fürge, szőke hit Kinyitja nagy, szemérmes szemeit S arcával mosolyogja ránk a rendet. Az embereknek meg ken hatolok, De minden hangból a remény dereng ki. — „Legyetek átkarolva milliók” ■— A sok torok, a sok hang egyre zengi, Míg az Idő orsói leperegnek, Igaz hatalma van a szeretetnek. Késesók anyámnak Angám osak akikor Imme boldog, ha jóllaknék s egy jó ebéd atán eéheveréssoe, telt gyomorral, álmodnék apámról. 8s én nem lennék akkor boldog — háború, éhes száj, üres gyomor — apóm száraz kenyérhajat ebédelt őrömmel, éhesen. 8$ én nem lennék akkor boldog, — anyám nem tudja: életében melyik ebéd után pihent jóllakotton, s mikor álmodott apámról, aki akkor is szerette, mikor a fasiszták lőtték ssét az arcát, apámról, aki hitte, hogy majd élek, a róla álmodva, •megcsókolom anyám két kesén. mOKKA SÁNDOR: Kézenfogva A fák tartják az eget ő; fehér szelek rejtik tűzhelyed papilla lényéi a kova-villanásé eszméletet Bériem feketéjét a tüntető mezítelenség ékét, Évszakok keringenek fölöttünk villámkoszorús záporok sövényé fénylik érosőlyúak a lombok a tárnák öblös odva fel vonít a fürtökben lógó csillagokra. Nézem Nap-arcod erjedő szerelmünk bizonyosságát. Ich elletünk foszló kendő-fehérét — közben peregnek gyöngytényű nappalok. Add a kezed vezetlek porcsó vas utak «segélyért márvány-ég alatt — lépteink súlya a bennünk mért idő. Gerencsér Miklós: TESTVÉREK ^ asámap már virradatkor megérezni hogy a falu előző este kilépett a hámból, A nap jön fölfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zördül szekér az udvaron, nem rengeti meg a házakat a vontató pufo- gása és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. ^ Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszekoppanások. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a fala felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppanásokra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karikalábú, kaj- lakalapú parasztember zaklatottan csavargóit a faluban. Sietve rakta egymás elé nagy, vastagszárú csizmáit, kezét a bekecse zsebében tartotta, mintha hideg volna. N Szembe találkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosszúderekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a brigódvezetője volt A brigadéros ünneplőben feszített, mint aki lakodalomba készüL Messziről ráköszönt az öregre: i — Szép jóreggelt, Béla bátyám! Hát ma* ga hová siet? I — A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, inert a fiatalember a kezét nyújtotta. — Na hát, az a tegnapi langyos eső Sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető a gazda örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta, a koppa- násokat. A brigádvezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan fejszecsattogás» Megkérdezte: — Már egy órája hallom ezt a kopá- csolást. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mondta: 4, — Nálam, fiam, nálam..! ^ c tovább nem tudott beszélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Kanászkap- tatónál. Itt megállt, csititotta magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hiszen minden fának az a sorsa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fennségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját. A fák meg szoktak borzongani, ha a törzsüket a fejsze bántja, — de ez keményen tűrte az ütéseket, mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szándékát. Szitás Béla állt a Kanászkaptatőn, szíve tele volt szorongással, s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia mór egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél, Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szom- i *®édos, kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás ember Szitás Béla, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott. A nem szűnő fejszecsattogások szilánkok módjára egytől egyig beletaláltak s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt. Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mértéktelenéget, mert minden valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. így hát lassacskán a nyárfa lett a legközelebbi hozzátartozója, gazdája úgy tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán jő testvérek maradtak mindvégig. Szép csendben megöregedtek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak. C wzitás Béla nagy nyárfája volt az első, amelyik ősszel elhullajtotta a lombját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-halasztotta az időt, egyszer már meg is fogta a baltát, de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem válhatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkulták, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt Langyos szél fújdogált, ő meg levetette a kalapját, hadd frissítse a levegő horpadt halántékát Tette volna vissza a helyére a kalapot, de félúton megállt a keze. Ügy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult az egész roppant korona. Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget, suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit Megint csend lett És világosabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darabbal. Szitás Béla visszatette a fejére a kalapját Másnapra Is derült maradt az Idő. Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagylegelő között, azon a nyílegyenes dűlőúton nyolcvan nyárfahusángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Délután jött a hosszú derekú brigádvezető, nézegette a kölyökfák katonás sorát — Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az isten is ehhez fog igazodni! —• lelkendezett Szitás Béla csendesen melléje állt egy izmos husángot szorongatott Mogorván megkérdezte: — Ezt hazavihetem? Otthon is kell a fa..; — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. Gondtalanul egyezett bele az öreg kívánságába: — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi. M ^ ivei Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya — uzsonnaidőben fogott a falatozáshoz. Egy tavalyi szárkupacra ült, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból, minduntalan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított. Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör lenekére fészket szórt avarból, erre állította a husángot, melyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások feketéllettek körülötte. Lapátjával gondosan összeszedte a porhanyóé humuszt, ezt szórta a fa gyökeréhez. A többi földet vigyázva rakosgatta vissza a gödörbe, mintha lélegző élet maradt volna a hantok alatt. — Ez nő a legnagyobbra elégedetten, amikor végzett. Az Esterházy- gyűjtemény remekei a Szépművészeti Múzeumban A Budapesti Szépművészeti Múzeum a közepes közgyűjtemények közé tartozik. Abban viszont, hogy anyagában minden korszak, stílus, jelentősebb iskola és mester — ha csak mutatóban is — lap visel ve van, a nagyok közül is csak néhány versenyezhet vele. Éppen ezzel a teljességgel szerezte nemzetközi jó hírét A múzeum régi képtárának karakterét meghatározó sokrétűség törzsanyagára, az Esterházy-gyűjteményre vezethető vissza, amely éppen ráér, éve, 1870 decemberében került köztulajdonba. Ekkor adta el ugyanis a pénzügyi gondokkal küzdő hercegi család a magyar államinak európai hírű gyűjteményét! 637 festményt, 3935 rajzot é6 több, mint félszázezer metszetet Becsületükre szolgált a méltányos ár: a párizsi Louvre szakembere szerint értékének az egyharmadáért, más külföldi vevők magasabb ajánlataival szemben, 1 200 000 aranyforintért váltók meg a család 200 év óta gyűjtött remekeitől. Esterházy Miklós nádor, 9 fia Pál herceg, Fraknó várában gyűjtötte a képtár elsőit Haydn mecénása, „Fényes” Miklós, „tündérbirodalmában”, a fertődi kastélyban külön szárnyépületet, „Képes palotát” emeltetett a gyűjteménynek. 0 szerezte meg a róla elnevezett, híres Raftóello Madonnát, amelyet a művészettudomány különös becsben tart, mert befejezetlen, s így betekintést nyújt a nagy mester műhelytitkaiba. A főként muzsikát, udvari bálokat, zenés mulatságot szerető nagy mecénás, másodrangúnak tartotta a gyűjteményt; igazi megalapozója unokája, Miklós nádor, akinek ügynökei beutaztál! Európát, hogy képtárfejlesztő céljánál! eleget tegyenek: minden kor, stílus és mester műveit egybegyűjtsék. Ö vásárolta meg a családi gyűjtemény zömét, köztük Go- reggio híres Szoptatós Madonnáját, amelyet Goethe még Nápolyban látott. A múlt század elején kora másik híres műgyűjtőjétől, Kaunitz hercegtől megvásárolta annak bécsi palotáját, s Itt állította ki gyűjteményét, amely 1815-től a nagyközönség előtt !s nyitva volt, e mintegy ötven esztendőn át Becs egyik nevezetességének számított Termeit a világ minden tájáról felkeresték látogatót Fia, Pál herceg pótolta a gyűjtemény legnagyobb hiányosságát, 22 spanyol festmény megvásárlásávat Kilenc évvel később megvásárolta az európai hírű gyűjteményt a magyar állam, s a képtár 1906-ban végleges helyére, az akkor épült Szépművészeti Múzeumba került Remekművei — amelyeket ma már lehetetlen volna megszerezni — a további fejlesztés alapjai maradtak mindmáig. Méltán emlékezett meg tehát az intézmény az alapítókról, a márványterembe gyújtván az állandó kiállításon szereplő remekművek javát. A reneszánsz mestereinek: a velencei Crivelli- nek, a Mediciek udvari festőjének, a firenzei Ghirlan- daiomak, a milánói Boltraf- fionak (kinek Madonnáját jó ideig mestere, Leonardo művének hitték), a par mai Correggio, s a velencei érett reneszánsz szenvedélyes ecse- tű mestere, Tintoretto, valamint honfitársai, a főúri pompa festője, Veronese, s a lagúnák városában működő genovai mester, Bemardo Strozzi vásznait Múzeumunk méltán világhíres spanyol gyűjteményének „sztárjai”* Migilftfe Ribera és Zurbaran, Goya Víz- hordó lánya és Köszörűse 1822-ben, még az utolsó nagy spanyol mester életében kerültek az Esterházy-gyűjte- ménybe, ami a forradalmár festő művészetének korai elismeréséről vall, — egyben a magyar főúri gyűjtők jó szemét, ízlését dicséri. A gyűjtemény szára szerint legnagyobb, XVII. századi, németalföldi anyagából kiemelkedik a „nagy hollandus”, Rembrandt, öreg rabbinusa és a délen, Flandriában alkotó Van Dyck, — Rubens tanítványa — ifjúkori remek kettős arcmása. A német reneszánszot Dürer kortársa, a protestáns szász fejedelem udvari festője, Lucas Cranach, valamint a klasszicizmus egykor nagyra- becsült mestere, Anton Raphael Mengs Szent Család-ja képviseli, amelyen a művész — önmagát és családját örökítette meg. A jubileumi kiállítás méltó évadzárója a Szépművészeti Múzeum idei rendezvényinek. Hozzá kapcsolódik majd 1971 első tárlata, amely az Esterházy-gyűjtemény legszebb grafikáit tárja közszemlére, Artner Tivadar 1970. december 30.. vasán***
