Népújság, 1970. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-29 / 280. szám

FELSZABADÍTÁS Színes panoráma a II. világháborúról Á gépek és « fegyverek sokasága betölti a szélesvász- mat is, nagy csatajelenetek peregnek előttünk: dokumen­tumszerű pontossággal meg­elevenedik a második világ­háború egy izgalmas szaka­sza. Az emlékezetes kurszki tankcsatáról és a dnyeperi átkelésről van szó, amely Sztálingrád után másodszor pecsételte meg a német csa­patok sorsát. Amikor megindult a hatal­mas hadigépezet, a tankok, a fegyverek rohama, attól fél­tem, hogy a haditechnika el­takarja az embert, s egyedüli főszereplője lesz ennek a monumentális filmnek. Té­vedtem, mert a Felszabadí­tás alkotói arra vállalkoztak, hogy az átfogó harcokkal, a dinamikus képsorokkal egy­idejűleg bemutassák az egyé­ni sorsokat, tragédiákat is. így nem elsősorban a fegy­verek, hanem a bátorság és az önfeláldozó hősiesség lett a film főszereplője. Különö­sen Cvetajev kapitány sorsá­ra és hősiességére emlékszünk sokáig és szerelmére, Zojára, akit mindig elszakít tőle a kegyetlen háború. A harcoló katonáikon túl bemutatja a film a főpa­rancsnokság és a legfelsőbb vezérkar izgalmas légikörét, vitáit, amelyek a nagy dön­téseket megelőzték. A film mindig a döntés pillanatai­ban ábrázolja a vezetőket, az államférfiakat, és állásfogla­lásukkal egyben jellemzi is magatartásukat. Felvillannak a történe­lem emlékezetes eseményed, Hitler és Mussolini találko­zója, majd Mussolini kisza­badítása a San Sasso-hegyi „sasfészekből”, aztán látjuk a teheráni konferenciát, ahol Sztálin határozott sürgetésére Roosevelt is támogatja a tak­tikázó Churchillel szemben a második front megnyitását. A dokumentális pontosság és alaposság szinte végigvo­nul az egész filmen. Látni, érezni, hogy az alkotóik fel­használták a legfrissebb ku­tatásokat, a legújabban meg­jelent memoárokat, s ezzel a módszerrel szinte újraérté­kelték a második világháború egyes mozzanatait, a dönté­sek jelentőségét. Őszintén szólva, voltak bizonyos kételyeim e film­mel kapcsolatban. Nem a film hitele, művészi mércéje ál­lította elém a kérdőjeleket, inkább az az egyszerű tény, hogy alig van ma már a II. világháborúnak olyan szaka­sza, jelentős mozzanata, ame­lyet ne vették volna filmsza­lagra. Mi újat hozhat ezek után a Felszabadítás, s va­jon nem ismétli-e önmagát a szovjet filmművészet? Nem ismételte önmagát, hozott újat is. Ilyen gazdag, átfogó panorámában ugyanis eddig még nem láttuk a II. világ­háborút. És itt nemcsak az óriási szereplőgárdára, a nagy tömegű harci eszközök beve­tésére gondolok, hanem arra a módszerre is, amellyel a film felvillantja a történelmi összefüggéseket. Az orosz csatamezőkről gyakran elka­landozik a film más hely­színre is: Moszkvába, Varsó­ba, Hitler főhadiszállására, Rómába, Teheránba. így nyer európai értelmet a kurszki csata, így érzékelhető, milyen hatással volt a szov­jet katonák bátorsága a var­sói felkelőkre, a jugoszláv partizánok harcaira, vagy Mussolini bukására. A film alkotói — Jurij Bondarev, Oszkár Kurganov, Jurij Ozerov forgatókönyv­írók, Jurij Ozerov rendező és Igor Szlabnyevics opera­tőr — művészi eszközökkel vezetik a nézőt a múltba, hogy átéljék milliók lendü­letét, bátorságát, s a háború borzalmait is. A közönség egy részének jó emlékeztető ez a kétré­szes szovjet film, — a Lán­goló ív és az Áttörés —, a fiataloknak pedig szeren­csére már csak egyedül tör­ténelem. Márkusz László Nyugalom, a helyzet változatlan Politikai kabaré a Gárdonyi Géza Színházban Nem szégyellem bevallani, még ma. is tátott szájjal le­sem, bámulom a bűvészt, amint elegáns mozdulatokkal, tüneményes gyorsasággal hó­fehér, rúgkapáló nyuszit va­rázsol elő az imént még üres cilinderből. Azt már kissé nehezebben vallom be, de most már mégiscsak elmon­dom, hogy titokban mindig azon reménykedtem: olyan olyan bűvésszel találkozom egyszer végre, aki egy hófe­hér, rúgkapáló nyusziból va­rázsol elő egy cilindert. Az lenne az igazi! Pedig a politikai kabaré lényegében ezt teszi: kaján fintorral, meg- és eltorzított arányokkal, a talpáról a fe­jére, a visszájára állítva a dolgokat kíván gúnyolni, ja­vítani és nevettetni. Aki per­sze nem tud, vagy nem akar nevetni, annak semmi keres­nivalója a kabaréban. Aki összevonja a szemöldökét és fennkőlten azon kezd töp­rengeni, hogyan jön a kaba­ré ahhoz, hogy komoly dol­gokról és komoly szervekről „bukfencezve” beszéljen, az abban a tévedésben leledzik, hogy a „komoly” jelző leg­alábbis vakbélirritációt, vagy pünkösdi nagy temetést je­lent. Pedig csak arról van szó, hogy dolgaink, intézmé­nyeink között sok olyan ko­moly is akad, hogy azokról nagyon komolyan, vagy azok mellett kell nagyon komo­lyan — nevetni, vagy kine­vettetni. A kabaré akkor jó, ha egy kicsit fáj. Mármint a jó poli­tikai kabaré. Ha az ember mérgében nevet fel, akkor meg egyenesen jó, — a jó politikai kabaré. Közhely már, hogy a kinevettetés öl. A politikai kabarénak az is feladata, hogy mindazokat a köz- és magánéleti jelensé­geket, hibákat, amelyek jog­gal és okkal bosszantják az embereket, elpusztítsa, meg­ölje, megsemmisítse — de legalábbis egy kicsit kinevet­tesse. Mert az is valami! Azon persze lehet vitat­kozni, hogy jó-e, helyes-e, hogy egy bemutatót, egy tel­mo- november 39., vasárnap jes estét betöltő színmű, vagy dráma helyett politikai ka­baréval „tudja le” a színház. Szerintem nem helyes. Sze­rintem az lett volna a he­lyesebb, ha a hét valame­lyik szabad napján, esetleg több héten át találkozhattunk volna a politikai kabaréval. Azon is lehet persze vitat­kozni, hogy egy színháznak kell-e politikai kabarét be­mutatnia, illetőleg, hogy egy más jellegű színháznak, ilyen jellegű produkcióra kell-e vállalkoznia. Szerintem nem­csak lehet, de kell is. A szín­ház azért színház, hogy a „színpad” minden műfaját és eszközét felhasználja céljai érdekében. Uram bocsá’ még a jó politikai kabarét is. • • .és én helyenkint kitű­nően szórakoztam. Ahogy né­ha-néha körülnéztem, má­sok is nagyon jól szórakoz­tak. Igaz, hogy nem minden jelenetnél egyformán, de hát az emberek, a szituációk, és a jelenetek sem egyformák. És az is igaz, jut most eszembe éppen, talán az is baj lehetett, hogy az embe­rek lenn a nézőtéren azt vár­ták: miként ugrik ki a ci­linder a nyálból. Ám he­lyette szokványosán és a már ismert formában a nyúl ke­rült elő a cilinderből. És mintha a nyuszi ráadásul egy kicsit már öregecske, rágós húsú lett volna, — márcsak úgy szemre is. Mintha egy kissé vedlett volna a szőre is. Ügy látszik, az ilyen nyúlnak már kétéves korában vedlik a szőre, — ha a színpadon van. Ha megelőzően két évig más színpadon van! És azon is tűnődtem: mi lenne akkor vajon, ha a szín­ház, pardon a bűvész, egykor már elhatározta e „nyuszi­számot” — saját magának csináltatna nyu ... akarom mondani cilindert. Egy vidé­ki bűvész is tud országos dol­gokhoz a „bűvész nyelvén” hozzászólni, — nem igaz? Hegedűs László pergő rit- mura rendezte a kabarét, ta­lán csak a kezdő jelenet nyúlt hosszabbra, mint azt egy kabaré elbirja. A színé­szek lelkesen, kedvesen, bár néha egy kicsit bicegő nyelv­vel, a poénokra még kellő­en rá nem érezve csinálták végig a kétórás produkciót. amelynek központjában úgy is mint konferanszié, de úgy is, mint olyan színész, aki a „humorban sem ismer tré­fát”, Fehér Tibor Jászai-dí- jas állt. Vagy ült. Vagy moz­gott. Nyugalom, a helyzet vál­tozatlan. Mert lám, az egyéb­ként idegesítő változatlanság is lehet megnyugtató. Külö­nösen, ha az a politikai élet­re vonatkozik! (gyurkó) Attxódy Jánost Hét gyerekkel, elhagyottan A szőke hajú, értelmes te­kintetű fiú fázósan húzta össze magát, borzongatta a november eleji, csípős esti szél. — A kabátod? — Nincs. — Itt, a szomszédban mit keresel? — Kenyérre várok. Mindig szoktak adni, meg zsírt is. Különben nem tudnánk mit enni. Még egy hét van apa fizetéséig. — Édesanyád? — Itthagyott bennünket, elszökött a Lacival... Egye­dül vagyunk. Apró szemei kitágulnák, amint meglátja a frissen sült kétkilós kenyeret, az­tán megindul, fut vele bol­dogan, büszkén haza... Borral telt poharak Koszorú utcaiakkal be­széltem, velük, akik a Bor­ház sor környékén laknak. Törekvő, kispénzű emberek, birkóznak saját gondjaikkal, forintjaikat be kell osztani­uk. A Kovács családról, a Kovács gyerekekről mégsem feledkeztek meg. Segítettek, segítenek, sőt hivatalos fó­rumokon kopogtatnak a kis­korúak érdekében. Nekik adom át a szót, szavaik minden tolmácsolásnál hite­lesebben csengenek: — Tűrhetetlen állapot, a hét gyerek éveken át éhe­zett volna, ha nem segítünk mi. A családból csak az apa dolgozott. Nem sokat keresett, annak is elitta jó részét. — Embertelen körülmé­nyek közt élnek, nem lehet ezt az állapotot így tovább tartani. Az asszony egy hó­napja összeállt egy nálánál jó tíz évvel fiatalabb férfi­vel. Együtt éltek a lakásban, a gyerekek között. Amikor aztán a férj méltatlankodott, megszöktek egy éjjel, Szen­tesre. — Most aztán hét gyerek egyedül maradt az apával. Mosni, takarítani kellene rá­juk, nevelni őket, hogy ne legyenek csavargók. így is egész nap az utcákon kó­szálnak. Ezt nem lehet to­vább engedni. Voltam a gyámügynél, a szerkesztőség­hez is fordultam. Valamit tenni kell, sürgősen! Három feltétel Egyszoba-konyhás, földes, elhanyagolt lakás a Borház soron. Itt él a Kovács csa­Iád. Bútorokat kár lenne ku­tatni, a jó asszonykéz hiá­nya mindenütt érzik, orrfa­csaró „illat” csapja meg a belépőt, szegénységről árul­kodik minden. A lakás egyetlen értéke egy televízió a szobában, körötte földön ül a hét gyerek. A negyven­hat éves apa tanácstalanul kuporog a rozzant sezlon sarkában. — Idehozta, albérlőnek jelentette be a Lacit. — Tűrte? — Amikor szóltam, meg­vert. — Nem ment a rendőrség­re? — Szóltam a körzeti rend­őrnek. Azt mondta: „Biztos, a 17 éves lányát akarja el­venni”. — Most mi lesz a család­dal? — Vissza kellene hozatni az asszonyt. írt is azóta. Ne­kem csak három feltételem van, ha ezeket teljesíti, ak­kor visszafogadom. Menjen orvoshoz, többé ne álljon szóba más férfiakkal és tö­rődjön a gyerekekkel. Olvasom a levelet. A csá­bító írta, a szökött asszony nevében az elhagyott férj­nek. A cinizmus felháborít, különösen egy mondat: „Majd boldogok leszünk" egyszer, újra együtt. Apának alkalmatlan? — Iszik? — Néha ... — Mennyit keres? — Havi 1600-at. Ehhez jön a 650 forint családi pótlék. — Ennyiből megélhet a család ? — A feleségem nem akart dolgozni menni. — Maga ellen eljárást in­dítottak ifjúság elleni bűn­tett miatt. Ivott, nem törő- .dött a családdal. — Kérem ... az... Csendbe torkollnak a sza­vak. — Miért nem dolgozik a két nagyobb gyerek? — Hogy a feleségem el­ment, hazajöttek. — Állami gondozásba kel­lene adni az öt kiskorút. — Majd a lányom törődik velük. — Utcán kóborolnak, rosz- szul tanulnak az iskolában, a szomszédok etetik őket. — Elfogyott a pénz. Végül engedékennyé vá­lik, s még egyet kér: — Hozzák vissza a felesé­gem. A Lacit Pestről is ki­tiltották, négy felesége volt, négy gyereke van, mégmw fizeti a gyerektartást, mert állandóan kóborol az ország­ban, s nem tudják megtalál­ni. Hi lesz öt fiatalkorúval? Egy család évek óta kés­leltetett tragédiája a Kovács ügy, — mert az, hiszen bí­róság, rendőrség, egyaránt foglalkozott vele, — a hét fiatal kálváriája. A pénz ke­vés volt; ivott az apa, ivott az anya, kódorogtak, kódo- rognak, éheztek, éheznek a gyerekek. A férj—felség konfliktusa külön kérdés, személyes ügy, összetevőit kár lenne kutat­ni. Ám az öt kiskorú sorsa nem lehet közömbös senki számára sem. Jól látták és látják ezt a szomszédok, akik nem az eddig is önzet­len nyújtott mindennapi se­gítséget sajnálják, hanem a fiatalkorúak nevelése miatt aggódnak, számukra —, s ezt szenvedélyes szavakkal érzé­keltették — nem mindegy, hogy mi lesz az öt Kovács gyerekkel. A gyámügy — amint értesült az esetről — azonnal intézkedett. Néhány napon belül állami gondo­zásba vennék a gyerekeket Ám az apa időközben meg­változtatta véleményét, nem hajlandó lemondani gyere­kei „neveléséről”. Vajon alkalmas-e rá, va­jon le tud-e mondani az ivásról, futja-e kis fizetésé­ből a nagy család eltartására? Bármennyire jogos és ért­hető az apai ragaszkodás, mégis azt kell mondanunk — egyetértve a szomszédokkal, a gyámügy illetékeseivel —, hogy pillanatnyilag egyetlen megoldás lehet csak: az öt, egészségtelen körülmények közt, nyomorban élő fiatal­korú sürgős állami gondo­zásba vétele. Emberi életet kell bizto­sítani számukra. Apjuktól így sem szakadnak el vég­leg, találkozhat velük, meg­látogathatja őket. Gyerekei jövőjére kell gondolnia merev ellenkezés helyett,, mert igaz, hogy így is, úgy is felnőttekké nőnek egyszer: Ám nem mindegy, hogy milyen emberré... Pécsi István ke «-O XXIV. A „La Joconde” eltűnése óta már két év és három hónap telt el, amikor 1913. december 11-én Alfredo Ge- ri firenzei képkereskedő fur­csa levelet kap: „Olasz va­gyok. Én vittem el Mona Li- sát a Louvre-ből.” „Ismét egy bolond” — gondolja ma­gában Geri, de mégis vála­szol a levélre. És két nap­pal később találkozik is a le­vél írójával. Rosszul öltözött férfi, kis, harmadrangú szál­lodában lakik. A hatelszoba ágya alól előkerül egy fából készült utazóláda, atnelynek dupla feneke vörös selyembe burkolt, lapos tárgyat rejt. A. selyemhuzat lekerül, s a nyomorúságos szobát egy­szerre beragyogja Gioconda mosolya. 1913. december 31-én, húsz rendőrfelügyelő kíséretében Mona Lisa visszatér Párizs­ba. Leonardo Perrugia szoba­festő egyike ennak ,a négy munkásnak, akik 1910-ben védőüveget szereltek Mona Lisa arcmása elé. Beleszere­tett volna Mona Lisába? Va­jon ezért lopta el, ez lett volna az ok, amiért egyma­gában élt, csak a festmény társaságában, szerény és csendes szállodai szobácská­jábán? „Nem — jelentette ki Perrugia a vizsgálat során. — Olvastam, hogy a La Gio- condá-t Napoleon rabolta el Firenzéből. En hazafi va­gyok, vissza akartam juttat­ni Olaszországnak.” Perrugia tehát nem ismerte Leonardo da Vinci festményének igazi történetét. E tájékozatlanság nem befolyásolta azonban a törvényszéket, amely 1914. június 4-én egy év és tizen­öt nap szabadságvesztésre ítélte Perrugiát. A büntetést azonban két hónapra csök­kentették, s amikor Perrugia útban szülőfaluja felé Firen­zében megszakította útját, régi szállodája a „Tripoli— Italia” helyén egy teljesen újjáalakított épületet talált. Fő bejárata fölött frissen festett cégtábla: „Hatel del­la Gioconda”. 17. Gátat a tolvajok útjába Á világ 12 000 múzeumét évente 220 millió látogató keresi fel Az óvintézkedések napjainkban tehát szüksége­sebbek, mint bármikor. Nem az UNESCO, hanem a mú­zeumok nemzetközi szerveze­te is szoros kapcsolatban áL az Interpollal. Ha valamely lopott műtárgy feltételezhe tőén külföldre került, a nyo­mozás nemzetköz" .jel’eset ölt következésképpen az Inter­pol hatáskörébe tartozik. Ilyen esetekben az Interpol, miután tájékoztatták ez ügy­ről. az OKI-k útján hala-' díjtalanul értesíti hálózatát a lopás körülményeiről, meg­küldi a műtárgy fényképét és részletes leírását, a kép- 1 one s sál fo glalkozó gonoszte­vők nyilvántartó lapjait és ujjlenyomatait. Ily módon szakemberek . széles köre részletesen megismeri az el­tűnt festményt, szobrot, vagv mellszobrot, gobelint vagv ékszert. A műkincs-üzérke­dés, a lopott műkincsek to­vábbadása ígv szinte lehetet­lenné válik. A szélhámosok számára nem marad más le­hetőség, mint a zsarolás és a váltságdíj. A múzeumokban elektroni­kus vagy infravörös sugarak­kal működő védőberendezé­sek helyettesítik az őröket. A megtéveszthető emberi sziem és fül szerepét elektromag- netikus szerkezetek vessük át. A diszkréten elhelyezett televíziós kamerák lehetővé teszik, hogy egyetlen őr a képtár termeinek hosszú so­rát megfigyelje. S minthogy a betörők rendszerint éjjel dolgoznak a néptelen csano- xokban, radaremyők és inf­ravörös sugarakkal működő detektorok felfognak minden gyanús mozgást. ‘ A tolvaj azt hiszi, hogy egyedül van az üres múzeumban, és nem is sejti, hogy belépése pilla­natától automatikus készülé­kek egész sora figyeli mir ’ n mozdulatát. A szőnyeg pél­dául. amelyen jár, nem azért van ott, hogy felfogja a : Lek zaját. Jelző szőnyeg ez. valóságos kelepce, amely akkor lép működésbe, amikor az utolsó látogató is elhagy­ta a múzeum épületét, i.iár egyszerű érintésre is önmű­ködően meggyújtja a múze­um összes lámpáit és bekap­csolja a riasztókészülékeí. De tegyük fel, hogy a be­törőnek sikerült elkerülni az első akadályokat és eljutott az antik ékszerek gyűjtemé­nyét őrző páncélkamrához. Korszerű lemezvágó készülé­ke teljesén Zajtalanul mű­ködik, de hatalmas hőt fej­leszt. Mivel a páncél1- - -ra acéllemezei hőjelző ké=v " le­kéi vannak összekapcsolva, a vágópisztoly működésbe hozza a riasztóberendezést

Next

/
Thumbnails
Contents