Népújság, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-25 / 251. szám
Zuhanórepülés zéputon járok. Ezt pusztán azért teszem, hogy a magaféle középkáderek ne legyenek velem elégedetlenek. Egyébként mi a foglalkozása. — Nem értem, mire gondol. Véreres szemét ismét a férfira szegezte. — Nem is értheti. Az ön Kent déhrtán volt, a presz- azóban még alig néhányan voltak. A pincér rákönyökölt a pultra s unottan nézegette, hogy a kávéfőzőnő beidegzett mozdulatokkal húzta le a gép karjait, kaparta ki a zaccot, engedte rá a gőzt a feketékre. Egy idős, ősz hajú férfi az újságokat olvasgatta, mellette egy házaspár beszélgetett A bágyadt őszi napsugár a helyiségnek csupán az előterét világította meg, hátrébb már bekapcsolták a világítást Piros, zöld, sárga átlátszó műanyag lapokon át szűrődött a fény, halványan világítva meg a kopottas berendezést A sarokban fiatal, szőke hajú férfi támaszkodott a parányi asztalkára. Az üres sörösüvegek mellett már alig fért el a hamutartó. A föl- dön csikkek tömege, hamuval vegyesen. Különös módja választotta a szórakozásnak. A hamutartót sörrel öntötte tele, benne parányi papírhajócskák úszkáltak. Egy noteszból újabb lapot tépett ki, repülőket csinált Aztán felemelte a kis gépeket s a magasból ráejtette őket a sörön úszó hajókra. — Zuhanórepülés 1: — motyogta alig hallhatóan. A művelet közben véletlenül meglökte az asztalt s az üres üvegek lehullottak a földre. A zajra a pincér megrettent majd gyorsan odasietett. — Hagyja, — szőtt a fiatalember. — Az emberrel megesik ilyesmi. Majd ha elmegyek, összetakarítják. — Uram — jegyezte meg fagyosan a pincér —, ez nem kocsma, ez eszpresszó. Többszőr kértem már, hogy hagyja abba ezt a gyerekes szórakozást — Kuss! — mordult fel a szőke hajú férfi. — Kikérem magamnak — mondta lángvörös arccal a pincér. — Azonnal szólok a rendőrségnek. — Kuss! — ismételte a fiatalember, majd zsebéből elővett egy ötveníorintost s átnyújtotta. A pincér zavartan eltette. — Ne háborgassa a többi vendéget uram — szólt és fáradt léptekkel visszaballagott a pulthoz. — Ilike, egy kólát De így ék maga is egyet! A házaspár megrovó pillantásokat vetett a fiatalemberre, a pincérre, majd sértődötten elindultak a kijárat felé. — Adj néki, Ervin, te is egy ötvenest — mondta mérgesen a nő —, akkor talán hozzád is udvarias lesz. A pincér nem szólt egy szót sem, csak legyintett Közben a fiatalember átült egy másik asztalhoz. — Nem mutatkozom be — mondta az asztalnál ülő középkorú férfinak —, hiszen önnek úgyis teljesen mindegy, hogy Kovácsnak, Kiss- nek, Nagynak, vagy Belzebubnak hívnak. Belzebub, igen Ez a legjobb. Ebből kifolyólag viszont meghívom egy üveg sörre. Alkoholtól véres szemeit rámeresztette a férfira. Az nem szólt egy szót sem, csupán várakozóan nézett a fiatalemberre. — Ugyanis a sör, ahogy általában szokták mondani, folyékony kenyér, s uzsonnaidő lévén aktuális, hogy fogyasszunk valamit — Köszönöm — mondta a férfi —, de ritkán iszom szeszes italt — Önnek van Igaza, de IMI, október 25., vasárnap mégis meghívom. Ugyanis találkozásunk rendkívüli, sőt jelentőségteljes. Ma ugyanis a felhőkre iszunk. — A felhőkre? — Pontosan. A felhőkre. Tegnap ugyanis a levegőre ittam. — Méla mozdulattal lepöckölt egy csikket az asztalról. — Azelőtt a szélre, még azelőtt a magasságra. Ma a felhőkre kell innunk. — Érdekes szisztéma — jegyezte meg a férfi. — Nem tudhatnám meg, hogy miért ezeket részesíti előnyben? Bevallom, eddig általában születésnapra, névnapra és Ilyesmikre ittam, ha ittam. De szélre, levegőre még nem. —- Igen. Névnapokra szoktak inni — elmélkedett a fiatalember. — De ezeknek nincs különösebb jelentőségük. Utálom az ilyen beprogramozott, suta kis ünnepeket. Már csak azért is, mert ezeket csupán a szokás diktálja. Nem? — Különösebben még nem gondolkoztam rajta. — Én sem szoktam ilyen dolgokon töprengeni. De most van Időm Jelentőségteljesen meredt a férfi arcába. — A jövőben még több lesz. Nyugodtan gondolkoz- hatom. Ügy hiszem, hogy a hátralévő negyven év alatt nagyjából mindent sorra keríthetek. — Három üveg sört! — kiáltott a pincérnek. — Miért kért hármat? — Egy üveggel mindig leverek. Kicsik az asztalok. A pincér felé nézett, s legyintett — De talán folytassuk az előbbi témát Azon gondolkozom, hogy veszek egy értelmező szótárt s betűrendben végigveszek mindent Kíváncsi vagyok, hogy a szótár értelmezése és az enyém mennyiben tér el egymástól. — Nem rossz ötlet — mondta a férfi s elnyomott egy ásítást — Nem, az ötlet nem rossz. Sőt mondhatnám, kitűnő. De mondok egy példát, hogy jobban értse, mire gondolok. — Néhány másodpercig bambán hallgatott, majd hirtelen megkérdezte: — ön szerint mi a levegő? — Hát... — gondolkozott a férfi, — nem tudnám pontosan megfogalmazni. Talán közeg.. Igen közeg, ami áll oxigénből... — Ne is folytassa — szakította félbe dühösen a fiatalember. — Nos, látja, ön bér meglehet vagy negyvenöt éves, sőt lehet, hogy több is, nos, látja, ön teljesen úgy fogja fel a dolgokat, mint minden átlagember. Ne haragudjon! Vagy talán megsértettem? A férfi szétpillantott a teremben s lassan mondta: — Nem túl hízelgő a véleménye, de nem sértődtem meg. — Akkor folytatom, ön a levegőt közegnek tartja, amelynek vannak bizonyos alkotóelemei. Pedig nem az. De nem ám! A levegő sokkal több ennél. Odahajolt a férfihoz s halkan, bizalmasan súgta, mint aki nagy titkot árul el. — A levegő — barát Sőt néha annál is több: ellenség. — Aztán hátrahajolt s legyintett egyet — De nem is fontos. A pincér kihozta a sört, letette az asztalra. — Mondja meg a nőnek — szólt a fiatalember —, hogy igyéfc meg valamit az egészségemre. Maga is ihat ha akar. De csak az egészségemre ihatnak. A szélre nem. Hatalmasat hahotázott s könyökével leütött egy üveg sört — A fene enné meg, tudtam. Hozzon még három üveggel! A pincér szólni akart, de félbeszakította: — Kuss! Vigyázz, menet díszlépés! Elegánsan, mint a némafilmekben. A férfi megrovóan nézett rá. — Megérdemli. Higgye el, hogy megérdemli. Minden este becsap húsz-harminc forinttal. Azt hiszi, hogy nem tudom. Közben dumál, hogy elvitet a rendőrrel, pedig be van tojva, hogy elmegyek s nem tud becsapni. Ugyanis azt hiszi, hogy estére már tökrészeg vagyok. — Hát ami azt illeti, ihatna kevesebbet — -Elvileg igen. De ha elvi oldalról nézzük a kérdést akkor azt is mondhatnám, hogy ihatnék többet is. Gyakorlatilag tehát az arany köha nem vagyok indí«zkrét? — Tanár. — Általános? — Nem. Egyetem. — Fura — nevetett a férfi —, akkor valójában nem is középkáder. Haladó értelmiség. Mondja, uram, pn merre halad? — Műszaki irányban. — Szóval maga is a rohadtak közé tartozik... — Hogy érti? — Akik azért csinálják azokat a rohadt gépeket, hogy az ember önérzetét a sárba tapossák.,. értelmező szótára még nem született meg, de ha megszületik, akkor is más, mint az enyém. Magának fogaskerék, csavar, huzal. Nekem szerelem, száguldás ... Hirtelen felnevetett. — Pincér, igyék egyet a szélre. Szóljon a nőnek is, ott a pultnál. Nem baj, ha berúgnak. Majd hazarúgdo- som magukat. A pincér bemet a raktárba. majd odalépkedett az asztalhoz. — Telefonhoz kérik, uram. — Engem — csodálkozott a férfi? — Hiszen... — Csak fáradjon be, uram, majd... A férfi felállt, elindult a pincérrel együtt Még viaz- szanézett egy pillanatra s látta, hogy az egyik asztalon, a hamutartóban ronggyá áztak a kis repülőgépek, hajók. Amikor kijjebb értek, halkan megszólalt a pincér. — A telefont csak kitaláltam. Láttam, hogy kellemetlen helyzetben van, uram. A férfi köszönetét mormolt s fizetett. Tízest adott'borravalóként. Mielőtt kiment volna as ajtón, megkérdezte: — Ki ez a férfi? — Nem is tudom pontosan, uram. Valamiféle pilóta volt. Azt mondja, hogy valami szuperszonikus gépen repült. De aztán kiszuperál- ták, mert nem birta tovább. Már öt napja itt iszik egyfolytában. Hogy miképpen bírja? — Viszontlátásra, uram —> köszönt — Pedig tenni kéne már valamit. Elriasztja az összes törzsvendéget. Kaposi Levente G rigorij Ivanovics nagyot sóhajtott és mesélni kezdett. — Én bizony, barátaim, nem szívlelem az olyan nőket, akik kalapot hordanak. Ha egyszer az a nő kalapot visel, meg selyemharisnyát, vagy mopszlit cipel a karján, vagy aranyfog villog a szájában, az efféle arisztokrata jelenség az én szememben már nem is nő, csők madárfütty. Egyszer, persze, belehabarodtam egy ilyen arisztokrata hölgyikébe. Sétálgattam vele, sőt operába is elvittem. Am az operában minden kiderült. Az operában teljes valósággal feltárta ideológiáját A házunk udvarán találkoztam vele. Lakógyűlésen. Látom ám, ott áll egy amolyan puccos nőszemély. Harisnya a lábán, aranyfog a szájában. — Hát te honnan jössz, polgártársnő? Melyik lakásból? — Én a hetesből, — azt mondja. — Rendben van — mondom erre. — Légy üdvözölve. Első pillantásra rettenetesen megtetszett nekem. Eljárogattam hozzá. A hetes lakásba. Fogtam magam, megjelentem hivatalos minőségben. Nos, polgártársnő, mondom, mi a tényálladék a vízvezetékkel meg az illemhellyel? Rendben működik? — Igen — mondja, — működik. Aztán csak beburkolózik egy nagy flanellkendőbe, és meg se mukkan. Csak sebesen pislog, és villogtatja a fogát Mikor már egy hónapja tárogattam hozzá, felengedett. Aprólékosan felengedett Mondok: hogy működik a vízvezeték? Köszönöm, jól, Grigori) Ivanovics. Telt-múlt az idő, sétálgatni kezdtünk. Ahogy kiérünk az utcára, rám szól, hogy karoljak belé. Hát karon fogom, és hallgatok mint a csuka. Fogalmam sincs, hogy kezdjem az '■dvarlást, és szégyellem magam az . .aberek előtt. No, egyszer csak megszólal: — Hogyhogy — azt mondja —, mindig csak az utcát fogjuk róni? Csak úgy szédül a fejem. Maga mint gavallér és a hatalom birtokosa, elvihetne, példának okáért az operába. — Lehet róla szó — margóm. Másnap épp küldött a tömbbizottság operajegyeket. Egyet kaptam, a másikat meg Vaszka, a lakatos ajándékozta nekem. Meg se néztem a jegyeket. Persze, nem egymás mellé szóltak. Az enyém a földszintre, Vaszkáé pedig a karzat legtetejére. Hát elmentünk. Helyet foglaltunk az operában. A hölgyike az én jegyemmel, én meg a Vaszkáéval. Trónolok a kakasülőn, és egy mákszemnyit sem látok a hölgyből. Bár ha kihajolok a korláton, látom. Csak rosszul. Unatkozom, egyre jobban unatkozom, aztán csak leballagok. Látom, épp szünet van. Es ő sétálgat a szünetben. — Jó estét — mondom. — Jó estét. — Kíváncsi vagyok, — mondom —, működik-e itt a vízvezeték? — Honnan tudjam? — mondja erre. Fogja magát és elmegy a büfébe. En utána. Járkál a büfében, és szemléli a pultot. A pulton tál. A tálon sütemény. En meg afféle gúnár módjára, afféle írmagnak hagyott burzsuj módjára keringek körülötte, és javaslatot teszek: — Amennyiben szándékában áll egy süteményt fogyasztani, — mondom —, ne zavartassa magát. Fedezem a költségeket. — Mer szí — azt mondja: Es nyomban odalibeg azzal a szemérmetlen járásával a tálhoz, és hopp, bekap egy krémest. Csakhogy vajmi kevés a pénzem. Legfeljebb ha három süteményre elég. Mialatt 6 jóízűen eszik, én nyugtalanul kutatok a zsebeimben, és ujjaimmál tapogatom, mennyi a vagyonom, és a vagyon: édeskevés. Hopp, most nyeli le a második krémest. Köhentek. És hallgatok. Amolyan polgári szégyenlősség kerít hatalmába. Még azt mondhatják: sóher gavallér. Csak körözök, mint a kakas, ő pedig kacag, és bókokat szeretne kicsikarni tőlem. Azt mondom: — Nem kéne elfoglalni helyünket? Csöngettek, alkalmasint. Azt mondja erre: — Nem. Es fogja a harmadik süteményt Azt mondom: — Nem lesz ez sok éhgyomorra? Mire ő: — Nem, már megszoktam. Es nyúl a negyedikért. Ekkor a fejembe szökik a vér. — Nem teszed vissza! Erre megijed. Tátva marad a szája. Nekem meg szikrát hány a szemem mérgemben. Mindegy, gondolom, legfeljebb nem sétálok vele többet. — Nem teszed vissza! — mondom. — Azt a jégenkopogós rézangyalát! Mihail Zoscsenko; Arisztokrata hölgy Visszateszi. Odafordulok o kiszolgálónőhöz: — Mennyivel tartozom a három elfogyasztott süteméimért? A klszolgálónő közördbösen viselkedik: értetlennek álcázza magát. Ennyi és ennyi jár, — azt mondja, — a négy elfogyasztott süteményért. — Hogyhogy négyért?! — mondom. — Mikor a negyedik ott van a tálon — Azt már nem — feleli erre. — Ámbátor ott van a tálon, az ízlelés, valamint az ujjakkal való érintés megtörtént. — Méghogy ízlelés! — mondom. — Már megbocsásson. Ezek a maca zavaros rémképei. A kiszolgálónő közömbösen viselkedik, csupán az orrom előtt hadonászik. Közben persze odagyűlik a nép. Csupa szakértő. Az egyik azt állítja, hogy megtörtént az ízlelés, a másik azt, hogy nem. Kiforgatom zsebeimet — persze, minden kocát kiszóródik, a nép vihog. En nem. En i pénzemet számolom. Kiderült: épp, hogy elég négy süteményre. Hiába minden vita, a keservit. Fizetek, aztán a hölgyhöz fordulok. — Fogyassza el polgártársnő, — mondom. — Fedezve van. Am a hölgy nem mozdul. Szégyellt elfogyasztani. Ekkor egy bácsika közbeszól: — Ide vele, — úgymond — majd én megeszem. Es meg is eszi. Az én pénzemen. E lfoglaljuk helyünket a nézőtéren, végignézzük az ope- . rät. Aztán megyünk haza. A ház előtt azt mondja nekem, jóféle polgári hangsúllyal: — Elég dísznóság a maga részéről. Akinek nincs pénze, ne járkáljon hölgyekkel. Erre azt mondom: — Nem a pénz boldogít, polgártársnő. Elnézést az intő szóért. Így aztán el is váltunk. Sehogy se tetszenek nekem az arisztokratikus hölgyek. Radványi Ervin fordítása
