Népújság, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-09 / 186. szám

Egy fegyelmi határozat margójára; Miért bocsátottak el egy pedagógust? Rablóm náliralálinti Ötletes propagandát választott a következő évadjára szóló ncHIdlII gUlydldllull bérletek árusításához a Vígszínház. A Palatínus strand előtt gólyalábas, bidermeier ruhás artistalányok osztogatják a bérletek megrendelőlapjait. (MTI foto — Búd György felvétele — KS) A határozatot 1970. július 1B- án hozták. — Pongrácz Sándor tanért, a hatvani I-es •számú általános iskola neve­lőjét állásából elbocsátották. Nyersen hangzanak az indok - io mondatok: „Mind a szű­rők, mind a tanulók körében lejáratta az iskolai és a pe­dagógus tekintélyt. Az elkö­vetett vétségek után alkal­matlan a pedagógus munka­kör betöltésére". Mi is történt tulajdonkép­pen? Pongrácz. Sándort, az isko­laigazgatója megbízta május 21-én, hogy a futballcsapatot 25-én — megyei versenyre — Egerbe kísérje. A pedagógus előző éjjel erősen italozott, emiatt másnap reggel el­aludt, s nem ért ki az állo­másra a 6 óra 48 perckor induló vonathoz. Mihelyt fel­ébredt, telefonált a gyere­keknek az állomásra, s haza­küldte őket. Ök vittek el a hírt az iskolába. Az igazga­tó hívta a Pongrácz-lakást, érdeklődött: Ismét az ittas­ság? A gyerekek nem mehet­tek a versenyre. Főnöke fel­szólította Pongráczot: más­nap számoljon el a gyerekék pénzével. Ebből nem lett semmi, mert a fiatal peda­gógust idegkimeriiléssél men­tő szállította Gyöngyösre. Az igazgató — hivatkozva a korábbi fegyelemsértések­re is — fegyelmit kért a vá­rosi tanács művelődésügyi osztályától Pongrácz ellen. Mit tett korábban. a fiatal pedagógus? Pályája kezdet­ben ígéretesen indult. Ám egy-két év múltán az ital rabja lett. Nemegyszer italos állapotban ment reggel az is­kolába. Igazgatója figyelmez­tette, eredménytelenül. Ál­landó anyagi gondokkal viaskodott, pénzügyi problé­mái adódtak. Miután elvált feleségétől, nődsmerősétől kért kölcsön, ezreket. A pénzt nem fizette vissza. Ebből bírósági ügy lett: az­óta is téríti fizetéséből ha­vonta a részleteket. Lakbérét nem fizette több mint egy évig. A közel 1000 forintnyi összeget szintén havi részle­tekben vonják fizetéséből. Egy alkalommal hűtlenül ke­zelte a tanulók pénzét. Az ügyből nem lett fegyelmi, mert a szülők tisztelték a ta­nári tekintélyt. Ittasság, hanyagság miatt kapott már írásbeli figyel­meztetést, szigorú megrovást és pártfegyelmit is. Utolsó vétsége a május 25-i volt. Az eredmény: elbocsátás és alkalmatlansági „bizonyít­vány”. Sorsa most vakvágányon. Munkakönyvében bejegy­zés : kilépett. Elbocsátva ... ★ Erről az ügyről, előzmé­nyeiről beszéltek és beszél­nek ma is Hatvanban. Szü­lők, gyerekek egyaránt. Pongrácz Sándor súlyosan vé­tett a pedagógusetika nor­mái ellen. A róla alkotott ne­gatív vélemény ugyanis nemcsak rá vet torz fényt, hanem kollégáira, a hatvani pedagógus táborra is. Az em­berek hajlamosak az általá­nosításra. Aki fiatalokat ne­vel, még nyers tudatukba plántálja az igazság, a tisz­taság, a becsület eszméit, felelősséget kell, hogy erez­zen. Tudnia kell: tekintetek kísérik minden lépését. A gyerek, a szülő kontrollálja a szavakat és tetteket. Ha a két pólus közt feszültséget, ellentétet lát, akikor kárba veszett minden nevelőerő, minden jó szándékú energia. Pongrácz Sándornak min­den megtévedt pillanat előtt arra kellett volna gondolnia, hogy olyan színpadon él, ahol nincs a felvonások között szünet, amikor legördül a függöny és a nézők nem lát­nak a szinpadtérre. Ez a ma­ximális közéletisóg, ez a túl­zott kötöttség a pálya buk­tatója és szépsége is egyben. Más munkaterületen talán jó­indulatú vállveregetéssel el­intézték volna ügyét. Nem exponált helyen másképp, más mértékrend szerint mél­áz etikai mérleg. A pedagó­gusnak azonban példát kell mutatnia: nemzedékek neve­léséért felelős. Erről feledke­zett meg Pongrácz Sándor. Ezért született a kemény határozat: A-z elbocsátás és az alkal­matlansági „bizonyítvány”... ★ Egy ember sorsáról dön­töttek. Mit tehet most a fia­tal pedagógus? Fellebbez? Hajszálvékony remény a ki­lábolásra. Állást keres? Zse­bében az elbocsátó határo­zat, az alkalmatlansági bizo­nyítvány. Fegyelmi ügye nyomon követi, a dossziét hi­vatali kötelességből küldik utána, bárhová megy-. Az előítélet évezredes emberi kór. Hogy kezdhet akkor új életet? Ha segít a véletlen, talán szerződéssel álláshoz jut. Ám kezdő fizetéssel, mert így írják elő a szabá­lyok. Lehet-e így kulturált körülmények közt megélni, albérletet, gyerektartást, le­vonásokat fizetni? Ki ga­rantálja, hogy ez lesz, hogy ez lehet a megtérés útja, hi­szen az elkeseredés, a kiút­talanság érzése lefelé húz, nem felemel. Nem vitatjuk a jogilag 8‘iigha támadható döntést. Pedagógusnak alkalmatlan Pongrácz Sándor? Még igen! Szülők, tanulók, kollégák emlékeznek nem is kis szá­mú botlásaira. Ám, ha újra kezdhet, ha kifutópályát kúp, még újra bizonyíthat. A jó szándékot minden esetben feltételezi a humánus alap­állás. Pongrácz Sándor meg­tette az első lépéseket. Sér- tődékenység helyett bizonyí­tani akart: önként jelentke­zett elvonókúrára. Egy ember sorsáról, jövő­jéről — s ez esetben erről van sró — dönteni nem könnyű dolog, ám a jogsza­bályok, a bizonyító tényada­tok mellett érdemes hallgatni az emberség íratlan szabá­lyaira is. Hivatali főnökei, osztályve­zetője szerint kiváló képes­ségű, pedagógiához értő, jó nevelő. Érdemes végleg lemondani Csaknem 50 évvel ezelőtt két fiatal amerikai idegor­vos, Leonard Keeler és John Larsson munkahelyén, a ka­liforniai Berkeley város rendőrigazgatóságán azon törte a fejét, hogyan segít­hetne a nyomozó kollégák­nak a bőnözés elleni harc­ban. Céljuk az volt, hogy a betörőket, tolvajokat és csalókat rákényszerítsék: is­merjék be bűncselekményü­ket, amikor a rendőrség ala­pos okkal gyanúsította, de nem érte tetten őket. 1920 végén a két orvos el is készítette Polygraph ne­vű készülékét. Működési el­ve egyszerű volt. A gyanúsí­tott karjához két elektródát erősítettek, mérték a növek­vő elektromos áramot, amely a verítéknövekedés mértékéhez képest áthaladt a gyanúsított bőrén. Egy hajlékony gumikézelőn át, amely átfogta a felső kart, mérték a vérnyomást és az érverés gyorsulását. Végül egy recézett gumicső, amely körülveszi a mellkast, je­lezte a légzés ritmusában bekövetkező változásokat. A feltalálók elgondolása az volt, hogy ha az az ember, akinek testére a készülék jelzőmüszereit ráerősítik, nem mond igazat, izgalmi g azuiíildz'ó készülék állapotba kerül, tehát szer­vezetének érezhető és mér­hető fizikai reakciói elárul­ják öt. Az új találmány vajmi ke­veset segített az amerikai rendőrségnek, bár 1936-ban Keeler még bizonyos módo­sításokat is végzett rajta. Aztán újabb évtizedek tel­tek el. S a Polygraph a rendőri és nyomozó szervek pincéiből váratlanul átke­rült a közigazgatási épüle­tekbe, a bankokba, az üzle­tekbe, gyárakba: az egysze­rű, — nem törvénysértő amerikai állampolgárok te­vékenységi szférájába, Űj neve ,.hazugság jelző készü­lék” lett. Ma az Egyesült Államok­ban a készülékkel sok he­lyütt már nemcsak azt vizs­gálják, aki valamilyen ál­lást szeretne kapni, hanem azt is, aki a munkahelyét meg akarja tartani. A vál­lalatok munkásai és alkal­mazottai ilyen kérdésekre kötelesek válaszolni: „Rokonszenvez-e a szálc- szerveztekkel?”, „Tagja-e a Színesbőrűek Haladásáért Küzdő Szövetségnek?” „Nem titkol-e el valamilyen tényt önmagáról?”, „Nem tarta- zik-e pénzzel valakinek?’’, s végül „Szereti-e a felesé­gét”? Nemrég az Egyesült Álla­mokban nagy port vert fel Carolina Tatnal esete. Tat­nál asszony az egyik kor­mányhivatal tisztviselője volt, de távoznia kellett, mén nem volt hajlandó másod­szor is alávetni magát a ké­szülékkel történő vizsgálat­nak. Washington életében ftz egyszerű tisztviselőnő esete nem keltett volna feltűnést, ha nem fordul panasszal az illetékes szenátusi albizott­ság elnökéhez. Erwin szená­torhoz írt levelében Tatnal közölte, hogy a kormány- tisztviselők két és fél órán át vallatták, s annyi tolako­dó kérdést tettek fel neki, hogy úgy érezte magát, mint akit szennyes lével öntenek le és „erkölcsileg megerősza­kolnak”. Erwin szenátor a tisztvi­selőnő panaszáról kijelentet­te, hogy a legutóbbi három év folyamán száz meg száz hasonló esettel találkozott. N. O, róla? Pécsi István A nehéz rönköket eddig ők ketten rf- n pelték. Hogy- megjött az új ember, rátestálták ezt a könyörtelenül nehéz mun­kát. Az új ember mindössze 17 éves volt. Erős fickó, különben sem ismerte a gyári dörgést. Lehet, ha ismerte volna, nem szól, mert.nem banta a nehéz munkát. A két idő­sebb úgy ravaszkodott, hogy hetenként vált­ják egymást, a fiú pedig állandó rönkös lesz. Kettőjük közül a szabad hetes az ud­vart takarítja, forgácsot hord, üríti a kukát, ami ugyan nem valami felemelő dolog, de legalább nem nehéz. Rögtön az első nap azt mondták a fiú­nak, próbáljon meg felemelni egyedül egy rönköt. Ha megy, akkor az ő emberük. A fiú megpróbálta, nem ment. — Bezzeg, a mi korunkban, de ezek a mai fiatalok csak szájainak, meg hajat nö­vesztenek. Pár nap alatt rákaptak a gyerekre, őt küldték cigarettáért, szalonnáért. Előfordult, hogy mire visszaért, gyufáért zavarták is­mét. És amíg odavolt, beleettek az ételébe, sőt nemegyszer megették az egészet. Közben lesték az arcát, sértődik-e? Nem sértődött. Az első napokban keres­te az ételt, azután megértette a mókát, de másnap is ugyanoda tette a kis lábasát. Már az első nap kóstolgatták: ki fia-borja, mi­féle? Erős persze, mint a bivaly, bírja a munkát, de a beszéde amolyan cirkalmas, úri. Nem is cirkalmas, inkább sima. Mi le­het az apja? Minek jött ez ide? Sportból? Vagy kenyeret keresni? Mert ez komoly, ke­nyérkereső hely, itt nem lehet vicceim. Aztán megtudták, hogy ügyvéd az öreg, ** mármint a fiú apja. Na, ez is szép kis család lehet. Az apa ügyvéd, a fiú meg tróger a parkett-telepen. Azt mondja, vala­mennyi osztályt elvégzett, aztán abbahagyta. — Büdös volt a tanulás, gyerek? — kér­dezték és a gyerek nevetett a kérdésen. — No, fogjunk hozzá, Béla bátyám, ne politizáljunk. Nem lehet mindenki tudós. Hárommilliárd Einstein. Vagy Lev Tolsztoj, mi? Jó kis buli volna. Kell ide a segédmun­kás is. Egyébként — röhögött az öregek ar­cába — ki cipelné maguk helyett a rönköt, ha nem jövök ide? Munkával es évődéssel eltelt három hó­nap. Keze megkérgesedett, lelke megszokta a robotot. Hatforintos órabért kapott nem sok, de kajára, cigarettára, elég. Ruhát viszont kap otthon a fatertól, mert az örül, hogy nem keveredett huligánbandába — A munka nem szégyen, csak a csa­vargás, a lógás, az ingyenélés — mondogatta édesapja — és ő nem értette, miért mond- híszerr dolgozott. Amikor mondta,- hogy kevés az órabére, az apja azt válaszolta, hogy ha szorgalmas lesz, emelni fogják, mert ebben az országban, sőt talán az egész vi­lágon így szokás. Megbarátkozott a két öregúrral is, elnéz­te primitívségüket, bár néha bosszantották, gyerekes tudálékosságukkal. Azt nem bánta, hogy kihasználják, ezt gyakran észre sem vette, duzzadt az erőtől és titokban tényleg sportnak fogta fel a fizikai munkát. A két öreg szaki vidéken lakott, három órával hamarébb kelt, mint ő, mégis mind a kettő elkésett minden reggel, ha nem is so­kat, de legalább egy-két percet. /Vregek? ö mindenesetre a maga 17 évé- ^ vél annak tartotta őket. Pedig csak negyvenévesek voltak, legfeljebb, ha negy­venöt. De a munka elnyűtte őket és a falu is deprimál. Külsőre, viselkedésre, hamarébb öregszenek falun az emberek. Sólyom István, a telep vezetője, vagy ahogy ők hívták Sólyom kartárs, szerette az embereit, és hamar megszerette Jóskát is. — Szorgalmas fiú, kár érte, többre is vi­hette volna — mondogatta az irodán a höl­gyeknek. — Jósika fiiam, megmondom a szemedbe, hogy jól dolgozol, de ne bízd el magad. Nincs is sok okod rá, hiszen érettségizned kéne. Nem idevaló vagy te a telepre. És ha beiratkoznál, én segítenék, meg biztos otthon az apád is. Jóska nem válaszolt, csak mosolygott. Azért belül fájt egy kicsit. Mégis élete első munkahelyén úgy érezte, szabad, hogy leráz­ta mindazt a béklyót, terhet, amit a gim­názium jelentett számára. Hogy nem kell rettegni az integráltól, hogy nem kell ragoz­ni nőnemben, hímnemben, hogy az udva­ron rágyújthat, hogy végtére azt tehet, ami neki jólesik. Igen. örül, de ha eszébe juttat­ták az iskolát, leikébe szomorúság költözött és némi nosztalgia a tanárok, a diáktársaik és az öreg alma mater falai után. Azért ért valamit az az iskola. Az újságot pendezenese» olvasta, a mozit imádtq, néha megvett egy-egy jobb könyvet és mióta ki­maradt a gimnáziumból, egyszer már szín­házban is volt. Odahaza tévéjük volt, azelőtt is elüldögélt, úgyhogy valamennyire a világ­ról alkotott képe is kezdett kitágulni. És bár egy világ választotta el a két öreg sza­kitól, azért a munkát ő is természetesnek tartotta, és eszébe sem jutott, hogy azt szé­gyellni is lehetne. Egy erős, csatakos, novemberi délután Só­lyom kartárs megkérte Jósikát, segítsen a ko­csiját megtolni, mert nem gyújt, az istennek sem gyújt. Jóska nekiveselkedett, az első mé­terek nehezen mentek, aztán mind nagyobb lett a lendület, végül a motor begyulladt. — Köszönöm, Jóska, erős fiú vagy, ha kocsit veszel, visszatolom neked — és Só­lyom kezet fogott a fiúval. J ósika visszament az öreg szakikhoz, vi­gyorgott, de azok nem viszonozták örömét. Fagyos arccal, mogorván hallgattak. Töprengett, de nem sokáig, mert kiadták lel­kűket, elárulták, mi bajuk. Az egyik tempó­san rágyújtott, gondosan eltaposta a gyufát a sárban, aztán kivette a cigarettát a szá­jából és nagyon pedánsan lefújta a parázs­ról a hamut és megszólalt. — Mit nyalsz te, ennek a zsidónak? Mit tolod a szekerét? Miért alacsonyítod le ma-, gad, mi vagy te, szolga? A fiú az első percben fel sem fogta, mit zagyvái ez a vén marha. „Zsidó, meg szol­ga?” Nem is jutott el tudatáig a szó. Nem is értette az egészet. De akkor a másik is rá-» zendített. — A Sólyom egy piszok zsidó, aki ki­szívja a vérünket. A fiú megragadta a beszélő gallérját, bor­zalmas, erős jobb karjával felemelte, hogy az kénytelen volt lábújjhegyen állni és a következőket mondotta: — Maga állat, ha jól tudom, magának éppen a Sólyom most emelt 2 forint óra­bért. Maga már itt többet keres, mint egy szakmunkás a Váci úton. És engem nem ér­dekel, hogy ki, mi, hogy ki, kicsoda, amiket idejöttem, éntőlem sem kértek keresztlevelet, én sem kérek senkitől. Én konkrétan Sólyom kartársat jó fejnek tartom, magát pedig pi­szok fejnek. Ahogy maguk gondolkodnak és beszélnek, az maga a fasizmus. Én nem él­tem akkor, de olvastam sokat róla. És azok­ban a könyvekben pontosan ilyenek vannak leírva... A másik öreg ekkor hátulról bele­rúgott. — Lassabban, öcsi! Fene azt a mocskos szádat! Mi vagy te, ávós? Jóska nem tudta, hogy mi az, hogy ávós, csak a rúgást érezte. És lekent a beszélőnek egy pofont. Akkor a másik ’s Jóskára ve* tette magát és ketten verték a fiút. A harc egészen rövid volt. Két perc " alatt mind a két ember lefeküdt a sárba. Jóska hozott egy kanna vizet, bele- ivott, a szélén erősen érződött az egyik öreg bagós szájának illata. Amikor jól meghúzta és kilihegté magát, fellocsolta a két ájult em­bert. Azok bambán bámultak maguk elé, fel­állni nem tudtak, csak ültek, hátukat a fa- rakásnak támasztva, és el voltait pilledve, mint akiket elnyomott az álom. Jóska bement az irodára és a verekedést elmondta Sólyomnak. — Miért tetted? — kérdezte a telepve­zető. A fiú nem válaszolt. Eszébe jutott, hogy a két vén gazember, már több mint húsz éve a telepen dolgozik, mind a ketten csa­ládosak, miért tegye tönkre őket. — Nem bírok az erőmmel, Sólyom kar­társ — mondta zavartan, némi bűntudattal. — Ha esik az eső, mindig verekedhetnékem támad. — És arra nem gondoltál, édes fiam, hogy ezek családos emberek, hozzád képest, idős bácsik? Hát szabad egy idős apát megpo­fozni? Gondold meg, mit csinálnál, ha a te apádat megpofozná valamilyen fiatal huli­gán. Na, menj. vissza és szégyelld magad. A fiú lehajtotta a fejét és kicammogott az irodából, ahol éppen olyan gyantaillat terjengett, mint az egész telepen. — Árulkodott a fiatalúr? Nyalta a fene­két Sólyom kartársnak? Elkelne már egy kis órabér javítás? — kérdezték azok, de a kér­dések már korántsem voltak olyan harcia­sak, mint a félórával ezelőtti kijelentéseik. — Tanúd úgy sincs, fiam, mi pedig min­dent letagadunk. Hehehe — röhögtek, és az egyik vérrel együtt kiköpte a szemfogát. Jóska szótlanul dolgozott tovább. Bent az irodában Sólyom szólt a bér- *■' számfejtés vezetőjének, hogy Kovács József segédmunkástól vegyék vissza az 50 fillér órabéremelést, mert renitens, verek­szik, ő a rossz szellem a brigádban. Suba Andor

Next

/
Thumbnails
Contents