Népújság, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-20 / 221. szám
Elő irodalom #y^/S1/\/\/W^SAAA^A<\^AAAAA/sAAAAAAAAAAAA/NAAA/SAAAAA/lWVWNAAAAAAAAAAfVW\AAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAA^AA^V Haja, haja virágom Magyar virágénekek könyve ZELK ZOLTÁN: TÉNAGY SÁNDOR: Régvolt idők hangulatait, szokásait megidéző magyar szövegeket olvasni mindig gyönyörűség, kivált a máig sem fakulókat, melyek szó- használatban, költői képekben, az emberi érzések kifejezésében egyaránt időtállónak bizonyultak. Ilyen szövegek a virágénekek is, melyekből egy szép csokorra valót kínál most a kiváló erdélyi tudós, Szabó T. Attila szerkesztette kötet, a Haja, haja virágom című. Ha van éló irodalmi szöveg, akkor a virágének-szö- vegek minden bizonnyal azok; annyira azok, hogy minden kétkedőnek bízvást ajánlhatók, kik szkepszissel nézik irodalmi múltunk értékeit Nemcsak a fenti kötet tudós igényű bevezetője, de a válogatott szöveganyag időrendisége is tanúsítja: évszázadok viharait tetszését és nem tetszését kiálló műfaj volt a virágének, mely fennmaradását alighanem a népi közkedveltség, az „élőszájon — emlékezetben való lappangás” tényének köszönheti — a szövegek oly kori lejegyzése mellett. Legrégibb, a XV. század legvégéről fennmaradt virágénekszövegünk, a Soproni virágének és századunk elején lejegyzett, Kodály Zoltán felkutatta rokona is a műfaj sokszázados folytonosságát bizonyítja: Virág, tudjad, tüled el kell mennem, És teiretted kell gyászba ölteznem. (1490—1495); Virágom, véled elmegyek, Virágom, tőled el nem maradok, (1906); 9 ha már itt tartunk, az sem lényegtelen talán, hogy az; első emlékekkel egyidejűén; a velük kapcsolatos kortársi; vélemények is ránk marad-; tak — mintegy a korabeli; viszonyulás jelzéseiképpen.; Az időmértékes verselés elsői magyar mestere, Sylvester < János már felfigyelt a virág-í énekek rejtette költői szép-' ségekre, ha a tárgy maga; nem is ejtette ámulatba. Fi-< gyelemreméltó soraiból csak; ennyit: .......az viráginekek- < b en... csudálhatja minden; níp a magyar nípnek elmíjí-; nek éles voltát az telisben,; melly nem egyéb, hanem; magyar poézis.” A Sylvester Jánosé mel-< lett és után sorakozó más< reflexiók ha nem is a „di- csírét”, de mindenképp az; érdeklődés tényét bizonygat- ják, & Méliusz Juhász Péteré; éppúgy, mint a Bornemissza; Péteré, kik puritán reformá-I ciós nézőpontból marasztal- < ják el a vlrégénekek szövegeit s azok kedvelőit. Ami úgy tűnik: még e kemény,] prédikátori puritánságon isj átsüt a virágénekekből ára-; dó művészi szépség és erő,; mert még a makacs követ-; keaetességű G eleji Katona? István Is .,kellemes”-nek ta-j tálja a szerelem szépségeiről! valló magyar virágénekeket.; Nem itt a helye, a fejlő-; déstörténet tovább: részletezésének, az olvasó, ha kézbe! veszi (s merjük remélni,; hogy sokan kézbe veszik j majd!) a gyűjteményt. Sza-; bó T. Attila bevezetőjéből; úgyis megtudja a bővebb < részleteket. Szóljunk inkább — az időrendben második virágénekünk, a Körmöcbányái virágének (1505— 1507) kapcsán — a műfaj már említett esztétikumáról: Supra aggnő! szökj fel kabla! Hazajött fírjed, tombj Kató! A te palástodban, Gombos sarudban, Haja, haja virágom! A világi jellegű régi magyar líra kevésszámú emlékeinek egyike ez a vers, mely — hangsúlyoznánk! — nem pusztán iroda lomtörténeti kuriózum, több annál: egy remekbeszabott, szinte a modem lírán nevelkedett olvasó igényei szerinti költemény, mely elsősorban tömörségével, tréfás képeivel vonja magára a figyelmet. A virágénekek vaskosabb változatából való szöveg az egykor nyilván sokak szerette aggnő (ma tán öreglányt mondanánk itt) biztatása a táncra, kinek hazajött férje, s mert a ház urának távolié,- tében tán többet csintalankodott, mint illett volna, most — a férje diktálta nótára — bizonyára keményebb táncban lesz majd része. Hogy a jeles hölgy viselt dolgai nem éppen dicséretesek, azt remek eszközökkel sejteti a versszerző „§upra aggnő! szökj fel kablaf” — olvassuk az első sorban. Két biztatást, noszogatást takaró mondat, ráadásul egy pajzánkodó szóhasználat: kabla, ami kancacsikót jelent — jelezni akarván a bár hervadozó, de a férfiakra még szívesen szemet vető hölgy igen szerelmes természetét. S a ritmus és a rímek! Mindkettő annak bizonysága lehet, hogy a vers szerzője értette a költői mesterség titkait... Persze a kötet versanyaga korántsem egyetlen típus változatait kínálja olvasásra, bőven találni itt a Soproni virágénekhez hasonló versekből éppúgy, mint a népdalok hatását erőteljesebben mutató XIX—XX. századi szövegeket. Egy-egy éneket több változatban is — jelezvén a virágénekek élő voltát. Ki ne ismerné fel pl. az alábbi, 1813-ból való szöveg nyomán a maga ismerte, hasonló motívumú virág- ének-népdal gondolatvilágát: Amott kerekedik egy fekete felhó, Abban tollászkodik egy fekete holló. Várj meg holló, várj meg, hadd üzenjek tőled Apámnak, anyámnak, jegybeli mátkámnak! Könnyen megismerheted annak házatáját, Piros rózsák lepik arany almafáját, Gyémánt az ablakja, üveg az ajtaja, Magának kék szeme, aranyszínű haja. 1 Lókös István Egy régi perc Születésnapodra A márvény-sürű hófúvásban Egy izzó perc zöld lobban ás a S a hirtelen fény sátorából Kilép, kilép egy tulipánja. Egy gyermekszemű asszony arca. Egy zápor égő vitorlája, Egy kiáltás boldog rezgése — Kinyílt, kinyílt a tulipánfa! Tizenöt év csattog fölöttem, Egy föltámadt perc szárnycsapása. Tizenöt tél hóviharában Forog, forog egy tulipánfa. A félelem, az iszony ne ásson arcodra árkot, legyél a kivételes: ahogy születtél, úgy maradj. Almot, hitet pazarló erőd: glóriás Ifjúság: örökké-húszévesen ragyoghasd magad, míg csak élsz. Legyél a kivételes: magad megadni képtelen —• Szemeket hunyorogtass: ámuljon ellenséged is. SZÉKELY LAJOS: EMLEK Miért dalol a déli kék az égen, Miért ragyog az őszben régi nyár, Ki szólt felém a hóra váró réten, A sárgalombú sűrűben ki vár? Sugárkéve zuhant át a lombon Rőt avarra hintve bíborát, Még tavaszról ismert röpke szellő Simítja végig a hegy oldalát. Borzongva éledt pillanatra-újra Szivárvány szín harmatcsepp alatt Röpke-könnyű, vidám dalra gyújtva A régi emlék máris elszaladt. fftfíí). szeptember 20., vasárnap! Ha irodalmi foglalatosságaimra gondolok, gyakran vetődik fel bennem a kérdés: mikor kezdődött? Es hogyan kezdődik az efféle általában? Mi kényszerít rá első ízben, hogy tollat ragadjunk, és életünk végéig el se eresz- szűk? Nehéz visszaemlékezni, hogy mikor is kezdődött. Az íróság, mint lelkiállapot, nyilvánvalóan sokkal hamarabb alakul ki az emberben, mintsem valóban elkezdi a papírost piszkítani. Nagyon fiatalon, talán még a gyermekkorban alakul ki. Gyermekkorunkban, ifjúságunkban másnak látjuk a világot, mint érett szemmel. Gyermekkorunkban perzse- lőbb a nap, sűrűbb a fű, bőségesebb a zápor, kékebb az ég, izgalmasan érdekes minden ember, akivel találkozunk. A gyermek bizonyos mértékig titokzatos lényt lát minden felnőttben, legyen az gyaluforgács-illatú szerszámokkal fölfegyverzett ács, vagy botanikus, aki tudja, miért zöld a fű. Az életnek, a környező világnak ez a poétikus érzékelése a legnagyobb adomány, amely gyermekkorunkból megmaradhat. Ha valaki hosszú, józan esztendők során nem veszíti el ezt az adományt, akkor költő, vagy író lesz belőle. A kettő között végeredményben kevés a különbség. Az életet mindig újnak látni: ez az a termékeny talaj, amelyből a művészet sarjad. Gimnazista koromban természetesen én is verset írtam, olyan tömegével, hogy egy hónap alatt tele lett velük egy vastag iskolai jegyzetfüzet. A versek rosszak \ A tak, dagályosak, cikornyásak, de nekem akkoriban meglehetősen tetszettek. Rég elfelejtettem őket, már csak egyes versszakokra emlékszem belőlük. Ilyesfélékre: Szedjünk virágot, lám, hervadton lekonyul Halk eső permetez a földre S amott, hol füstös-bíborosán alkonyul, Sárguló lombnak hull özönje. De ez még semmi. Minél többet írtam, annál jobban telezsúfoltam verseimet töb- bé-kevésbé értelmetlen „szépségekkel” : Szadimért epedek, és opálként csillog a bánat Lassan elém terülő, hosszú napok lapjain... Hogy miért csillog a bánat opálként, ezt sem akkor, sem most nem tudtam volna megmagyarázni. Elragadott a szavak caengéaa. Ax érzelemmel nem is törődtem. A legtöbb verset a tengerről írtam. Pedig akkor még jóformán nem is ismertem. Nem volt ez meghatározott tenger — sem a Fekete, sem a Balti, sem a Földközi —, hanem amolyan ünnepi „általános'’ tenger. Egyesített magában minden színt, minden túlzást, minden féktelen romantikát —, de hiányoztak tájáról az élő emberek, kívül volt az időn és a valódi földrajzi téren. Akkoriban ez a túlzott regényesség övezte szememben az egész földgolyót, akárcsak valami sűrű légkör. Tajtékos, vidám tenger volt, szárnyas gályák, vakmerő tengerészek szülőhazája. Partján smaragdként égtek a világítótornyok. A kikötőkben forráshoz hasonlatosan pezsgett a gondtalan élet. Soha nem látott szépségű, barna bőrű nők égtek, szerzői akaratomnál fogva, kegyetlen szenvedélyek katlanában ... Az esztendők múlásával verseim valamit vesztettek dagályosságukból. Lassan kiszellőzött belőlük az egzotikum. De valljuk meg: a gyermekkor és az ifjúság nem lehet meg egzotikum nélkül, akár a trópusok, akár a polgárháború legyen is az egzotikum forrása. Az egzcdókum adja meg az életnek azt a rendkívüli színezetet, amelyre a fiatal és érzékeny léleknek oly nagy szüksége van. Diderot-nak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a művészet feladata: megtalálni a rendkívülit a mindennapiban, és a mindennapit a rendkívüliben. Ma sem bánom, hogy gyermekkoromban annyira hatalmába kerített az egzotikum varázsa. Ki az, aki gyermekkorában nem ostromolt ódon várakat, nem szenvedett hajótörést foszlánnyá szakadt vitorlákkal a Magellaa:-szoros partjainál, vagy Novaja-Zemljá- nál, nem robogott az Uralon túli sztyeppén Csapájevvel, nem kereste a kincset, melyet Stevenson olyan ügyesen rejtett el a titkos szigeten, nem hallotta a zászlók suhogását a borodinói csatában, és nem kalandozott Maugli- val Hindosztán dzsungelei- ben? Sok időt töltök falun, olyankor figyelem a kolhozbeli gyermekek játékait. Mindig van bennük egzotikum: hol tutajon kalandozzák be az óceánt (a kevésbé hangzatos ..Borjas” névre hallgató kis tavat), hol a világűrbe repülnek, hol rejtélyes világrészekbe tesznek felfedező utat. A szomszéd gyerekek, például, ismeretlen országot fedeztek fel. Elnevezték „Óperenciásnak. Csupa- öböl tavacska volt ez, amelyet annyira benőtt a sás. hogy csak a kellős közepén csillogott egy tükördarabka víz. Az egzotikum, persze, nem egyik napról a másikra illant el tudatomból. Sokáig megmaradt a nyoma, mint ahogy megmaradt a kertekben az orgona nehéz illata. Még a jól ismert, sőt megunt Kijevet is átalakította számomra. Napnyugták aranya lángolt kertjeiben. A Dnyeperen túl villámok cikáztak a sötétben. Ügy r érnie ti, ismeretlen, nyirkos és fenyegető ország terül ott el, futó lombsuso- gással teli ország. A tavasz pirospettyes, sárga vadgesztenye-szirmokkal szórta tele a várost. Annyi volt a virágszirom, hogy esőzéskor kicsiny gátak képződtek belőle, melyek megakadályozták az esővíz lefolyását, és némelyik utcát kicsiny tóvá változtatták. Eső után pedig úgy fénylett az ég Kijev fölött, mint a kristálykupola. Váratlan erővel tolultak emlékezetemben a költő szavai: Már a tavasz bűvös hatalma lángol Homlokán a csillagoknak. Milyen jó vagy. E hivságos világon Boldogságomat le hoztad. Ehhez a korszakhoz kapcsolódik első szerelmem emléke, az a csodálatos állapot, amikor majdnem minden fiatal lányt szépnek láttam. Utcán, parkban, villamoson elém tűnő minden leányos jelenség — szemérmes, de figyelő pillantás, üde haj illata, fogak villanása félig nyüt ajkak mögül, karcsú térd a széllebbentette szoknyácska alatt, hideg ujjak érintése — mindez azt ígérte, hogy előbb, vagy utóbb engem Is elér az első szerelem. Erről szentül meg voltam győződve. Hinni akartam, és ezért hittem. Minden ilyen találkozásból érthetetlen mélabú fakadt. Így, versfaragásban és megfoghatatlanul hullámzó izgalmakban telt el szegényes és voltaképpen eléggé keserves ifjúságom. A versírást hamarosan abbahagytam. Beláttam, hogy amit csinálok, hamis —olyan, mint a szépen festett gyalu- forgácsból készült virág, vagy mint az aranyfüst Vers helyett aztán megír- •mi első elbeszélésemét. B’ordí tóttá: Szollösy Klára
