Népújság, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-13 / 292. szám
THIERY ÁRPÁI* BÓDI GÁSPÁR HOSSZÚ NAPJA n ® ódi az autóbuszjegye® gondosan összehajtogatta, zsebretette, majd elhelyezkedett az ülésen. Indulás előtís még egyszer az ablakhoz hajolt, mintha meg akart volna bizonyosodni: valóban nem egy furcsa álom áldozata. Felpillantott a szociális otthon sárga, kastélyszerű épületére, mely így tél utolján, mikor már a mélyebb részeken is olvadozott a hó, valósággal világított a íöldszínü, ázott domb tetején. Boáinak úgy tűnt: a kapunál a fiatal fenyők között, vállára vetett intézeti köpenyben ott áll az igazgatónő. Bódi visszahúzódott az ablaktól, és azt gondolta: Az ördögbe, hogyan láthatnám én innen, ő meg onnan engemet?... De nem szabadult az igazgatónő száraz, deszkaszerű alakjától, egyre csak visszatért eléje, pontosan úgy, ahogy az este a fehér íróasztal mögött a válláról le-leesúszó köpenyét igazgatva ült. Bódi papírjaié lapozgatta. — Magának holnap orvosi vizsgálatra kell mennie — mondta. •— Igenis.’ — De nincs, aki elkísérje & városba. — Alikor nem megyek! *•£ myugodott bele Bódi. Az igazgatónő felpillantod! álható, türelmes tekintetével, amely sohasem az emberelőre és a tárgyakra nézett, hanem mögéjük. —* Én azonban kísérő nélkül is elengedem magát. Nem érdekel, hogy mi van itt a papírjaiban. Miért ne jönne vissza rendesen egyedül is, ha egyszer vissza kell jönnie. Nem igaz, Bódé? — Maga tudja... — Itt vannak a papírjai. A reggeli autóbusszal bemegy a városba és megjelenik mindenütt, ahol kell. Nem először fordul meg maga azokon a helyeken. De figyelmeztetem valamire! Ha maga este kilenckor nincs itt az intézetben, ha lece- szegfidik, ha elcsavarog... Ha bármi disznóságot csinál, maga nem ember többé előttem! Megértette? — Kendben van — mondta Bódi furcsa hangon, s mintha egy idegennek a hangján szólalt volna meg, és azt sem értette: hogyan talált rá ilyen könnyen a megfelelő szavakra? F ■•légült, boldog mosolyt Syal ült az autóbuszban, és ez a kifejezés az orvosi rendelőkben sem tűnt el az arcáról. Az ápolónők meglepett kérdéseire titokzatosan mosolygot, az orvosoknak pedig a gyógyuló betegek tájékozott bizakodásával vála- ■szolgatott. Egy csöppet sem emlékeztetett arra az iszákos, rossz modorú svihákra, aki megbízhatatlan volt pénzben, szóban, időben, és aki évekig magára hagyatva élt a külvárosi felvonulási épületek táján, sokan bolondnak tartották, míg valaki szólt az érdekében, és egy szociális otthonban helyezték el. A boldog arckifejezés az orvosi vizsgálatok végeztével kezdett tünedezni, mintha Bódi az utcákon bolyongva- fokozatosan ébredt volna tudatára, hogy ezt a délelőtti kis pa- pírboldogsagot csak azért hitethette el magával, mert már nem jutnak eszébe a régi idők, s ha mégis: idegen tárgyként úszkálnak az emlékezetében, s nem tud igazán ragaszkodni hozzájuk. Azt gondolta: A cimborák ilyenkor a vasúton, meg a közraktárak körül lézengenek... Nem akart velük találkozni, s a belváros felé ■üdült, M :fni-h,fcÍÉ.a^jlll ' GÚNYÉI JÓZSEF: Hegemelem a kalapom Meglengetem a kalapom minden jóismerösnek. Lohol set idő. Homlokom napról napra idősebb. Volt és lesz ezután is két-három jóbarátom, s valameddig még hazavár szálló esttel a lányom* Naponta rablóm magamat sűrű perc-pergőtűzben, nézek a tegnapok után vidáman, keserűen. Ä gyógyszertárnál egy liaí talmas, fehér kéz nyúlt feléje, majd kirajzolódott a keskeny, beesett sólyomarc, és az arcon furcsa módon feléledtek a harag piros foltjai. így állt, ilyen haragosan és meglepetten az egykori ezerszázas FIAT mellett: ki akarta nyitni az ajtaját* és csak altkor verte észre, hogy be van hegeszt- Ve • • • — Bódt elvtársi — ért hozzá barátságosan a nagy fehér kéz. Bódi összerezzent és azt gondolta: Annyira egyezik minden, hogy nem lehet igaz. S nem értette, hogy az ő keze miért nem mozog? — Főnök!... Azaz, Sípos élvtárs! nyögte* Szabadkozott, valósággá® húzatta magát, de Sípos becipelte egy mellékutcába. A pincében a pincér négy téli poharat tett eléjük az asztalra. Bódi elborzadt és lehunyva a szemét. — Ügy láttam, hogy biceg. Mi történt magával? — kérdezte Sípos. •— Karambol. Nyele éve már. — öl.:: — pillantott SP pos részvéttel egykori sofőrjére. — Magának pedig mindene volt az autó. Bódi elvörösödött. Az asz- f,al súrolt deszkalapjára bámult. — A karambol titán vidékre .költöztem — mondta, — Most egy gazdaság kocsiját vezetem. S fpos a poharáért nyűit, — Én pedig tizenöt éve már, hogy a minisztériumban vagyok. Most látogatóba jöttem ide a rokonokhoz... Nem iszik, Bódi elvtárs? — Legfeljebb egy keveset — mondta Bódi erőtlenül, és a hazugságán tűnődött. Azt gondolta vöröslő arccal: Tehát így ég el szégyenében az ember. — Hány éve 5s, hogy mi együtt voltunk? — kérdezte Sípos. — Negyvenhétben.-*■ Micsoda idők voltak akkor... — Nagy idők voltak —- bólintott Bódi komolyan, és ahányszor Síposra pillantott, egyre csak a rozoga FIAT- ot látta maga előtt, amelynek az egész jobb oldalát egy szerencsétlen hidrakanyarodásnál leszakította. A bányavidéken napok óta zuhogott az eső, az utak oldalát kimosta a víz, de menni kellett, nem törődve az életveszélyes utakkal, s akkor a meszelt kőhíd egyszer csak alattomosan ott termett előtte. Ajtó nélkül nem járhattak, a leszakadt ajtókat fel kellett hegeszteni. Attól kezdve bal oldalról másztak be a kocsiba, míg Sípos meg nem unta a beosztásához képest megalázó ki- és beszállásokat, és felkutatott a városban egy Opelt. Négyen méntele az autóért. — A nép nevében! — mondták halálos komolysággal a szobafestőnek, aki megszeppenve állt előttük az udvar közepén. Mulatságos volt, ahogy igyekezett a kedvükben járni. Kinyitotta a pajtát. A ponyvát lerángatta a kocsiról, és széttárt, tehetetlen karral azt mondta: — Ezt csak tolni lehet, kérem ... Szerencsére négyén voltak, de így is alaposan megizzadtak, mire nevetség tárgyaként az ütött- kopotí kocsit a városon át* betolták a pártgarázsba.' Bódi csodálattal hallgatta Sípost. Minden megelevenedett amiről beszélt, csak ki kellett nyújtania a kezét, hogy megérintse a hegesztőt, aki egész éjszakán át dolgozott a FIAT ajtajaival, hogy Bódi másnap elfuvarozhassa Sípost a választási gyűlésre... Bódi hallgatott, nem tudta félbeszakítani Sípost. Egyszer a faliórára pillantott. Sípos észrevette* — Dolga van? —« Ó, nem, nem;?? OT5 dolgom volna azon kívül, hogy itt vagyok most magával?... — tiltakozott Bódi, és a kezét rátette Sípos karjára. Meg is szorította egy kicsit. — Mi van. Bódi elvtársi? — hunyorított Sípos elérzé-* keijyülten. — Semmi — nyögte Bódi, és az arcát a kabátja ujjába törölte. — Csak nekem is eszembe jutott az a sok minden, amiken végigmentünk mi ketten. Akik láttak működni bennünket, biztos azt gondolták magúkban: Ki hitte volna róluk, hogy «ívnyire értik, amit csinálnak?... 0, mi egészen nagy emberek Voltunk akkor. Elhiszi nekem? Sípos eltűnődve simogatta á poharát. — Kisemberek , voltunk fiú, Bódi elvtárs — mondta. — Csak nagy dolgokat műveltünk, és ez téveszti meg magát... Szótlanul ültek az asztalnál. Elérzékenyültek a sok emléktől, amelyeket ezek az órák kimozdítottak a helyükről, s most ott vonultak előttük diadalmasan és kipirulva — pontosan úgy, mint akkor a valóság perceiben. Az utcán Sípos érzelmesen megölelte Bódit. Magához is szorította egy kicsit. Bódi krákogott. egyik lábáról a másikra állt. Nem érzett bűntudatot, 'hogy elhallgatta Sípos előtt a szociális otthont sőt igyekezett a régi színekben feltüntetni magát. Amiatt * sem érzett bűntudatot, hogy nem tett említést a feleségéről, aki a karambolnál szörnyethalt mellette, és a három évről sem beszélt, amire jogerősen elítélték A bűntudat helyett valami mást érzett. Leginkább ázt, hogy egyszer valahol elveszített valamit, aminek már nem is tudja pontosan a nevét, s így most már meg sem 'találhatja. u ™ egvárto, míg Sípos eltűnt a házak sötétlő árnyékában, aztán amennyire a rossz lába engedte, futni kezdett az autóbuszállomás felé. A szolgálati épület minden ablaka sötét volt már, a söntés is bezárt. Elmúlt nyolc óra. Bódi leroskadt a hármas kocsiállásnál, ahonnan az ő autóbusza indult. Egyszerre nyomasztónak, sőt elviselhetetlennek találta az idő súlyát, mintha minden perc — ami eddig volt és ami még lesz — külön nehezedett volna rá. Az igazgatónő alakja is egyre többször jelent meg előtte. Mindennel* én vagyok az oka, de hát, ha nem volt erő bennem, hogy mást tehettem volna, nyöszörgőit... Taxi suhant át az autóbuszállomáson. Bódi későn vette észre. Integetett, egy darabig futott is utána, a sofőr azonban nem vette észre. Vagy azt hitte, hogy részeg vagyok, gondolta Bódi elkeseredve majd ameaayum a sántasága engedte, futott vissza a főtér felé. Egy mellékutcában talált rá a taxiirodára. Az egyenruhás fiatalasszony fémfogait csillogtatva azt mondta: — Körülbelül, háromszáz forint. És várni kell a kocsira. Bódi válasz nélkül bólintott, és leült a várópadra. Mondhattam volna, hogy nekem minden perc számít, gondolta, majd benyúlt a zsebébe, megtapogatta a tárcáját. Benne volt a rokkantsági nyugdíja, amelyet tegnap vett át a gondnokságon. Két csomag cigaretta ára hiányzott belőle. Várakozás közben alacsony, kövérkés alakja valósággal elveszett a széles pad sarkában. Csak akkor tűnt fel, ha nyílt az ajtó, s Bódi abban a reményben, hogy érte jött a taxi előre íuralcodott Kilenc óra előtt értek fel n Rigó-tetőre, ahonnan már látni lehetett a szociális otthon áblakfényeít. Bódi egész úton növekvő aggodalommal figyelte a taxióra kattanásait, és amikor a kocsi kezdett leereszkedni a tetőről, intett. — Csak eddig? —* kérdezte a sofőr. —■ Csak eddig. — Felviszem én. az otthonig, mint egy úriembert. — Hagyja csak!.-- mondta Bódi. Á tárcájából elővette a rokkantsági nyugdíját és odaadta a sofőrnek. — Itt a pénze. M «1 egvárta, amíg a taxi nagynehezen megfordult a keskeny úton, aztán elindult gyalog. Sohasem kedvelte a nehéz magyarázható dolgokat, és még inkább nem, ha sajnálatra méltónak látszott. Most sem arra gondolt, hogy legfeljebb fél tízre érhet fel az otthonba, és okosabb volna, ha azon törné a fejét, amit majd az igazgatónőnek mond. Ehelyett 'még egyszer átélte a régi dolgokat, Sípossal, a FlAT-tal és az Opellal. Közben könnyezett, csak könnyezett, a kabátujjába törölgette a szemét. S mint gyakran megtörténik az emberrel: egyszerre voltak ezek a visszahozhatatlan múlt iránt érzett bánat és a boldogság könnyei. Megemelem a kalapom. Éltem harmincöt évet. Élek még ennyit? S ami lesz fényesebb lesz, sötéteb b? PAUL EEUARDt ló igazság Forró a törvény«! ember Hogy a törtből bor legyen Hogy a szénből tűz legyen És a csókból újra ember. Kemény a törvényed ember Érintetlen megmaradni Háborúban és nyomorban S halálos veszélyben is Szelíd a törvényed ember Vizet ténnyé változtatni Valósággá ami álom Testvérré az ellenséget Ősi s űjdonűj e törvény Ez tökéletesedik A gyermekszívből kinővén A legfőbb értelemig Illyés Gyula fordítása ?5 éve született a nagy francia költő. FARKAS ANDRÁS: \ Ha elkaphatnám... Kínálja önmagát az ősei ég Kihívóan, nem is szemérmesen, Drágára tartja kéklő semmijét És még rátartibb, hogy hosszan lesein. Mint részeg fűtő, a nap őgyeleg, Lenéz, mert hátat fordítok neki, Pedig jól tudja hogy ez a meleg A tervszerűtlen munkát bégeti. Nyom a kékség, ahogy alatta állok, Solid csodálnám, ámde mit tegyek, Repülő húz ed, mint mohó sirályok, Hű elkaphatnám, mint egy friss legyet. Ügy r&jaülnéli és a végtelenben Csak bukfencezni, szállni vinne engem. Ez a kémény meg az a ház kőműves kezét dicsérik, Ő rakja sorra a téglát falusáéitól, faluszélig. ÁH az idő, meg se moccan, Biharugrán porfelhő száll. Tapasztó Péter fejfáját akkor látja meg Szabó Pál, A parasztok emlékeznek, — malterosan, ha meglátták ímbolyogni a zsúptetőn, barátin fölkiabálták: Pali, te csak mindig építsz, nő a fal, s véle a kémény, s mit kapsz érte? Kenyér se jut, mégis remélsz lelked mélyén. Ott a pallón álmodoztál, Móricz Zsigmond se látta még. meddig jutsz cl a kéménytől, — sötét volt a bihari ég. Azt Ss mondták, elsirattad, ha uckéren ment egy halott. s megéreztcd a tél jöttét, éjszaka a csendőrszagot, A szép éhe, a tudásszomj évezredig volt itt kínzó, itt nőtt benned meg az embei, s talán ezért lettél író. így komáznak véled otthon. Páti bácsi — s azt is mondják, most is építsz, de másképpen rakod szép szóból a téglát. Zuhog a szó! Hogy mi hajtja? Tudják: életüket mondod, annyiféle szív ver benned s őrli lassan meg a gondot. Széthullhat az idő, te állsz, tartanak a bivalyévek, «-» éveiddel elevenen ásnak a szívekbe téged. Megmozdult a föld, a lélek, esodát látnak Biharugrán, — országos lett neved itthon, • teizmád immár világot jár. MÁTYÁS FERENC: PALI BÁCSI
