Népújság, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-20 / 221. szám

H

ajnalban az anyja ébresztette. — Bakó keres — mondta, amikor álmosan tápászkodni kezdett. — Kipt vár az udvaron.

Nyújtózkodva, szemét dörzsölve kibotorkált. A csillagok szétszóródtak, akár a kavicsok. Szinte hallani lehetett a csörgésüket.

— Szervusz — szólalt meg Bakó a sötétből. — Ne haragudjál. Anyád mondta, hogy itthon vagy. Segits rajtunk.

— No, jöjjön be — hívta.

A konyhában meggyújtották a villanyt, leültek az asztal mellé. Akkor látta, hogy Bakó arca barázdás, borostás, legalább tíz évet öregedett. Bakó észrevette, hogy a tekintetével fürkészi.

— Igen, hát sokat fáradok. Az éjszaka sem aludtam a gépek miatt.

— Én a bálra jöttem haza. Azt írták, az idei olyan lesz, amilyen még nem volt. A lányokra is gondoltam. Tudja, már meg kellene állapodnom.

A Ne haragudjál. Ezen a

gépen senki sem tudott segíteni. Pedig van néhány szakemberem. A szántásnak meg nem mondhatom, hogy várjon. Délutánig be akartuk fejezni. Nem kívánom in...

Szabó közbevágott. — Átöltözzem vagy így menjek, pizsamában?

Bakó halványan elmosolyodott — Szóval, ember lett

belőled!

Kint várakozott a homokfutó, a két ló csendben gubbasztott. Felkapaszkodtak. — Lásd, magam hajtom, a tiszteletedre — mondta Bakó. Elindultak. Hűvös szél járt az ingük ujjábán.

— Két óra alatt bizonyosan végzel vele. Aztán folytathatod az álmot.

— Maga is: hol találna még egy ilyen jó bolondot!

— Nagyot segítesz rajtunk — sóhajtotta Bakó.

K

cSiműn StftLL:

Ábrák

az

asztalterítőn

iértek a táblához. Néhány gép dolgozott, egyikük sötéten állt, szegletes formái élesen rajzolódtak a félhomályba.

— Ez az — mutatott rá

Bakó.

Két-három ember sündör- gött körülöttük, valaki bekapcsolta a fényszórót. — Ide világítsanak —• intett Szabó. Felnyitotta a motorház fedelét, belenézett. Egy darabig vizsgálódott, aztán dühösen azt mondta: — Valaki jól belebarmolt! Le kellene ütni a kezét!

— Ugyan már — mondta kínban Bakó.

Előlépett egy sovány, bajuszos ember. — Az én gépem — mondta szomorúan. — Én próbálkoztam vele.

— Ez Horváth — mutatta be Bakó.

Szabó csak biccentett, s

nem nyújtotta a kezét. — Van magának felesége? — kérdezte gúnyolódva. —

Csak vigyázzon, hogy azt is így el ne rontsa!

— Ferikém! — kérlelte

Bakó.

— Jól van, Vendel bátyám. Ha beleszagolok a motorba, megrészegedem. Aztán csak beszélek. — Attól fogva csendben dolgozott. A körülöttük álldogálók figyelték, aztán elhúzódtak. Bakó a közelében sündörgött.

— Lesz belőle énekes halott?

— Lehet.

Talán másfél órát szösz- mötölt, s akkor szólt Hor- váthnak, hogy üljön fel, indítson. A motor néhányat köhögött, s hamar rátalált az igazi hangjára. Bakó ragyogott, földhöz vágta a kalapját.

— A fattya! — mondta örömében.

Szabó a kezét törölgette. Horváth lehajolt az ülésről.

— Köszönöm, szakikám — mondta Szabónak.

— Nincs mit. Haragszik?

— Én?

A gép elindult, óvatosan, majd mind bátrabban, mint a járni tanuló beteg. Nézték, •míg el nem távolodott.

— Bár a fiam lennél! —

mondta Bakó, s átkarolta Szabó vállát.

K

■“ assan lépegettek. Bakó arcán látszott, hogy tartogat még valamit, de nehezére esik kimondani. — Te — kezdte aztán mégis —, a feleségére nem kellett volna szólnod.

—* Talán meghalt? — ijedt meg Szabó.

— Nem. Isten ments! De hát Faragó Magdi a felesége.

— Magdi? — Szabó legyökerezett, nem tudott mozdulni. Aztán legyintett. — Mi közöm hozzá?

— Már előbb akartam mondani, de féltem, hogy akkor nem csinálod meg a gépét — vallotta meg Bakó.

— Olyannak gondol? Mit tehet róla ez az ember? — Hallgatva mentek pár lépést. — Egyébként kiféle?

— Vasból jött hozzánk. Addig sokat vándorolt, aztán ittragadt. Kellett.

Felültek a homokfutóra, Bakó az ostorral megpöccintette a lovak hátát.

— Most már bizonyos, hogy én is elmegyek a bálra — mondta Bakó.

Szabó álmosan bólintott. Később, amikor lefeküdt, nem tudott elaludni. Az anyja csendesen járkált a szobában.

— Maga ismeri a Magdi férjét? — kérdezte Szabó.

— Azt mondják: jóravaió ember.

— Jóravaió — dörmögte

Szabó, s nem tudott mit kezdeni a szóval.

— Szervusz — mondta bátran az asszonynak.

Magdi ránézett, őt is felfűtötte Szabó közelsége. — Szervusz.

— Talán ismerik egymást? — csodálkozott Horváth.

— Együtt jártunk iskolába — mondta természetesen Szabó.

H

Szabó értetlenül nézett rá. — Bolondozik velem?

— Komolyan kérdeztem. Kíváncsi vagyok a véleményedre.

— Úgy mondja, mintha idegen lennék itt! Mintha Párizsból érkeztem volna!

— Na, annyira nem gondoltam. De hát Miskolc is város. Az ember meg köny- nyen felejt.

— Én semmit se felejtettem — mondta Szabó. — Nem is azért mentem a városba. Csak vinni akartam valamire.

— És az mit jelent? — kapta fel a fejét Bakó. Szabó vállat vont, Bakó csendben azt mondta: — szerintem annyi, hogy az ember dolgozhat, megbecsülik. Igaz, amikor te elmentél, itt is másként álltak a dolgok.

— Nem is álltak —* nevetett Szabó —, porban-sárban feküdtek!

gyszerre Horváth lépett hozzájuk, megérintette Szabó karját.

— Látom, itt van. Nem ülne az asztalunkhoz?

Bakó intett valamit a szemével, de Szabó nem vette észre.

— Jó — mondta beleegyezéssel Horváthnak.

Amikor Magdi meglátta ókét együtt, elsápadt, zavartan kaparászta az asztalt

— A feleségem — mondta Horváth. Fejével Szabó felé intett. — ö az, aki megcsinálta a gépemet. Említettem a feleségemnek — mondta Szabónak.

Tanácstalanul nézték egymást. Szabóban fellobbant a merészség.

orváth a tekintetével! vallatta őket. Néhány! pillanatra, mintha megfa- < gyott volna a levegő. Az asz- ‘ szony mereven nézte az asz- • talt, nem merte felemelni a; fejét. Szabó is mindenfelé j menedéket keresett a szemé-; vei.

Horváth bort töltött, Sza-! bónak kínálta. Ittak. — Nem < táncol? — kérdezte aztán.

— öreg vagyok már ah-1 hoz — mondta Szabó.

— öreg férfi nincs is • mondta Horváth.

Ott termett Bakó, majd ki-! csattant a vidámságtól. Belekarolt Magdiba. — Vihetem?! nézett Horváthra.

— Ha ő is akarja — mo- ; solygott a férfi. Aztán nézte,; hogyan járja a felesége. — \ Mit szól az asszonyhoz? — : kérdezte Szabótól. — Na-! gyón megváltozott?

— Mindnyájan megváltoztunk — mondta Szabó.

— S maga?

— Én talán a legtöbbet.

Horváth a poharát forgatta. — Maguk összekülönböz- < tek? Vagy talán a szülők ' miatt? — Szabó csodálkozó pillantására hozzátette: — \ Amíg éltek a szülei, nagyon tartották. Munkásember szóba sem jöhetett.

Szabó szeme felvillant, te- • nyere ökölbe szorult, aztán' kisimult.

— Én már mindent elfelejtettem.

— Én is vagyok úgy, hogy csak a fontosabbakra emlék- ; szem. De olykor még azok; is kihullanak belőlem, mint I a homok a rostán.

— Mondja csak — nézett; rá nyílt tekintettel Szabó —, sok baja van azzal a masinával?

Horváthot meglepte a kér- ; dés. Vagy fél percig haliga-: tott, aztán megenyhülve vá- ; laszolt. — Makrancoskodik.

— Rájöttem a fő hibájára — mondta Szabó. — Tudja, mire vigyázzon? — Magya- \ rázatba kezdett, körmével; ábrákat vésett az asztalterí- ; tőbe, Horváth figyelmesen < hallgatta.

Amikor Magdi és Bakó j visszatért, ilyen magyarázko-; dásban találta őket. Horváth ■ a feleségére nézett.

— Jó volt?

— Mint a ringlispil - mondta az asszony. — És ti? ;

— A gépet javítottuk - nevetett Horváth.

A zenészek egy közismert; dallamot húztak, valaki énekelni kezdett, s magával ra- j

gadta a többieket is. Szeli-; den hullámzott a sokféle i hang, mint folyó a nyári;

szélben.

HÉRA ZOLTÁN:

A régi hegyen

Emelj csak, magas öklödön tarts, mutasd a tájat lebegőben.

A bádogtornyot, a réten a tócsát ragyogtasd, mutasd.

Hozd fel a régi delet a mélyből, feszítsd az égre, homorítsd, és röptess el engem újra. a fény árkai között, szemben a széllel.

Lejt az a hegy, ama másik, magasan átesettéit hunyorít lenti szurdoka.

Hadd, hogy magamat fölragadjon, a tüskék elől, a nyirok elöl.

Oly teljes e dél.

Hadd kezdjem újra.

VASCO POP A:

Szerb síremlék

Ottalan pusztaságban égnek tartott kéz, tenyerén lázadás. S üjjai sugárként futnak szét.

Ez szabadította meg egykor ősi napunkat,

melyet gonoszul hozzákötöttek idegen lovak farkához.

És ma feldúlja a titok-barlangot, melyet a sötétség vájt bele lelkem kő-szövetébe.

Égnek tartott kéz, úttalan pusztaságban szótlanul köszöntjük egymást, s te mutatod nekem az utat.

Bán Ervin fordítása

SZTYEPAN SCSIPACSOV VERSEI:

E ligetben ...

E ligetben, hol a lég napfénytől duzzad, csak andalgó szerelmespárok járnak, és a szelek, ha o mezőkről idefutnak lágyan simítják a rezgő nyírfákat.

Itt minden fiatal, friss a virág, füvek.

Itt bárhol lehajthatom fáradt fejemet!

Könnyek

Baj, betegség ér Utói — sokan a könnyeket nem rejtegetik, sírnak,

pedig melyek

nem csillognak a szemben sokkal keserűbbek, mint a nyíltak!

Kovács Sándor fordításai

órán délután a futó eső végigpásztázott a lampionokon, a papírkoszorúkon, a szél meglazította a díszítéseket tartó kötelek feszülését. De az emberek kedvét ez sem rontotta. Alkonyaikor megszólalt a muzsika, vaskos hangok szálltak, a levegő vidámsággal telt.

Amikor Szabó odaért, már táncoltak is. A bejáratnál Bakóval találkozott.

— Kialudtad magad? — kérdezte Bakó.

— Ahogy vészük.

Bakó borospoharat nyomott a kezébe, koccintottak, Utak.

— Mondd csak, hogy tetszik neked ez a megváltozott falu? — kérdezte váratlanul.

TÓTH IM*£: VICA

(LinómekMH

r