Népújság, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-13 / 215. szám

Thomas Mann:

Válogatott tanulmányok

Ä század európai irodal- dalmának kiemelkedő alkotója nemcsak íróként, hanem esszéistáiként is maradandó, klasszikus értékű művet hagyott az utódokra. Ezt igazolja az a két testes kötet, mely az Európa Könyvkiadó Magyar Helikon műhelyének gondozásában, Domokos Mátyás értő válogatásában, a Thomas Mann művei sorozatban jelent meg. ..Egész életemben csodáltam azt, ami nagy és mesteri — hisz műveim mellett minden esszém merő csodálatból áll; s műveim maguk a nagyság láttán, a szeme előtt, egyre rá felpillantva születtek — fel- s egyúttal bele is pillantva, amihez néha vakmerő bizalmaskodás is járult” — írja Thomas Mann, megértést segítő útmutatásként művei, köztük esszéi tanulmányozásához.

Valóban, a két kötetbe foglalt írások ezt a szüntelen, az emberi alkotókészséget mindennél fontosabbnak tartó rácsodálkozást tükrözik. Nem véletlen, hanem törvényszerű ezek után, hogy újra meg újra visszatért ahhoz, akiben a nagyság és a mesteriség megtestesülését látta: Goethéhez. A válogatott tanulmányokban hét remek esszé igazolja, hogy Thomas Mann alkotói módszertana valóban a csodálat volt. Ám nem az áhítatos, bálványozó csodálat, hanem az értékeket és gyengeségeket összetevő, az okozatok és okok hol szembetűnő, hol mélyben rejlő kapcsolatait kutató tisztelet. HÄ remek esszé Goethéről, s ezek mellett Írások Less ingről, Kleist - ről, Wagnerről és Haupt- mannról, Tolsztojról, Kafkáról, Shawról és Csehovról.

Az alkotóit puszta név- felsorolása is sokat mond arról, kikre hintette a csodálat — nem a kritikátlan

csodálat! — fényét Thomas Mann. Azokra, akikben nem csak rokonvonásokat fedezett fel, hanem akik műveikkel a vox humanat, a szó teljes és legigazibb értelmében vett emberi hangot szólaltatták meg. Ez maga a vallomás, ám még inkább az, ahogyan Thomas Mann ezekben az Írásokban ember és művész, alkotó és alkotás egységét 9 különbözőségét kutatja. Mert ez foglalkoztatta leginkább: az igazi érték, a múlandóságban rejlő maradandó. Mint maga írja: „Ahol nincs múlandóság, nincs kezdet és vég, születés és halál, nincs idő sem — az időtlenség pedig az egy helyben álló Semmi, így hát tökéletesen érdektelen”.

A német- és a világirodalom köréből merített esszéket műhelytanulmányok egészítik ki a két kötetben annak igazolásául. hogy Thomas Mann mások és önmaga tevékenységében 5a mindig a változást tartotta

a legfontosabbnak. Az „egyhelyben álló Semmi”, a „tökéletesen érdektelen” elkerülését tehát. Akár Csehovról írjon, akár a Doktor Faustus keletkezésének, egy regény regényének sonalt is vesse papírra, az ember és környezete, egyén és közösség kölcsönhatásának dinamizmusa irányítja érdeklődését s tollát. Ez jogosítja fel „vakmerő biza 1 mnskodtora’’, arra a közvetlenségre, mely soha nem bántó, s ez Thomas Mann útja a megismerésből következő megértésnek, bármely alkotó esetében. S hogy ezt nemcsak mások, hanem a maga esetében is következetesen alkalmazta, azt legjobban az a 23 írás tanúsítja, amely alkotói kétségeiről, szenvedéseiről, kudarcairól, a művek születésének titokzatos, s mégis mélyen emberi pillanatairól vall.

A két vaskos kötet, a Válogatott tanulmányok szép kiállítása a Kner Nyomda munkáját dicséri.

M. O.

DÉLIBÁB

Mindannyian a képernyő előtt ültek. Drágán bekapcsolta a hangszórókat. A csendben hallani lehetett a készülék felerősödő sercegését. Kolb alakja lassan ereszkedett az űrhajó létráján egyre lejjebb. A hangszórókból egyenletes, nyugodt lélegzés hallatszott, az elektrokardiogram normális szívműködést jelzett. Feszülten figyeltek. Kolb leért az utolsó létrafokig, egy pillanatig megállt, aztán lelépett.

— Szilárd, nincs por, kissé besüpped a csizmám, —

^ hangzott a lakonikus tájé- ^koztato. — 'blinden erősen csillog

Látták, ahogy lehajol, felvesz néhány apró követ és eldobálja őket. Lassan távolodott az űrhajótól, egyenesen a nagy függőleges sziklafal irányába, amely teljes szélességében lezárta a szemhatárt

— Könnyen haladok — hangzott fel ismét a hangszóróból — nem kell különösebb erőt kifejtenem. Az égbolt a Nap felöl piros színű, a sziklafal felől kék. A sziklafaltól négyszáz méterre vagyok. Megnézem közelebbről.

— Jó. Figyelünk — mondta Drágán.

Kolb egyenletesen haladt előre, amikor hirtelen megtorpant lélegzése meggyorsult, szakadozottá vált, az elektrokardiogram rajza magasra szökött.

— Mi az? — kérdezte gyorsan Drágán.

Semmi válasz. Csak a kapkodó lélegzés hallatszott tovább.

— Mi van veled? Kolb! Hallasz?

Egy pillanatig csend volt aztán megszólalt Kolb resz- keteg hangja.

— Látom.

— Mit látsz?

Drágán a képernyőre nézett, a sziklafalról csillogva pattogott vissza a napfény. Az egész képmező üres volt

— Kolb felderítő! Megparancsolom, hogy azonnal térjen vissza!

— Nem. Elmegyek, elmegyek érte. Ott van, látom — és futva elindult a függő- p'-jes sziklafal felé.

— Kolb — harsogta Drágán — vissza!

A& űrruhába öltözött alak jwpesen közeledett a sziklához, odaért, megállt előtte, széttárta a karját, és eltűnt

— Kolb, mi van veled?

A hangszóróban csend

volt. A lélegzés nem hallatszott tovább. Drágán fölállt.

— Keve és Radzs. Indulás. Egymástól ne távolodjatok el tíz méternél mesz- szebbre. Vigyétek a kézi keresőt. Az első parancsra visszafordulni.

— Értettük.

Visszaült a képernyő elé. Keve és Radzs óvatosan lépdelt lefelé az acéllétrán, az utolsó foknál megálltak, vártak egy pillanatig, aztán leléptek a talajra.

. —~S!ziíá!'d, semmi por. Nagy a visszaverődés, minden csillog. Látjuk Kolb csizmájának a nyomát. Hiperbola alakú utat tett meg az űrhajótól távolodva.

— Jól van. Látlak benneteket. Most tizenkét méterre vagytok onnan, ahol Kolb megállt.

— Igen, megvan. Látszik a két nyom. Elég sokáig állhatott itt.

A két lélegzés ritmusa ütemesen rezgett a membránon.

— Na, most nézzetek szét.

A kardiográf tűje hirtelen megugrott, a rajz csúcsértéke össze-vissza táncolt.

— Keve, Radzs, mi történik?

A hangszóróból ideges, gyors lélegzés hallatszott és Radzs fojtott, suttogó hangja.

— Ott van, látjuk. Ott van a szikla talapzatánál. Elérem, mindjárt elérem — futásnak eredt. Keve utána.

— Vissza — bömbölte Drágán a mikrofonba — vissza! Nem halljátok?

A két alak egyenletesen távolodott az űrhajótól és közeledett a sziklafal aljához. Odaértek. Mindkét férfi kitárta a karját, előrenyúlt és eltűnt a képernyőről. A hangszóróban hirtelen csend lett. Dermesztő, süket csend. Drágán felállt, magára vette az űrruhát, övébe akasztotta a keresőt és belépett a zsilipkamrába. Kibiztosította az ajtót, bekapcsolta az automatikát Rálépett az első létrafokra. Sietve haladt lefelé. Az utolsó acélfoknál megállt. Vissza kellene fordulnom, gondolta, el kell innen repülni. A Fehér Törpék naprendszere nem fogadta be az embert. De mi van a többiekkel? Lelépett a talajra. Tisztán látta a három csizma nyomát. Beleszólt a mikrofonba.

— Látsz?

— Igen — válaszolta a robotirányító.

A csizmák nyoma egymás mellett vezetett. Drágán végig követte őket. Az ég pirosán fény lett a feje felett. Roppant erős volt a visszaverődés, lehúzta az árnyékolót. A három csizma nyoma erősen nyomódott a talajba.

Tehát itt álltak meg. Szétnézett, semmi különöset nem

látott

— Ez az a hely? — kérdezte a robotot.

— Nem. Két méterrel

jobbra, húsz fokra előrébb. . — Jó — előbbre lépett.

Az égbolt piros színe mintha megerősödött volna. Mit is mondott Kolb? Kék színű az ég a sziklafal felé. A függőleges fal irányába fordult, a bőrén mintha fuvallat futott volna végig. A sziklafal aljában mély, kék színű tűz lobogott, hangot hallott. Egyetlen hangot. Nem mesterséges hang volt. A sziklából áradt, zúgott, hömpölygött felé. Drágán megértette, hogy a harmóniát hallja. Az absztrakt, az elvonatkoztatott harmóniát, amihez képest az elhagyott szentélyben tömören zuhogó orgona hangja hamis, silány, vé- kaayiía. hang volt. Behunyta

4 ti&*%****

a szemét és elindult a hang irányába. Rohant, hogy minél előbb odaérjen a hanghoz. Már közel járt a sziklafalhoz, a hang egyre erősödött. És ekkor kiszökött fejéből a vér. Meglátta a negyedik dimenziót

A sziklafal aljában örvénylő szakadék tátongott. Drágán lenézett és látta a spirálisan csavarodó, tekergő mágneses erővonalakat, látta, ahogy a tintakék izzásban kavarog az idő. Idő. Látta, hogyan születik az idő, látta, hogyan alakul az anyag idővé és az idő anyaggá. Látta az öröktől fogva van titkát. Az idő energia. Az energia anyag. Meg akarta fogni, bele akart nyúlni az időbe. Kitárta a karját és belezuhant a szakadékba.

A mentőhajó parancsnoka meglátta a sivatagban veszteglő, magányos űrhajót. Lassan ereszkedett mellé. Megálltak.

— Kapitány, négy emberi űrcsizma nyoma.

— Látom. Herb és Iván, öltözzetek!

— Értettük.

Kizsilipeltek. A képernyőn látszott, hogy egyenletesen lépkednek a létrafokokon, a

hangszórók felerősítették a nyugodt, egyenletes lélegzést. A legutolsó acélfoknál megtorpantak egy pillanatra, aztán leléptek a talajra.

Szigetiig András

FARKAS ANDRÄS:

Az égen, ilyen órán.-.

Az égen, ilyen órán,

A hajnal közepében,

Mikor a lusta nyárvég Szellőt se fúj a tálra.

De már a nap kibukkan A domb felett az útra,

S tornyokban négyet ütnek,

Szétszórt kis fellegecskék Bóklásznak erre-arra,

Szép-rózsaszín a testük.

Mint minden csecsemőnek.

Akit a sorsa elküld Megérteni a földön,

Mivégre van az élet.

Pályájuk hangulatban ível a csillagokhoz,

És annyi nyugalommal Vonulnak erre-arra.

Szemünknek és szívünknek Oly édesen csavargó.

Ahogy sétálni hívnak.

Ml még az éjszakából Figyeljük őket egyre.

Agyunkban ott dereng még A harsogás utáni,

Ivás ihlette mámor.

Izzadt idegeinkben Párát pipál a romlás,

De a szemünk befogja Az égi kék teret már.

És azt, ahogy a felhők.

E pacsmagok sietnek A nap felé, narancsszín Hton, viselkedésük Oly tiszta, messzelátszó,

Nem is nekünk születtek,

De tudjuk, hogy a sorsuk Az angyalok kezében Kereste azt a formát,

Amiben erre jöttek Egy kósza pillanatra Szemünkben felragyogni.

SZILÁGYI ÁKOS:

Elindultam egyszer...

Homlokom homokóra,

» ' vékonyan elpereg;

varázslással, rothadó zenével hagytam, hogy rámijesszetek.

Ijedten hégetnek bokraim, elpusztultak a pásztorok.

Hallgatásom sodra ing, kékjén hiányom átzokog.

Arcom eső szárnya söpri, tó-nyugalmam bőrösödik; körmöm alól nő egy dal, szemem alól két kis hal.

Elindultam egyszer gyalog,

arcom fölött vászon-száj szállt — ujjaim alvadt varangyok, homlokom eltalicskázták.

FORGÁCS KAROLY:

Csak nézni a gyönyörűt

Az emlékezet kosarából már rég kifolyt a csodálatos hajnal, beszívta az clszálló idő királydinnyés futóhomok-dombja: valaki a Napot is leverte a Zenitről: véres feje a horizontra hüllt.

Visszhangja sincs már a déli har&ngszonak.

De hiába tör rám nehéz bársony-díszben az éjszaka, hogy romlással beterítsen: ezüst villámú csillagok kinyitnak minden ablakot fölöttem s úgy ömlik rám az ég kékje, hogy fáradt gebém megtáltosodik, éled, s ráugrik az aláforduló gömbölyű világra, mintha el akarná nyelni a learatott éveket.

Pedig csak az alkonyba lépő szelíd délután langyos tavát szeretném parttalan tengerré tágítani, hogy hullámain ringatózva még nézhessem a sok gyönyörű tilalmas gyümölcsöt, ha már elérhetetlen szájnak, kéznek, testnek.

SZÖLLÖSI ZOLTÁN:

Sebezhetetlen

Magam vagyok.

Éber a táj.

Vállamra napsugár feszül.

Át meg átsúhan hajam közt a tava". Szemembe tódúl a világ, és úgy emeli, szorítja tekintetemet, hogy már nem alkatom el.

Mennyboltok ezüst harangnyelvei, a jegenyék még ingának.

Magam vagyok: a puha füvekkel lábaimnál; a száz karú jelennel; a mozdulatokkal; neg a százlábú mozdulatlansággal.

\z atmoszférák nehéz ajtóit, z ég vasperemét zgába szívja a Nap, elégeti, olyan könnyű lesz c. felfelé induló élet. rr. ' it a sebezhetetlen ifjiuág!

\‘AAA.''AAAA'VAAA^ä/AAA.*'AaA\A