Népújság, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-22 / 222. szám
4 információbura alqtt Mi legyen a vezérfonál ? „A XX. század ifjúsága gigantikus információbura alatt vergődik. A bura kontúrja a csillagos égbolt. Az információ- és feladatmeny- nyiséget hovatovább a csillagok számával jelezhetjük. De ki tudja megszámlálni a megszámlálhatatlant?” — veti fel a jogos kérdést az Élet és Irodalom IX. 13—i számának hasábjain Győri György. Mit lehet tenni, hogy képesek legyünk megbirkózni a minden irányból ránk zúduló információhalmazzal, mi legyen az a vezérfonál, amely eligazítja napjaink emberéta tudomány, a művészetek, a politika, a gazdasági „új”-ak között. Hadakozunk az idővel^ és a minden téren bővülő, táguló ismeretanyaggal. Az ember, a személy, az egyes agya küszködik, hogy minden újat asszimiláljon, lefordítson a saját közérthető nyelvére, megértse; hogy mit jelent neki és mit jelent az embernek, hogy leszálltunk a holdra, hogy a Moszkva—Bonn közötti szerződés nemcsak eszmei dolog, hogy abból hamarosan kézzelfogható előnyök származnak az embernek, hogy mit jelent a fénynél nagyobb (?) sebességgel mozgó tachion felfedezése. hogy mit jelent Salvador Dali álomszerűén megkomponált képe, hogy Hochut legújabb darabjában miért rugaszkodott el a Helytartó dokumentumszerű tárgyilagosságától, hogy a japán gyárakban apró színes fények jelzik a munkahely mellett a dolgozók közérzetének állapotát ... Mit csináljunk a „mértani sornál is gyorsabban növekvő információhalmazzal?” Rendet. Sürgetően valami általánosan elfogadható vezérfonalat kell adni. hogy rendezni tudjuk a tudati környezetet, szellemi házunk táját. De mi legyen ez a vezérfonál? Győri György „Hadakozás az idővel” című írását ekképpen zárja: ,,A könyv maradt a legszilárdabb támpont, a legbiztonságosabb sziget és kilátó, mak- rokozmikus korszakunkban is”. Mit ért Győri György a könyvön? Ha csupán szépirodalmat, nem lehetne teljességgel elfogadni elméletét. Hiszen egy kulccsal nem nyithatjuk az egész zárrendszert. A szépirodalom pedig csupán egyetlen alkatrésze az informáciöburának, bármennyire is átfogó gond és gondolat hordozója. De nem ezt érti. A könyv alatt az írásban rögzített tudásanyag mai állapotát érti, és így majdnem egyetértek Győri Györggyel; legyen a könyv támpont és kilátó. De milyen legyen ez a kilátó, mi legyen a legfőbb követelmény ezzel a legszilárdabb támponttal szemben ? Kezembe került egy 1965- ben megjelent Adler-féle jegyzet, amely a főiskolák rajz szakos hallgatóit oktatja tér- és perspektivaszemié- letre. Az absztrakt művészetről szólva a szerző kategorikusan kijelenti, hogy síkká silányították a teret, fittyet hánytak a perspektíva szabályainak és leszögezi, hogy „önámítás volt az egész”, mármint az absztrakt művészet. Olvasom Leopold Zahnnak Írásban rögzített szavait: „Az absztrakt festő nem a természet mintájára alkot, nem másolja a természetet, hanem ugyanúgy dolgozik, mint maga a természet, kérdéseket intéz hozzá”. Az absztrakt művészet túllép a tárgyi részletek finom szövevényén és olyan egységre törekszik, amely megkerülve a tudatot, közvetlenül a tudatalattira hat, s talán ezért is íogadja el a ma embere, kiváltképpen a fiatalság az absztraktot, mert az nem a részletekkel foglalkozik. 6iMmm 1970. szeptember 22., kedd De hogyan közelítsen a fiatal az absztrakthoz, melyik könyvnek higgyen? És vajon melyik könyv hat rá jobban? Segített-e ez a két írásban rögzített „legszilárdabb támpont, legbiztonságosabb kilátó” eligazodni egy sajátos világban? Vagy éppen ellenkezőleg, tovább fokozta az egyénben levő megosztott érzést, a megismerni kívánt dologgal szemben? A kiragadott példa a végsőkig ellenpontozott, de éppen ezért hasznos és nagyon tanulságos példa. Az ismerethalmaz bábeltornyába zárt ember, ahhoz, hogy biztos fogódzókat találjon, hogy kialakuljon a saját érték- és mértékrendszere, valamilyen tájékozódó pontot szeretne magáénak tudni. Majdnem egyetértek Győri György kijelentésével, hogy „ha sikerül könyvcentrikus ifjúságot formálni, akkor már nagyjából jól vizsgáztunk a jövendő előtt.” Csakhogy. A könyvre valakinek rá kell nevelnie az ifjúságot, az olvasást meg kell szerettetni, s aki ezt a megszerettetést végzi, annak egy bizonyos egységes kulcsot is kell adnia a könvvek, tágabb értelemben az írott tudás zárjához. S az információhalmaz áttekintéséhez a legfőbb kulcs az egységes szemlélet. A rendszer, Részletekben nem adhat semmi és senki mindenhez sorvezetőt, eligazító jelzőtáb lát, de meg lehet adni azt a szöveget, ahonnan érdemes és kell is vizsgálni a körülöttünk levő világot. Egy olyan általános világképre van szükség, amelyben egységesen tudjuk elhelyezni a dolgokat, összefüggést tudunk keresni a dolgok között. Eh hez pedig elsődlegesen szükséges az, hogy a könyvet kézbe adók közös alapon álló értő emberek legyenek. S itt a döntő szó a pedagógusoké akiknek meghatározó szerepük van abban, hogy hogyan veszi kézbe az ifjúság a könyveket, mi az, amit kiválogat. A rendszert, amely szerint eligazítja, amelynek alapján egységet teremt a fiatal a környező világban, a nevelés adhatja meg. A könyvét már ebbe a rendbe kell hogy elhelyezze a fiatal, de az első lépcsőfok feltétlenül az útbaigazító, segítő, egységes szemlélet, hogy a későbbi ellentmondások is helyet és értelmet tudjanak kapni ebben a rendben. Szigeth.v András Talpig úriasszony Mindaz, amit Sommerset Maugham elmondott regényeiben, színdarabjaiban, jószerint már akkor sem volt fontos, amikor megírta azokat. Ám ahogyan megírta őket, színdarabjait például, az már értékesebb és az teszi indokolttá leginkább bemutatását is. Maug- hamnál az a paradox helyzet áll elő, hogy a „forma” teszi elviselhetővé a tartalmat, bár az is igaz, hogy e „forma” helyenként virtuóz magabiztosságú: ha a „tartalom” művészének jószerint nem is hiszem Som- merset Maughamot, de formaművészete elvitathatatlan tőle. A „Talpig úriasszony” története és miliője voltaképpen kibírhatatlan. Kit érdekel ma már, hogy a tisztes viktoriánuskort követő években, hogyan válik egy sajátos naiv szüfrazsetté Constance. az orvos megcsalt felesége? Kit érdekel, mit mond a ma — szerintem az elmúlt évtizedek Angliájának se sokat — emberének a női egyenjogúságnak valóban meglévő, nemzetközi, de hazai ellentmondásai közepette is az a „küzdelem” amelyet Constance az ágyban akar megvívni egyenjogúságáért? Készen kapott jellemek, ironikusnak szánt, de manapság annak aligha érezhető dialógusok, — egyszóval tömény unalom és sznobizmus. Ám mégse lett az a televízió képernyőjén. Ha művészi élményt nem is nyújtott, hiszen nem is nyújthatott maga a darab, ám a régen látott Béres Ilona, a tévé képernyőjén ugyancsak ritka vendég Gábor Miklós és a százarcú Bulla Elma, de a többiek is, a kibírhatatlanul le- csifecsi Mártha, a megkapóan ostobácska nőstény, Csűrös Karola, a fennkölt lovag Somogyvári Rudolf és a tökkelütött férj, K örmendy János, — összehangolt közös stílust talált együttese, kellemesen elszórakoztatott. Esztergályos Károly rendezése mértéktartó volt, fintorai gondosan adagoltak, nehogy komolyra fordulva bárhol a játék, gyomorirri- tációt kapjon a néző. Talán Sík Igor, az operatőr nem tudott mit kezdeni a szobaméretű előadással, közelképeket nem akart, vagy inkább nem mert alkalmazni, — így hát inkább csak lefényképezte az előadást. (gyurkó) Hosszú út a katedráig A hír szenzációként hatott: — Egy jól kereső mezőgazdász pedagógus lett. Lemondott a több forintról. Ki tudja, miért? Azóta az egész falu erről beszél, ezt vitatja. Megvallom, magam is ta- máskodva kutattam az okokat. Mindenre gondoltam, csak a valódira nem. O O O O — Munkahelyi probléma? — Szó sincs róla. Megbecsültek, segítettek mindenben. — A munkakör nem tetszett? — A szakmám gyakoroltam. — Akkor mi sarkallta? — Mindig pedagógus akartam lenni. A dolgok mégis úgy alakultak, hogy csak most, huszonnyolc évesen sikerült. — Mit szóltak a főnökei? — Csodálkoztak, próbáltak meggyőzni. Nem ment, mert tíz éve vártam erre a szeptemberre. o o o o Az álmok mindig elérhetetlennek tűnnek, az ember bizonytalankodva közelíti őket. Valahogy így volt Kovács Lajossal is. Nem bízott abban, hogy bejut az egyetemre vagy a főiskolára. Tanár szeretett volna lenni, mégsem hitte, hogy egyszer katedrára lép. Érettségi után a Karcagi Növénytermesztési Felsőfokú Technikumba jelentkezett. Fel is vették. Egy év múltán családi okok miatt abba kellett hagyni tanulmányait. Dolgoznia kellett Gépcsoport vezető lett a talajjavító vállalatnál. Egy év múltán behívót kapott. Tanulmányait katonaként is folytatta, levelező úton. Egyre többször jutott eszébe: át kellene iratkozni az egri főiskolára, biológia-mezőgazdasági szakra. Nem sikerült. Két óv után hazajött Tisza- nánára, a termelőszövetkezetben vállalt állást. Szállításvezetőként tevékenykedett. Közben megnősült, felesége pedagógus volt, felkeltette benne újra a régi vágyat: tanárnak lenni, nevelni. Márciusban szerzett diplomát. Indulhatott volna az érvényesülés útján, ö másképp döntött. Az iskolaigazgatót kereste, hely iránt érdeklődött, a járási művelődésügyi osztályon kopogtatott, nem kis meglepetést keltve szándékával. Szeptembertől már katedrán. o o o o — Közel háromezer forintot keresett. Ez az összeg évről évre gyarapodott volna. Hozzá még az egyéb juttatások .. . — Sejtem, mit akar kérdezni. Nem zavar, hogy csak ezerhatszáz forintot keresek mint pedagógus. Az álmokért áldozni is kell. Két fizetésből, ketten gondmentesen megélünk. Legfeljebb a felesleges luxus marad el. — Délelőtt-délután kell tanítani. Nem fárasztó ez az egész napos elfoglaltság? — Megszoktam a termelő- szövetkezetben. Ott még szabad vasárnapom sem volt. Kora reggel mentem s mindig késő este értem haza. Ott is szívesen vállaltam a nehézségeket. ám a munka örömét, az alkotás többre sarkalló lendületét nem éreztem. Enélkül pedig minden tevékenység értelmetlen. — Mint pedagógus megtalálta a produktív munka örömét? — Sokan mondják, hogy épp ezt nem érzik a pedagóguspályán. Mindig vitáztam velük. Azt vallom: ha nem is lehet kidekázni az egyéni alkotás értékét, mértékét, a tanár mégis érzi. Ezt az elégedettséget nem lehet semmivel pótolni. Havi ötezer forintos fizetéssel sem tudnának elcsalni a katedrától. O O O O Az első napról lelkesen beszél. Szorongással lépett katedrára. Tud-e bánni a gyerekekkel? Sikerül-e fegyelmezni őket? Milyen előadó lesz. Megy-e a rajztanítás? Mindez az aggodalom csak addig tartott, míg a gyerekekkel találkozott, míg meghallotta a rég várt megszólítást: — Tanár úr ... Nem lesz könnyű dolga. Megismerni a pedagógia mindennapi gyakorlatát. Aztán egy év múltán ismét tanulni, megszerezni a második diplomát is, az annyira óhajtott tanárit. Közben órákra készülni, új meg új helyzeteket megoldani,, olyanokat is, melyekre hiányzik a recept. Ábban bízik, hogy az akarás segít. Igazgatója pedagógusalkatnak tartja: kollégái becsülik különösnek f tűnő elhatározását. Ö az első napok örömét idézi, terveiről beszél: — Itt a gyakorlókért, elképzeléseim szerint kísérletezhetek. A szertárban mikroszkóp áll rendelkezésemre. Bogarászó, kutatgató típus vagyok. Most élhetek szenvedélyemnek. Évek óta foglalkozom a megyei rizstermelés problémáival. Végre megírhatom a tervezett tanulmányt. Egyszóval: elégedett vagyok. Hosszú út vezetett a katedráig, de megérte. O O O O — Nem vágyik városra? — Itt akarok élni, Tisza- nánán. Most szüleimnél lakunk. Idővel pedagogusla- kást építünk; A család, a rokonság közelében akarok dolgozni. Ha mindez sikerül, akkor végleg révbe értem. O O O O Sokan lepődnek még meg Kovács Lajos -azoltaéian döntésén. Akadnak még, akik szintén kissé tamáskődva firtatják az okokat. Egy bizonyos: mindenki csodálkozással vegyes tisztelettel méltatja hivatásszeretetét. Az egyik legnemesebb emberi vonást... Pécsi István Sólyom—Szabó: mnm-zsm Alig ment Blake néhány lépést, amikor Kono ütána- szólt. — Elfelejtettem elkérni a telefonszámát... Ahol elérhetném. Az amerikai megadta. Es a japán még aznap este felhívta Blake-et, s megkérte, hogy találkozzék vele egy bútorkereskedésben, másnap este. Fontos ügy- ben. Blake adta a csodálkozót: miért kell nekik ismét találkozniuk amikor nem régen váltak el, s miért éppen egy bútorkereskedésben? De aztán beleegyezett. Kono csak annyit mondott, hogy délelőtt tízkor Blake legyen a lakásához eső legközelebbi sarkon, ott fogja várni egy gépkocsi, japán sofőrrel, az majd elviszi a megjelölt helyre. — Egy nagyon fontos személy akar beszélni önnel... Blake maga sem tudta, miért is csinálja végig ezt az egyre inkább konspirativ és veszélyes találkozó-sorozatot. Mindenesetre másnap délelőtt tíz órakor kinn volt a sarkon. Egy nagy fekete Ford suhant a járda mellé, majd kiugrott belőle egy alacsony termetű japán. Felrántotta a hátsó ajtót, s anélkül, hogy szólt volna Blake-hez, tíetuííkolta. Vajon honnan ismerte ez a szótlan japán az „izomembert?” A legkevésbé Blake tudott volna erre felelni... A gépkocsi szinte teljesen céltalanul száguldott a városban : egyik utcából ki, a másikba be, aztán ki a város szélére, majd vissza. Megérkeztek a bútorkereskedéshez Kono már ott állt az ajtóban. Hirtelen körülnézett és gyorsan beült a kocsiba. A Ford ismét elindult. Mind a két japán hallgatott. Körülbelül egy fél óra hosszat kocsikáztak, majd egy mellékutcában megálltak, s ekkor Kono megszólalt: — Előttünk áll az a másik kocsi. Jöjjön, abba kell át- szállnunk. Amikor átszálltak, a volánnál ülő japán bemutatkozott. — Yamamoto — mondta. A kocsi elindult. Megint csak csend ült hármuk közé, mintha valamennyien a gondalataikba mélyedtek volna. Blake nem merte megtörni a csendet. Félni kezdett. Csak amikor kiértek a hollywoodi dombok közé, akkor szólalt meg a gépkocsit vezető japán: — Engem érdekelnek az ön tervei, hogy vissza akar kerülni a flottához . .. — De én csak vicceltem ... — próbálta Blake elvágni a további ajánlatok lehetőségét .;; — Ne komolytalankod- jék . . . Mondjon el mindent Jimmie Campbellröl. Mindent, amit tud — mondta jelentőségteljesen Yamamoto. — Tulajdonképpen kicsoda ön, s hogy képzeli, hogy én a flotta egy hivatásos tisztjéről felvilágosításokat adjak? Az ilyesmit a törvény bünteti... — Ugyan már, ne legyen nevetséges ... Hallgassa csak ... Valami kattant, s Blake a következő pillanatban felismerte a saját hangját. Szó szerint az a beszélgetés hangzott el, amelyet Konóval korábban folytatott, s amely elsősorban arra irányult, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból, s megtudja a zömök kis japántól, tulajdonképpen mik a tervei és céljai. De eközben a magnetofon néhány olyan mondatot is felvett Blake szájából, ami illetékesek előtt kissé kellemetlen színbe hozhatta volna az amerikait: Blake úgy tett, mintha figyelmesen hallgatná a magnetofont. Am eközben azon törte a fejét, vajon mit feleljen most? Mondja meg, hogy az egész Campbell-históriát ő találta ki? Hogy ilyen nevű ismerőse nincs is? Hogy vannak barátai a flottánál, de nem a Pennsylvanián? Hogy azért tudott a Pennsylvania hawaii tartózkodásáról beszélni, mert volt flottatársai mesélték neki: kikötés közben Honoluluban látták a zászlós hajót? Ha mindezt elárulja, akkor végképp nem tudja leleplezni Konót és társát, aki minden jel szerint a főnök. Márpedig most már egyre világosabb — hiszen zsarolni akarják —, hogy kémkedés áll a háttérben. Hátha még azt is tudta volna, hogy a japán hírszerző szolgálat tisztjei százszámra költöztek át egy-két évvel előbb az Egyesült Államok területére, ahol különböző, jelképes üzleti vállalkozásokba kezdtek, vagy éppenséggel egyszerű, „halászként” tengették életüket a tengerparton, s azóta egyre-másra keresik a kapcsolatot a flottához ... Különösen a csendes-óceáni partrészeken... Blake tulajdonképpen azért érezte magát kutyaszorítóban, mert sejtette, mibe került be^ le ... Ez esetben viszont a 3 egészet már előzőleg me J kellett volna beszélnie a3 ONI-jal, a flotta hírszerző« és elhárító szolgálatával. Mégis úgy döntött, hogj» tovább folytatja a játékot... — Hát rendben... — sóhajtott egy nagyot. — Es mit kapok ezért-? Nem szeretem a bizonytalanságot... Tudni akarok előre mindent... Azt is, hogy nekem mit. kell tennem... mondta kissé akadozva, s közben kinézett az autó ablakán. Odakinn zöldelltek a fák, a korai nyár pompás zöldbe borította a hollywoodi dombokat. — Hogy mit kell tennie, azt mi majd pontosan megmondjuk ... — felelte Yamamoto. — Havi ezer dollár, és minden akció után két—két ezer... Rendben? (Folytat jvM
