Népújság, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-27 / 227. szám
? < /ELK ZOLTÁN: > A<VMAW MESE Két ág közt, mint ha. tornyon, áll a varjú a légben, kővé dermed a szarvas, agancsának szép rajzát befutja a hó gőze: az ősz rozsdás vaspántját letörte már a tél — hát fölemeli botját bátyám, a zöld szakállú, ki ' itt él láthatatlan e törmelék vidéken, melyet földúl és gyógyít, a négy évszak csatája, hogy csupa gyolcs és sebhely milliárd éve már — én zöld szakállú bátyám fölemeli a botját, hogy maga köré intse a kőszarvast, a varjat, hogy elvezesse őket a völgybe, hol az Innen a Túlnannal határos, ahol soha se húny ki a percek rőzselángja s e láng fehér füstcsíkja, nincs felhő más az égen. AMALFY Ibi VAN: Mamaiai napló t. Ab első ver« Most nem a tengerzúgást hallgatom, hanem a dzsessz jajong az éjszakában, a messzi tények messzi partokon álmok, remények tán valóra váltan. A szállók lassan elsötétlenek, csak a tizenkettedik emelet bárjából zeng a ritmus; kinevet engem, aki kémlelem az eget, — mert a csillagok jóbarátaim, cs mert a tenger zúgása enyém, ha elnyomja is a dzsesszt; álmain az éjnek, — születik egy költemény. 2. Félelmetes vagy... Félelmetes vagy, tenger, ha haragszol. Hullámaid dühöngő istenek. Az éj feketéjébe belevillan izzó fehérük, tajtékozó tűzeti. A parti sétány fái megriadva úgy bújnak össze, félve, mint a nyáj — csak én tudom, hogy semmi lesz az ember, ha nem mondhatja senkinek; mi fáj? Félelmetes vagy. tenger, ha haragszol, és azt se kérdhetem tőled; miért? De jó a parti fáknak; összebújnak, s a kőfókának: ő semmit sem ért! C6ANADY JÁNOS: Madarak könnyű tollai Virágfelhős égbolt alatt hull a nyári harmat. Muskátlik piros szirma szítja a tüzeket. Hova tűnt a jeges színek harmóniája? Felrobbantotta rég % tavasz rianása. Hosszú napok: tíz óra napsugár zsendit bozsgó boldog klorofiizöldet; virágok, lombok árján madarak könnyű tollal örülnek az időnek. Aki vár: nyugton várhat. Aki siet, nyomában lobogó, sárga szalag hullámvonala szállhit. A nők: kedvesek, vildámak Csak aki nem találhat fényt sugárzó szemükbe; az árva, mint a téli madarak szárnyacsapása. (WVWWVAi/' Bába Mihály: Á kétéltűek közlegényei H ajnali egy árakor a fény kettészelte az éjszakát, A háló teremből a csend elmenekült a sötétséggel. — Ébresztő, föl! A hadnagy hangjára megelevenedtek az ágyak. Még az álomszuszék Marosi is felült. Mi az, mi történt? — pislogtunk egymásra, csak nem éjszakai gyakorlatot akarnak már megint tartani? — Felszerelés; csizma, zsá- volyruha, derékszíj. Tíz perc múlva sorakozó az udvaron. Kapkodva öltözködtünk és vetettük be az ágyat. A rajparancsnokok sürgették a fiúkat, segítettek is. Odakint még sötét volt. A motorok dübörgése behatolt a hálóterembe. Mégiscsak éjszakai gyakorlatra megyünk, dörmögtem Fekete Janinak és kedvetlenül hajtogattam össze a pokrócot. —?*Rá se ránts, majd alszunk utána — csippentett Jani cinkosan. Mindig mindenre talál biztató magyarázatot. A dübörgés nőtt, növekedett, aztán, gondolom, amikor felsorakoztak a kocsik, elnémult. Futólépésben mentünk az udvarra. Villámgyors számolás, jelentés. A hadnagy a lépcsőn állt. — Katonák! Most kaptuk a jelentést. A víz át&zakítot- ta a gátat, álmában lepte meg az embereket. Sok falut méter magasan árasztott el a víz. Menteni megyünk. Legelőször is a lakosságot, aztán az élő állatot és az értékeket kell biztonságos helyre szállítani. Utasítás a rajparancsnokoknál. Indulás! A rajparancsnokok csak azt közölték, hogy melyik kétéltűre kapaszkodjunk fel. Bekapcsolták a motorokat. A kocsik egymás után dübörögtek ki a laktanyaudvarról. Kellemes, hűvös nyári éjszaka volt. A rajparancsnokok a zseblámpa fényénél olvasták a sebtiben .írt parancsokat. Fekete Jani oldalba bökött; — Na, komám, ez igazi éjszakai gyakorlat lesz — mondta hangosan, hogy a motorzúgásban is megértsem a szavát. — Fiúk, rá lehet gyújtani, mert később kevés időtök lesz füstölni — adta meg az engedélyt a tizedes és ő maga is elővette cigarettáját. Á rossz úton is a legnagyobb sebességgel mentünk. Csendben, szótlanul ültünk, «iparéttáztunk. Az út szalagja üerengett a sötétségben. 1**’ : 1 * «*■■•. » a ■ ’ • Egy pillanatra lehunytam a szememet. Megpróbáltam elképzelni a gátak közül kilépő víztengert, mely álmában lepte meg a falut, bezúzta a kerítéseket, nekirontott az ajtóknak, aztán az ablakoknak, rombolt, sodort mindent, ami útjába akadt. Csak akkor döbbenteni meg a valóságtól, amikor szendergósemből felriadva megpillantottam az első házat. A szennyes áradat az ablakot is elnyelte. A ház végénél egy derékig vízben gázoló ember próbált eljutni a létráig. Feje tetején batyut cipelt. A hadnagy kátéi tűje az út mellett állt. Egy szakaszvezető zászlóval adta a jelzéseket. Tovább, tovább! A rövidhullámú adó-vevők működésbe léptek. Kótéltűnk a negyedik utcába fordult be. — Átkutatni a házakat, a padlást. A lehető legkevesebb csomagot hozzák az emberek — kiáltotta a tizedes. H árman ugrottunk a vízbe. A létrához igyekvő férfihez gázoltam. — Adja a cuccot, jöjjön a ké téltűhöz. — Az asszony meg a gyerekek ... — mutatott a padlásra. A padlásajtóban egy asz- szony kucorgott két nagyocska gyermekkel. Belekapaszkodtam a létrába, hogy nem csúszik-e el, aztán intettem, hogy jöjjenek lefele. Nem mozdultak. Fekete Jani, a katonacimborám, gázolt mellém. — Bent egy lélek sincs. Hányán vannak? — Nem tudom. Fogd meg a létrát, felmegyek. Kötésig ért a víz. Ólomnehéz lett a lábam, amikor a létrán lépkedtem felfele. Az asszony jajveszékelt, a nyolc-, tízéves forma gyermekek riadtan néztek rám. — Ülj a nyakamba — mondtam a nagyobbik- nak. Szó nélkül engedelmeskedett. A kétéltű a létráig farolt. A nyakamba ültetve vittem a gyerekeket a kocsihoz. Az asszony leereszkedett a létrán a víz széléig. Janival összefontuk a karunkat. — üljön rá és kapaszkodjon a váltunkba — mondtam az asszonynak. — Maradt még fent valaki? — faggatta őket a tizedes. — Nem. — A szomszédban hányán vannak? — Csak a két öreg. A kidőlt kerítésen át ment a kétéltűnk. A kertben egy kutya úszott a szalmakazal felé, amelynek tetején ázott tollú tyúkok gubbasztottak. A szomszédos házakból jajveszékelés hallatszott. A kétéltű a tornác mellé sodródott. Az ajtót nem bírtuk kinyitni. _ Feszítővassal dobtuk le a sarkáról. A ház partosabb részen épülhetett, mert itt csak térdig ért a víz. E gy öregasszony guggolt a sutban. Jani átnyalábolta és vitte ki a kocsiba. Az én emberem az ablakpárkánynál ült. Arca borostás, ráncos és komor volt. — Trézi, ne menj, az istenedet. Ha a ház összedűl, dűljön ránk. Mert anélkül... — Jöjjön, bácsikám, itt nem lehet maradni. — Menjen innen.;; A tizedes bekiáltott: — Gyorsabban, gyerünk már. Hiába. Az öreg nem jött le az ablakpárkányról. A szomszéd begázolt a szobába, kérlelte, hogy mozduljon, mert a vályogfal hamar elázik ám, megcsúszik és leszakad a tető. A tizedes sápadtan állt az ajtóban. — Lefogni és gyerünk. Mit teliettünk, Janival kétoldalról közelítettük meg az öreget, a tizedes meg a lábát próbálta elkapni , — Bátyám, az életéről van szó — magyarázta a tizedes már a kétéltűben. — Ház nélkül mit ér az? — Indulhatok? — kérdezte a volán mellett ülő őr vezető. — Fekete honvéd, harmadmagával itt marad. Az istállókban kössék el a jószágot, vezessék dombos helyre, amíg vissza nem fordulunk. Indulás! Derékig vizes voltam. Prüszköltem. A rumot csak később kaptuk meg a feketekávéval, Amikor a vízbe fulladt malacoikat, tyúkokat láttam sodródni az árral, úgy éreztem, hogy a gyomrom a torkomba szökik. • Nem tudom, hányadszor fordult a kéteiíG emberekkel, holmikkal, jószágokkal, megrakodva, amikor a tizedes hátraküldött bennünket. — Ott majd kaptok ebédet is — mondta. Ebédet? Ilyen korán? Később vettem csak észre, hogy a nap már ereszkedett lefelé a nyugati látóhatár szélén. L sibbadt lábamat kinyújtottam a pokrócon. Az erőltetett menetgyakorlat után sem éreztem ilyen fáradtságot. Pedig most nem is volt hátizsákom. A cigaretta elaludt a számban. Arra ébredtem, hogy Jani rázza a váltamat. — Gyere, komám, indulás, Egész este,' éjszaka, sőt még másnap délelőtt is jártuk az utcáikat. Emberek és élő állatok után kutattunk. Az álom súlyos köde rámnehezedett. Talán csak akkor rebbent el nevetés a számról, amikor egy süldőt pillantottam meg az egyik ól padlásán a vészjóslón ka- ricsáió tyúkok között. A szerencsétlen állatot a kétség- beesés kergette fel a tyúkok létráján a padlásra. Odaintettem a fiúkat. A kétéltű óvatosan megállt a padlásajtó alatt. A süldő kezesbárányként tűrte, hogy megfogom és leeresztem a kocsiba. Ott nyomban lelapult, meg sem mozdult, amíg a szárazföldre ki nem tettük. — Még egyszer végigmegyünk az utcákon, aztán ebéd és reggeli pihenő — •mondta a tizedes. Államat dörgölgettem. Kétnapos szakállam viszketett. Az ebédet alig tudtam meg- eooL Az iskola egyik osztályában, ahová elazallaöol’äik bennünket pihenőre, lehuppantam a vastagon szétterített szalmába és szinte ugyanabban a pillanatban el is aludtam. Másnap hát órakor a hadnagy kiáltására ébredtünk. Sorakozó után. a rövid eligazítás előtt, azt mondta: — Elvtársak, katonák, az első csatát megnyerték, de a nagy ütközet még most kezdődik ... E gy óra múlva már kint voltunk a vízzel árasztott faluban, aztán a gátakon. Harmincnégy napig mindennap. Aztán visszamentünk a kaszárnyába. Mintha egy csendes, békés szigetre érkeztünk volna. ' L^lXíL’h ISIS. szeptember L7., vgaaro*# (Kiss Attila rajza)
