Népújság, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-30 / 203. szám

\ A Lehetőséget a tűzpróbára A történjem során felhalmo­zott anyagi eszközök és ismere­tek birtokában a jövő emberi­sége — akár már a következő évtizedékben — a lehető leg­szebb és legemberibb életet él­heti. Az emberiség jövendő sorsa a mostani ifjúság kezében van... Vegyük például egy társada­lom, pontosabban az adott tár­sadalom gerincét képező gene­ráció értékelését. A két legfon­tosabb szempont: milyen gaz­dasági, politikai, társadalmi vi­szonyokat teremtett és a másik — ami semmivel sem kevés­bé fontos — milyen szakmai, politikai és erkölcsi ismeretek­kel látta el a felnövekvő nem­zedéket, mennyiben tette alkal­massá az ifjúságot megkezdett munkájának folytatására? A világra vonatkozó ismeretei­ket — és ezzel közvetve erköl­csi elveiket — első kézből a fiatalok szüleiktől kapják. Íté­leteik nagyrészt egybeesnek az ő ítéleteikkel: életmódjukban és a dolgok vállalásában is meghatározó lehet a jó, vagy rossz szülői példa. Az idősebb generáció így roppant nagy — hibáikat a társadalom később sem tudja feltétlenül helyrehoz­ni. A generációs probléma azonban egész történelme fo­lyamán végigkísérte s minden bizonnyal a jövőben is jellemzi majd az emberiséget. Legtöbb­ször a szülők merev magatar­tásformájának és a fiatalok újat akarásának konfliktusa­ként jelentkezett: korábban éle­sebben, ma változatosabban. A technikai fejlődés, a szellem csiszolódása, a magas szintű alkotókészség a huszadik század végének generációit persze nem is annyira elnézőbbé, mint el- foglaltabbá, felületesebbé tette. Talán egyetlen területen szüle­tett általános érvényű, radiká­list eredmény: az áthághatatlan záróvonalakat, a reménytelenül mély generációs szakadékokat, a kor rugalmas falakká, sze­líd kis árkokká enyhítette. Az önállósághoz, mindennél gyorsabban, az első „saját fele­lősségű” döntéseik vezetnek el. Ezekre legtöbb fiatalnál az el­ső munkahelyre való belépés után nyílik alkalom: itt dönté­seik már nemcsak önmagukra, vagy szűkebb környezetükre, hanem a gazdasági és politikai élet egyes területeire is vonat­kozhatnak — komoly következ­ményeik lehetnek. Ez az a pont, ahol a legjelentősebben indul meg a polarizálódás, s melynél a fiatalok egy — és sajnos nem a kisebbik — része elfordul a közösség problémáitól. A fele­lősségérzet útját követve eljut­hatunk a passzivitás magyará­zatához. A döntést igénylő fel­adat ismertetésével szinte azo­nos »pillanatban ébred fel a „tűzkeresztség” előtt álló fia­talban a felelősség érzete, némi óvatos tartózkodástól való fé­lelem, a következmények mé­ri cskél-ése, a kudarctól való fé­lelem. Ha mindjárt ezen a pon­ton magára hagyjuk a fiatalo­kat, jelentős részüknél az utób­bi érzések, és nem az önállósá­gi igény kerekedik felül. Leg­többször ilyen előzményei van­nak az olyan eseteknek, ami­kor az először vállalt döntés kudarca után teljes visszahúzó­dás következik. Sokan másod­szor is nekirugaszkodnak —, s mivel a feltételek akkor sem változtak — ismét ezen az aka­dályon véreznek el. Talán a legkevesebben azok vannak, akik túljutva minden kezdeti buktatón, önálló, egyéni dön­tésre alkalmas, ,,telj es jogú’’’ társadalomtagként hagyják el a csatateret. Hogy ez csatatér — legalábbis, ami az ütközé­sek hevességét illeti — az alig­ha vitatható. Mi a megoldás? Merjünk-e na­gyobb döntési jogot adni ifjú­ságunknak, merjük-e vállalni, hogy saját cselekedeteik követ­kezményeivel számolva ismerjék fel a társadalom iránti felelős­ségüket? Feltétlenül. Aki helyett gondolkodnak és döntenek, az előbb-utóbb pasz- szívvá válik; immúnissá minden jelentősebb társadalmi, gazdasá­gi, vagy más kérdéssel szem­ben. — És a passzivitás meg­szüntetésére épp a társadalmi szerveknél kínálkozik a legked­vezőbb lehetőség. Lakos György rvvvwvwvvwv' NAPJAINK IFJÚSÁGA Utánpótlás zökkenőkkel »...V. vv»v*vvvvvvvvvvvwwWWWWWVWV/VVW^A^AWWW\AAAAAA) /^AAAAAA/VNAAA/WWVWA* 1 Tűnődés egy levélhalmaz felett Hol vagytok, fiúk! Baj van az utánpótlással. Százszor, ezerszer elmond­ták, nyilatkozták, leírták a magyar sport vezetői, s a megoldásvariánsok tucatjait dolgozták ki az ifjúsági sport megerősítésére. NéJ hány éve még csak a kevés­bé „nemzeti” sportágak szakemberei keseregtek, s magyarázták ezzel, a Kosár­labdában, az atlétikában, jégkorongban, tornában, vagy teniszben elszenvedett vereségeket, a nemzetközi találkozók magyar kudarca­it. Ma a téma csaknem ál­talános már. Az öttusa, az evezés, a birkózás és talán a súlyemelés kivételével, csaknem minden sportszö­vetség elismeri: nagyon ke­vés a fiatal tehetség, nincs aki a sportágak nagy öreg­jei helyébe lépjen. Tehetségtelenebbek a mos­tani tizenévesek? Elpuhult. túlkényelmesedett az ifjú generáció? Feléltük az ösz- szes tartalékokat? Három éve az egyik al­földi nagyváros melletti tsz tanyaközpontjában jártam. Tíz-tizenkét srác ker­gette a labdát: kiskapuztak á nyári hőségben. Mokány, cigányos képű srác volt a . sztár: nemzetközi meccseken finomult szememet is elkáp­i íráztatta egy-két leheletfinom cselével, kapásból lőtt bom­bagóljaival. ' „A Simó gyerek” mondta érdeklődésemet látva az el­nök, „egészen ügyesen mo­zog, ugye?” Odaintettem a srácot, megkérdeztem, nincs- e kedve valamelyik városi csapatban focizni? Ma, tizenhét évesen NB tl-es csapatban játszik, a Népsportban a legtöbb meccs után a .jók” rovatban szerepel, s edzője szerint két-három éven belül Pestre viszi valamelyik nagycsapat. A történet szép, különösen így. De ha minden vidéki utamon fölfedeztem volna egy-két tehetséget, akkor is csak néhány fiatalt juttattam volna szérvezett sportolási lehetőséghez, néhányat abból a sok százezerből, aki tanyá­kon, kis falukban élve, leg; feljebb az árokparti fejelő meccsek, vagy a szenakazal- ban végigküzdött birkózó- csaták hőse lehet. Államunk, társadalmi szerveink rengeteget tettek a sport közkinccsé tételéért, pénzt, energiát nem kímélve építettek, szerveztek. Tevé­kenységük azonban nem na­gyon jutott tovább a na­gyobb települések határain — a sport áldásaiból csak keveset sikerült eljuttatniuk a vidék igazi vidékijeihez. Nemrég Párizsban egy oda­származott brazil edzővel tezélgettem. A nagycsapatok „felfedezőket”- tarta­nak, akik „fejpénzt” kapnak minden új tehetségért... Vajon a magyar sport ille­tékesei hányszor ültek be a hivatali Volgába ilyen fel­fedező szándékkal, hány kis falu, tanyaközpont iskolájá­nak tornaóráit látogatták meg? Ha netán a brazil példa bárki előtt is egyedi­nek tűnne, elmondható, hogy például a Szovjetunió­ban és Csehszlovákiában is folyik a szervezett utánpót­láskutatás, s a néhány éve kezdődött munka már eddig is jó pár világklasszisjelölt felfedezéséhez vezetett..; Puskás Árpád Baj vaii, fiúk. Segítsetek. Nem, nem bántott senki, nem akarnak legyűrni, meg­győzni, megbéklyózni. Ben­nem van a baj, fiúk, és most kell, hogy igazán segít­setek. Hogy mi a baj? Hát azt nem is tudom pontosan. Mennek a napok, nem lát­lak, nem hallom a hangoto­kat, nem érzem, hogy vagy­tok és egyre kevesebb van belőletek velem, és egyre ke­vesebb van magamból. Még mindig farmerben já­rok, fiúk, úgy mint akkor, és még mindig megfeszül az ér a nyakamon, ha valami nem úgy történik, ahogy azt a józan ész és az igazság megköveteli. De ez már nem, olyan, mint akkor. Más. Már nem úgy' kell. Csak nem igaz, hogy őrültség, legfel­jebb azt mondom, nem tar­tom helyesnek. Pedig nem ezt akarom mondani, ha a főnököm valamire azt mond­ja, hogy annak úgy kell lennie, én meg tudom, hogy nem úgy kell. Csak nem hallom a hangotokat, mert messze vagytok. Miért nem tudok üldögél­ni a napsütésben a fény fe­lé tartva arcom? Miért nem tudok esőben csavarogni a város szélén? Miért nem kérdezek eleget? Miért vála­szolok olyan dolgokra is, ami­hez nem értek? Miért be­szélek akkor, amikor tudom, hogy nincs igazam? Mi tör­tént velem, fiúk? Megszámolom a pénzt, amit visszaadnak a pénztá­raknál. Hát nem rettenetes? Amikor megkérdezik tő­lem, hogy szeretsz, azt mon­dom, igen és egyre hango­sabban mondom, hogy el­higgyem. Pedig, akkor nem is válaszoltMM «4 O tudta, hogy igen. Mi történt az éjszakákkal, fiúk? Hányszor nekivesel­kedtünk egymásnak, isten­nek, politikának, a világnak. Es boncoltuk, téptük, mar­tuk hajnalokig. Miért nem váltjuk meg részletekben a világot, ha egyszerre nem sikerült az egészet? Hát mi van? Nincs hozzá elég ereje egyikünknek sem? Fárasztó, hálátlan és kényelmetlen do­log világmegváltással foglal­kozni, ugye? Biztos, ami biztos. Jövőre talán be tudsz fizetni egy kocsira, igaz? A lakásba is kell valami, ugye? Nem, nem érünk rá, majd, majd elkezdjük valamikor a nagy fogadalmakat beválta­ni, de most még korai, most még nincs pozíciónk, még nem vagyunk elég magasan, hogy abszolút igazságot te­gyünk, hogy mindig a lelki­ismeretünk szerint tegyünk. Most még igazat kell adni a főnöknek, mert ő segít majd a saját székébe, ha be- lesegit. Es mi belesegítjük a következőt. Mi ez a könyör­telen ritmus? Hát nem mi diktáljuk a ritmust? Elis­merjük?! Nem, nem és nem. Nem ezt fogadtam meg nektek, amikor hajnalig ültünk a lépcsőkön és ott tartottuk a markunkban a világot. Nem vagyok az, aki voltam, fiúk. Nem tudok küszködni, ha­rapni, vágni úgy az igazsá­gért, mint akkor tudtam. Be vagyok zárva magam­ba, és nincs aki kiszabadít­son. Lehet, hogy belülről van a zár? De mikor zár­tam be magam és miéri? Hát nem az a dolga az em­bernek, hogy felcsapott si­sakkal verekedjék a célért, ameddig csak az ereje futja? A cél változott volna meg? De miért? Miért? Vagy én? Tényleg én? Leszoktam a harcról, de ezt nem akarom elhinni? Ha csak magáért harcol az ember, igazságta­lan háborút visel. Áruló. Már nem ugrálom páro­sával a lépcsőket, ha jóked­vem van. Nem. Nem azért. Erőm az lenne hozzá, csak mit szólnának az emberek. Komolynak kell látszanom. Göteborgból szoktam leve­let kapni. Hát közülünk is itt tudta valaki hagyni ezt az országot? Hát közöttünk is volt, aki hazudott? Hát közöttünk is volt olyan, aki mást gondolt, mint amit mondott? Fiúk, hát mi is ugyanolyanok leszünk, mint az előzőek voltak száz éve­ken keresztül? Fiúk! Mi sem vagyunk különbek, mint az előzőek voltak? Vagy már azt is titkoljátok, hogy külön­bek akartunk lenni? Igen is, különbek akartunk lenni! Elfelejtettem két ujjal füttyenteni. Persze, nem tra­gédia, semmi az egész tu­lajdonképpen. Van egy fiam. Hogyan fo­gom felnevelni? Mit fogok neki mondani? Megtanítha­tom-e az emberséget. Meg tudom-e tanítani igazi em­berségre? És ti? Ti! Zsolt, Pisti, Sa­nyi, Mariann, Andris. ti mindahányan! Meg tudjátok tanítani? Mondjátok meg igaz lelketekre. igen, vagy nem? Feleljetek! Ugyanúgy, mint akkor a lépcsőn, igen­nem vagy nemmel. Harma­dik utat nem ismertünk. Mi voltunk az új nemze­dék. Tőlünk nem szidtak és dicsértek még többet nemze­tek, nem győzöm hallgatni a dicsérő szavakat. Nagyon, nagyon szeretnék én is részt venni a pályázaton! Mindent elkövetnék, hogy sikerül­jön .. És így tovább, a levelek egész halmazában. Távolról sem általános, if­júságunk többségére jellem­ző tünet ez, de nem is kivé­teles. egyedi jelenség, s ezért fel kell figyelniük rá mind­azoknak, akik felelősek az ifjúság neveléséért^ orientá­lásáért: szülőknek, pedagó­gusoknak, s nem utolsósor­ban a — KISZ-nek. W. L déket. Kinek volt igaza? Kinek? Feleljetek, mind kü- lön-külön, mert most már felelni kell, közelebb a har­minchoz, mint a húszhoz! Mit csináltunk eddig? Mivel járultunk hozzá az új világ­hoz? Es mit fogunk csinálni ez­után? Nekünk kevés csak elvégezni a munkát, • amit ránk bíztak. Nekünk új szemmel kell látni és új lelkiismerettel kell élni és új szívvel kell lüktetni. Csak valahogy zökken, koccan, szakad a ritmus, fiúk. Be­lül szakad, belül roppan és még jó ha fáj, de egyre kevesebbet fáj, mert meg­szokom, lassan töredezve. Nem szabad! Figyelnek bennünket. Fentről és lent­ről. Az első rezdülést lesik az arcunkon, amikor kisza­kad a mindenségbe vetett hitünk. Tudom, hogy figye­lik. Az enyémen vajon lát­szik-e már? Az új tizenéve­sek már előttünk fogadnak új fogadalmat, s lehet, hogy ellenünk, mert nem ilyennek akartak látni minket, mert nem ilyennek akartam hin­ni magam. Mert nem akarok kezet fogni ütésre lendült marokból és igent biccente­ni feszülő nyakkal. Nem akarok, de valami húz, fe­szít, gyömöszöl belül, ami akkor nem volt ott. Érzem, hogy a szemem fénye nem olyan, mint akkor a lépcsőn, érzem, hogy a szó nem olyan a számból, mint ak­kor a lépcsőn, hogy a vér nem úgy lüktet a mellka­somban, mint akkor a lép­csőn, mert... nem tudom... Fiúk! Baj van! Segítsetek! Szigethy András Fesztivál hősök Fesztivál itt, á*»nval fesztivál mindenütt — 19TO. nya­ra eseménydömpinget hozott a popzene világában is. ide gren- dezik az emlékezetes Wright- szigeti koncert második felvo­nását; még gyűrűznek a spa­nyolországi Barbarella-fesztivái és a rotterdami beat-találkozé hullámai. A valódi szenzációk között azonban szép számmal akadnak bukfenceik is: a nem­rég Svédországban megtartott, agyonreklámozott popfesztivál például svindli volt a javából. Az ezerfejű cézár csalhatatlan ösztönével megérezte ezt, gyér közönség előtt a gyenge má­sodosztályú együttesek sora bukott meg ... Nagyobb sikert remélhet vi- szqnt egy másik vállalkozás Nick Holls, egy sor sikerpro­dukció rendezője Joseph Hel­ler bestsellerjét, a magyarul is megjelent 22-es csapdáiét fil- mesítette meg. A siker persze nem egyedül az ő érdeme: a Yossarian kapitányt játszó Alán Artdn és a többi világ­sztár — Orsón Wélles, Anthony Perkins, vagy a nálunk is jól ismert énekes duó, Art Gar- funkel — ugyancsak vonzza a moziba a közöséget. Alán Arkinnek — pontosabban dublőrjének — csak a pirotech­nikusok bűvészmutatványaitól lángoló gépben kell röpködnie _ a Queen című lap fotomo- delljeinek viszont a valódi ve­szélyekből is kijut. Egzotikus ruhájukhoz, a safarihoz valódi dzsungel hátteret és élő tigri­seket rendelt meg a divatmaga­zin. extravagáns főszerkesztője. Az új divat extravaganciáinak átütő sikere feltehetően meg­várja a mostani tizenévesek fel­nőtté válását. Bár ami a legfia- talabbakat illeti, ki tudja - » tízen aluli korosztály Is produ­kál már meglepően felnőtte» dolgokat. Ugrásra készen vár ják például a nagynevű beaV- együttesek kiöregedését, s már most babérokra törnek. A leg­nagyobb tekintélyű popzenei szaklap, az angol New Musical Express félévi összesítésében öt­millió eladott lemezzel a Jack­son Five együttes került az el­ső helyre, s az öt sötét bőrű fivér közül a legfiatalabb — jövőre lesz tíz éves... Es ha már róluk beszélünk, egy mon­datnyi módszertani útmutató a Hazai beat-sztároknak: a Hűk mindannyian iskolába jamak, s apjuk, az öreg Joe Jackson, ki­zárólag a tanítási szünetben en­gedi őket koncertezni. „Attól, hogy olyan 'fenemód híresek, még semmiben sem kell külön­bözniük a normális gyerekek­től ..nyilatkozta méla sztár­undorral Jackson-papa. Gy. A. Fiatal anyák támadása A nők jogaiért harcoló hol­land szervezetek cgyikéneklOO tairia nemrég gyermekével együtt megszállta a holland pai- lament alsóházát. A gyermekek a karosszékek kozott es alatt csúszkáltak, a folyósokon han­gosan fogócskát játszottak. A fiatal anyák pedig a kdpvlse- lökhöz fordultak, követelt«*, hoev szállítsák le a bölcsődék és az óvodák diját. Kijelentet­ték hogy a következő válasz­tásokon azoknak a politikai pártoknak képviselői ellen fog- nak szavazni, amelyek nem ta- mogatják követelésüket. I A miniszoknyák és az akusztika A kaliforniai hangver­senytermek tulajdonosait rendkívül nyugtalanította, hogy megnövekedett a ter­mek akusztikájára vonat­kozó panaszok száma. A meghívott akusztikai szak­emberek kiderítették e je­lenség okát. Megállapítot­ták, hogy az akusztika rom­lását a miniszoknyák okoz­zák. Ezek csak 50 százalék­ban nyelik el a hanghullá­mokat a hosszú szoknyákhoz képest. 1970. augusztus 30,, vasárnap* Táncdálénekes tehetségku­tatást rendeztek nemrég egyik vidéki városunkban. 18—25 éves fiatalok jelent-; kezhettek. A jelentkezők túlnyomó többsége szakképzettséggel is rendelkező dolgozó fiatal, munkás, adminisztrátor. Ki­sebb hányaduk középiskolai és szakmunkástanuló, de akadt köztük néhány foglal­kozásnélküli is. Maga az ér­deklődés természetes jelen­ség. Fiatalok, szeretik a könnyű műfajt, megpróbál­ták — nem, sikerült. Mindez nem is érdemelne szót. A je­lentkezők leveleinek mint­egy negyven százalékában azonban megdöbbentően ir­reális elképzelések olvasha­tók. az élet felszínes, tartal­matlan szemléletének a ki­fejezői. Soraik nemegyszer talajtalanságra vallanak, és a könnyű érvényesülés, az ..édes élet” nehezen titkolt reményeiről áriükodnak. A levélírók többsége számára ugyanis a táncdaléneklés — „életcél”. De nézzünk egy-két jellem­ző példát a fentiekre. Legtöbben ilyesféleképpen ■kezdik levelüket: „Nagyon szeretek énekelni, és —. mások szerint — nagyon te­hetséges vagyok”. „Nem lehetne enyhíteni a kiszabott életkoron — ér­deklődik egy 16 éves lány — hiszen vagyok olyan fejlett; mint egy 18 éves. Mindig nagyon jó énekes voltam. Ha nyilvános helyen éneke-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents