Népújság, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-27 / 227. szám
Megyénk az irodalomban Tolnai Lajos Egerben Móricz Zsigmond 1941- ben a Kelet Népében ébresztette „az elsikkasztott, s mégis legnagyobb magyar regényíró” emlékét, akinek már •halálát is alig vették észre a kortársak 1902-ben. A harmincas években Féja Géza, Móricz Zsigmond és Németh László fedezték fel Tolnai örökségét, nyers indulatokat görgető realizmusát Életében kora egyik legnagyobb hatású regényírójának látszott: a romantikát & a népies próza anekdotizáló kedélyességét elkerülve Dickens, Gogol és Thackeray realizmusára figyelt a valóságot tartotta a művészet legigazibb tárgyának. Műveiben mégis van valami felemás: személyes indulatai sokszor annyira rátelepszenek műveire, hogy elfedik művészi látását, megakadályozzák a mélyebb lélekábrázolásban és az igényesebb regénykompo- zició megalkotásában. Nagy regényeinek alakjai mechanikusan azonosíthatók ellenfeleivel, akikből a kisszerű magyar társadalom panoptikumát lehetne felállítani. Tolnai élete telve volt küzdelmekkel, igazságtalanságok és mellőzések érték, indulatos és szenvedélyes egyénisége sokszor helytelen utakra is vitte. A kezdő író — Arany János volt nagykőrösi tanítványa — anyagi gondokkal küszködve nem tudott Pesten érvényesülni, ezért ment református lelkésznek Marosvásárhelyre 1868-ban. Tizenhat év múlva jelentős regényekkel és nagy botrányokkal háta mögött tért vissza Pestre. Pedig nagy kezdeményezések és hősies erőfeszítések jelzik szándékait: tőle származik a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság* megalapításának gondolata, szerkesztette a Társaság folyóiratát Erdélyi Figyelő (majd Figyelő) címmel, amit a kor egyik legigényesebb esztétikai fórumává szeretett volna tenni, az irodalmi társaság titkáraként óriási szer- i vező munkát végzett, és f megírta életműve legjavát.) (Az urak, A saentistváni| Kéry-család, A nemes vér, Az oszlopbáró, A báróné ténsasszony, A polgármester úr és Az új főispán.) Marosvásárhely kisszerű társadalma azonban nem tudta elviselni Tolnai robbanékony őszinteségét, megjelenő műveiben a város polgárai ráismertek önmagukra, ezért zaklatták, egyházi bíróság elé kényszerítették és nyílt utcai botrányba kergették az amúgy is indulatos írót. Valósággal menekülnie kellett a városból. 1884-ben tért vissza Pestre Tolnai Lajos, s bár némi elismerést kapott, anyagi helyzete is javult, bizalmatlansága. mégis nehezen oldódott. Bizonyára a nagyobb elismerés vágya is késztette arra, hogy 1387 őszétől az ország több városában irodalmi esten lépjen fel, felolvasásokat és előadásokat tartson. Tolnai első előadói estjét "Egerben tartotta. Elsősorban Zalár József megyei főjegyző és jelentős költő szorgoskodott az est megrendezése körül, de az egész város „előkelőbb” köreiben nagy esemény volt az író látogatása. A Szabó Ignácz által szerkesztett Eger című hetilap 1887. november 15-én adott laírt arról, hogy a ,,ha- zaszerte ismert és kedveli regényírónk” a városba látogat, és némi mozgalmasságot hoz a „pangó társas életi viszonyokba*. Az irodalmi est megrendezésére alakult bizottság november 20-án Zalár József elnökletével ülésezett az „ó kaszinó termében”. Az Eger november 29-éh közölte a programot, s hírt adott arról is, hogy „az estélyt banquette fogja követni a kaszinó mellék termeiben”. Egyébként újra örömét fejezi ki a lap, hogy „irodalmunk ezen kitűnő férfia”, aki „azt oly jeles és új irányt képviselő regényekkel gazdagította”, látogatásával) megtiszteli a várost. Tolnai egri szereplését, amelyre azután 1887. december 3-án került sor a kaszinó nagytermében, nem kísérte nagy megelégedés. A külsőségeiben mozgalmas estről az Eger cikkírója 1887. december 6-án számolt be ironikusan csipkelődő írásában. A cikk a város szellemi életéről is sokat elárul. Már az író érkezése sem volt szerencsés: Füzesabony helyett Nyékládházán vette észre magát, így csak az esti vonattal az előadás előtt érkezett meg a városba. A kaszinó nagytermében a „szépszámú, díszes, választékos és elegáns’* közönség nagy tapssal és éljenzéssel fogadta az utazástól fáradt írót. A műsort az egri dalkör szereplése vezette be, majd Tolnai olvasott fel egy értekezést" a hun—magyar mondakörről, ami „hidegen hagyta a közönséget”. Tartott egy másik előadást is a forradalom utáni költészet irányairól, de a „professzori előadás” ismert tényeket sorolt fel fáradt, monoton hangon. Azután Tolnai még egy „Zola-irányú rajzot hadart el”, amihez gürtyósdn fűzte hozzá a cikk írója, hogy ügy látszik Tolnai büzgó híve a Zola-iránynak, „ezért rántott oly hevesen kardot szabad előadásában a Zola-féle reál-materialistikus irodalmi irány niellett. Gusztus dóiga.” Elhangzott még egy szavalat, Lipésey Ádám, maga is „szép tehetségű fiatal költő” mondta el a vendég A szegény vándorlegény című Versét, majd „Galambos Joséphlne úrhölgy” egy Liszt-raps2ódiát adott elő zongorán. Az est befejezése után vidám lakoma kezdődött a kaszinó melléktermeiben, amelyen „az egri szépek legszebb koszorúja” is ott volt. Vacsora után a fiatalok Pa- lócz Kálmán bandája kíséretében hajnali két óráig ropták a „supée-csárdást”, az idősebbek pedig az asztalok mellett folytattak irodalmi vitákat... Az újságíró a „sok hűhó semmiért” legnagyobb sikerét abban látta, hogy az Tolnainak jövedelmet hozott, a hölgyeknek alkalmat a táncra, „mi férfiak pedig hatalmasan et- tünk-ittunk”... A beszámolóból is látható, hogy Tolnai közönsége aligha értette meg az író jelentőségét, a merészebb hangot, a „Zola-irányt” pedig valósággal ellenérzéssel fogadták jó néhányan. Tolnai az időszakos sikerek és elismerések mellett is megmaradt magányos írónak. Ellenzéki magatartását az akadémizrous és Gyulai Pál kárhoztatta el, művészi törekvései is meglehetősen vissahangtalanul múltak el. Még későbbi felfedezője Móricz Zsigmond is inkább Jókait tekintette “példaképének írói pályája elején. Az úttörők közül való volt Tolnai, heroikus küzdelme és fáradt letörései korának fanyar torzképét is felvillantják... Nagy Sándor /•/vVWWNAAí «, OÄSOVAI EMIL: Sárospatak Sab rosa? Kié vólt az a harc? E lérések nem a múltat őrzik: a jövő Vélt fontos, nem a sarc. Azt kell védeni utolsó emberig. A lovagtermet, hol most zöldbársonj csend honoi, s mi nem is több tán, mint egy nagy szoba, kitágították kis nép nagyjai, — Rákóczi kor! — egy labanc-verő szabaságharcnyira. A négy vigyázó-házból három ép, és tíz kögoiyóbist rejt a Vörös-torony. Szemembe nézz: te vagy a nép és én vagyok a nép. Kis csónak siklik ál a Bodrogon. ÖRMÉNY OTTÓ: Katonavers Talpam, alatt a haza földje — út, kő, agyag, vad gyakorlómező. Rejtekhelyek a sárga horhosok, erdei utak, méla árterek. Síkságaim, hol elvetem magam s már ások is az ős törvény szerint. Konyhám a kondér, két bokor között szálláshelyem kitűzve nyolc cövekkel. Nyugvásom és parancsra ébredésem. Szabvány léptek, sarkos fordulatok. Szobám körlet, kőpadlós folyosó csattog s visszhangzik lépteim alatt. Társaim velem egyivásúak, összeköt velük parancs, öltözék. Hozzájuk húzok, két évem övék most senki másra nem számíthatok. De őrizzétek régi arcomat! Az vagyok, aki voltam — vad csikó. Szabadságom szentebb mint valaha, mert célja van, melynek alávetem. .4 függést, melyből nem szabad kitörnöm, mért itt a magány önző s céltalan. Az ember tiszta, szép indulatát a földhöz, melyen életét leéli. Az egyszerű s hasznos gondolatok uraknát minden zűrzavar fölött. S a becsületet, ami ideköt, hol szikár s nehéz függelemben élek s talpam alatt a haza földje •— út, kő, agyag, vad gyakorlómező. A kenyérnek, a friss párnának és a jó emlékeknek van olyan illatuk, mint a száraz nádnak, ha felmelegszik a napon, örsi János fészket mélyesztett magának a langyos nádkévékbe, dereka alá puha leveleket kotort, hogy minél boldogabb alvása legyen a fényen. Aki nézi, csak egy öregembert lát, szemére húzott kalappal, meghökkentő formájú bajusszal, amely sodronykötéllé csavarodik és nem oldalra mered, hanem előre, mintha ebbe kapaszkodva tanulnának nevetni a dédunokák. Aid viszont nemcsak nézi, de ismeri is, az a Velencei-tó Neptru- nuszát tiszteli benne. Dédunokája ugyan nincs, családot nem adott neki a szerencséje, ám annál több halászt nevelt a tóra fél évszázadon át édes fiaiként, mint ahogy őt szoktatta a vízi élet csendes küzdelmeire apja, nagyapja. Hajnali négykor evezett ki fölszedni a varsákat, a ladik fenekére rázott harminc kiló cifrakárászt, dévérkeszeget, mátyáscsukát, néhány sudárpontyot, megpuoolta, száradni teregette szerszámait, mázsára akasztotta a zsákmányt, hogy számot adhasson róla a szövetkezetnek. Miután letudta reggeli kötelességét, falatozni telepedett a halászkunyhó asztala mellé: bicskáját komótosan csikorgatta a fehér házikenyérben, módjával kóstolgatta hozzá a paprikás csécsiszalonnát — öregembernek ártalmára lehet, ha mohón él a zsíros eledellel. Mire ellátta munkáját és bevégezte a fröstököt, a nap épp a pákozdi honvédemlékmű fölé emelkedett, az égnek- arra a pontjára, ahonnan legjobban melegítik a sugarak örsi János nádkévékből vetett királyi fekhelyét. Alszik, amíg tart a napi álmodnivalója, aztán elbeszélget az útjába akadó ismerősökkel és ismeretlenekkel, beballag a faluba, alkonyaikor megint vízre száll, lerakja szerszámait, hogy hajnalban az örökké új izgalommal kutassa, mekkora gyűrűket vernek maguk köré a varsakarók. Ami tíz esztendeje történt, az régen volt, de a tegnapi hajnal sincs közelebb, mint a hatvan három évvel ezelőtti, amikor először hajthatta egyedül ide apja halászt anyájára Csipke nevű lovukat. Felrakták a halat a szekérre, vitték a székes- fehérvári piacra, eladni kilóját három krajcárért. Hazafelé jövet kis- pörköltet fizetett neki az édesapja Weisz Vilmos híres beszállóvendéglőjében. Aki megjárta Amerikát, annak sem lehet fontosabb az élmény, mint Örsi Jánosnak az az első fehérvári út. Azóta halász. fölötte vitorlázó sirály. Hasa ezüst, amilyennek alulról támadó ellenségéi látják a vízen át az eget. Csak a mozgása árulhatja el, s a veszélyben mindig a pillanat töredékébe sűrűsödik a végzet. Meseország ura a halász, amikor ladikjával a nádas árnyékába simulva nézi végig, miként vallják meg neki titkukat százezer évek törvényei. S ha már Gerencsér Miklós: Á pákozdi tóparton Tizenkét éves korától cserződött fényes barnára a bőre és miközben a legszívósabb kőrisfa evezőket is megemésztette a víz, ő elnyűhetet- lenné szikárult a hátán. A keleti táncok szertartása sem áll több finomságból, mint a halászmatuzsálem tudománya. Akármilyen megkapó látvány a földönjárók szemével pillantani a nádligetek, lagúnák, tisztások lebegő síkjára a pákozdi dombok magasából, ez csak durva észlelés az öreg halászéhoz képest. Neki megvallja ezernyi árnyalatát a víztükör. Ahol hideg vibrálást csillogtat a mély, ott hasztalan rejtőzik háló, ahol viszont nyugalmat párolog a lágy zöld felület, ott szívesen portyáznak a keszegrajok. Csobban a víz: más a súlya, másként rzakadl fel a tükör hártyája, ha fürdik a ponty, vagy ha rabol a csuka, Es hiába egy a ló, teknőjében sokféle a víz, aszerint, hol homokos, hol iszapos, hol köves a fenék, hol milyen hínár tenyészik. A halász kézbe veszi a vergődő halat, s megállapítja színéről, merre élte világát, honnan tévedt a varsába. Különben is, a hal magán viseli a természet tökéletes bölcsességét. Háta zöldes, kékes, szürke, aszerint, milyen színű vfz- bflo teától, hoffi' ne lássa meg a a mesére emlékezteti mindez, talán* ő tudja a legjobban, miért kötik az emberek a gólyához az emberszületés misztériumát. Hiszen a vizekben lépkedő gólyák, gémek a lábukra, meg a tollúkra szedik a halak ikráit, messze tájakra repülnek velük és széthintik az életet, hogy örök maradjon a vetés. De hát a természet is emberi mértékkel gyönyörű, s éppen az ellentétek összhangja teszi oly páratlanná az öreg halász életét. Az előbb megfigyelt egy harcsát, amely ravaszul mozgatta bajuszát, mintha giliszta lenne, így csalogatta öblös szája elé a keszeget, hogy bekapja. Aztán kipillantott a partra, a Mé- szek hegy tetejére, ahol a negyvennyolcas honvédek emlékoszlopa áll és eszébe jutott szülőfalujának híresszép leánya, a pákozdi Málnás Margit, aki almát vitt Jellasich katonáinak és a faggatásra elmondta, hogy a honvédek fele Komáromba vonult, mire Jellasich is Komárom felé küldte serege felét. A csatában derült ki, hogy bizony teljes a magyarok tábora. Ezt a nagyapja mesélte neki, s azt is, hogy éppen itt, Pákoizd és Sukoró között, a halásztanyájuknál szorult bele a tóba az ellenség. Pompás szürkegém suhan elő a kápi-ázó égből, karcsúra nyújtja testét, szárnyát puha siklásra teríti. Honnan jött, miféle vágy röpítette haza az ismeretlen távolságokról? Kár kutatni, a sugallatára hallgató vándormadár sorsa az övé, rokona Rigó Jancsinak, akinek csak fészket adott a pákozdi nádfedeles ház, de magasba’ emelkedvén alig írta le az első kört, nagy utakra repült, szárnya alatt a hegedűjével. Furcsa láz vidámította a falut, ha egy-egy őszön megjelent hercegasszony szeretőjével a búcsúban. Kifizette az összes mézeskalácsot, amennyi csak volt a legnagyobb sátorban, elment a kocsmába, nábobi jutalomért kölcsön kérte a prímás hegedűjét, végigjátszotta legszebb nótáit, aztán tovarepült örökre a szürkegémek nyomtalan csapásain. A fehérvári piac, Weisz Vilmos uram kispörköltje mellett Rigó Jancsi lett az öreg halász legkedvesebb gyerekkori emléke. Nem tudni, melyik szép emlékét álmodta végig a nádleveles derékaljon, de úgy ébred, mint aki ünnepről érkezett. — örsi bácsi, volt-e már haragosa? — Uram, soha az életben. Motorcsónak érkezik a partra, utasai sietnek a halászcsárdába. Térkép után lavíroztak át a tó túloldaláról a náderdők, lápszigetek között, a lagúnák labirintusában. Fogalmuk sincs, hogy a kunyhó felé lépkedő öregember diktálta rá valaha a térképre a neveket: Mély láp, Feketevíz, Kismihály, Sukorai, Holtinger, Nagylángi tisztás, Túrózsák, Vendel, Kerékvizek... Most a Mélyvíz-tisztáson fürdik az amur. Nagy rajok köröznek a felszínen, iramlásuk gyűrűkkel, ék alakú hullámokkal rajzolja tele a vizet, magasra dobódó testük fehéren csillan a távolból. Az öreg megtorpan, mélyre apadt szeme íelpa- rázslik, rabul ejtetten csodálja a fürdő halakat. Mindent feledve csáklyát ragad, megveti lábát a ladik farában, ellöki magút a parttól, siklik befelé a lagúnán, hogy a tisztásra érve úgy bóduljon szelíd mámorba, mintha először látná közelről, mikéat forr a víz a halak táncától. »
