Népújság, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-16 / 192. szám

fítte ttáttal öl az Osz­lopnál;. ahonnan rá­látni o bejárati ajtó­ra; fiatal és szép, mágnesként vonzza a férfi tekinteteket. me­lyek szinte rátapad­nak; úgy tesz, mintha nem venne róla tudomást, de min­den mozdulatával elárulja; tudja, hogy a figyelem kö­zéppontjába került, s ehhez való pózt vesz föl, megköze- líthetetlennsk látszik; na­gyon szeretné, ha az a má­sik asszony, akit legyőzött, s akit ide vár,' mindezt látná és belátná: fölösleges bármi­lyen kísérlet, Jánost ő már nem veheti vissza, nincsen hozzá hatalma; biztos a dol­gában, nagyon biztos: az ő vonzása legalább olyan nagy, mint annak a másik asszonynak a taszítása. Irén kérte, hogy találkoz­zanak, ő nem akarta, de Irén nem hagyott neki bé­két, föltétien találkozniok kell: néhány apróságot el kell mondania Jánossal kap­Tuli József: betett, mert a köpenyéi sem ért rá levetni, föléje vette átmeneti kabátját. Odakünn hűvös, böjti szél fújt. — Ne haragudj, kedves — mondta, s leült, anélkül, hogy a kabátját levetette volna, és többször belesza­golt a levegőbe. — Nem haragszom — mondta Böbe, s tekintetét körbehordozta az őt figyelő férfivendégeken. „Akár az anyám is lehetné’, mondták a szemei. Böbe előtt konyáik volt, Irén egy szimpla kávét kért; aztán csak ültek és hallgat­tak, mintha nem lett volna mit mondjanak egymásnak. — Ugye, nem haragszol? — kérdezte Böbe sokára. — Ugyan, csacsi, dehogy haragszom! — Ez van .. ] — így alakult — mondta Irén, miközben a feketéjét kavargatta. — Divat ez mostanában, vagy talán jár­vány, a csuda tudja. Te szép vagy, fiatal, csinos, én meg Két asszony meg egy férfi csolatban, természetesen az ő érdekében, s ne féljen, nem visszakövetelni akarja Jánost, szó sincs erről, egyébként is, aki egyszer megindult, hagyni kell, hadd menjen; János már harma­dik napja nem jött haza. Megkérdezte Jánostól, mit tegyen, János azt mond­ta: — Menj el, szívem, és próbáid őt megérteni. Munka után hazaszaladt és átöltözött. Csinos volt, olyannyira, hogy amikor hét perc késéssel Irén is megér­kezett, olyan volt mellette, viruló szépségben, mint egy frissen kötött virágcsokor egy több napja hervadó, másik virágcsokor mellett. Szánandó-egyszerűen volt öltözve, ahogyan egy három- gyerekes családanya manap­ság megengedheti magának, de egyszerűségében is volt valami hivalkodóan nemes, szappanszagú tisztaság. Egye­nesen az iskolából jött, síet­már őszülök, ráncok vannak a szemem alatt, bizony raj­ta hagyja az emberen a nyo­mot a múló idő. Szebbre vágyott, megakadt rajtad a szeme, én se lennék más az ő helyében, az öregedő fér­fiak jobban kedvelik a fiatal nőket. Ez ellen, sajnos, nem lehet tenni. — Nagyon szeretjük egy­mást Jánossal — mondta Böbe, de nyomban meg is bánta, s megalázónak érez­te a másik asszony szája szögletén megbújó kis mo­solyt, ideges lett tőle. Pedig elhatározta, hogy nem lesz ideges, ellenkezőleg, nagyon nyugodt lesz, de valahogy ez most nem sikerült. — Arra majd nagyon ügyelj, hogy testszagod soha ne legyen, mosakodni kell csak és naponta váltani a fehérneműt — mondta Irén és aprókat szippantott a le­vegőből. — Kicsit több gond­dal jár, dehát, ha egyszer És talán ez az emberi háttér okozta, hogy ha életé­ben j ellem zem, minden vonás egyeznék a mostani port­réval, csak az az egy nem kívánkozott volna a toliamra, hogy nagy egyéniség. Most, a halál premier plánjában mutatkozott meg: az volt. Az elidegenedés ellenképe. Válságos helyzetek­ben is: a derű. A meghittség olyan korban, amely bizo­nyos értelemben és egyfelől: a leggazdagabb a történe­lemben. Másfelől: fukaron méri a derűt és még fösvé­nyebben a bensőséges érzéseket. Csak a nagy egyéniség képes a kor negatívumaival dacolni. Az elidegenedés ellenképe... Vera nem koptatta kö­tődéseit. Házassága negyedszázad után semmit sem ve­szített kezdeti fényeiből. Ez ritkaságánál fogva valószí­nűtlen, mint a nekrológok túlzásai — igaz mégis. Gyerekei önállósulását nem nyirbálta, de mindvégig oly szorosan tartoztak hozzá, mint csecsemőkorukban. A barátságban pedig meg tudta őrizni és őriztetni a legfogékonyabb if­júság ízeit. Egy asszonyvendégem véletlenül észreveszi íróaszta­lomon a gyászjelentést. Elsápad és sírni kezd. Ez az asz- szony életében kétszer, futólag beszélt Verával. Gyász és nevetés A gyász valódi természete szerint: nem folyamatos. Azt hiszem, csak a hiszteroid alkatúak zokognak és ja- jonganak megszakítás nélkül a gyász idején. A többiek dolgoznak, napi tennivalóikat intézik és ha komikus je­lenségbe botlanak, felnevetnek, mint máskor. A gyász és a hétköznap külön-külön, de párhuzamos vonalon árad, hol egyik erősödik fel, hol a másik. Egyszer-egyszér én is nevetek. Senkivel se úgy, mint Verával. A kamaszkor vegyi folyamatai sajátos humorérzéket táplálnak. A kamasz időnként komikumba tud fordítani — bármit. S néha addig nevet, míg megfájdulnak az arc- izmai. A „Tanár úr kérem” közegében él — a lány épp­úgy, mint a fiú. Különös részegség ez, egyike a legjobb oldódásoknak. Rövid szakaszra érvényes, aztán rendsze­rint elmúlik nyomtalanul. Vera volt az egyetlen, akivel annyi-annyi év után még mindig vissza tudtam fordulni a kamaszkorba. Megesett, hogy együtt vásároltunk. Az efféle felada­tokat mind a ketten nyögvenyelősen teljesítettük. De ha együtt léptünk be az üzletbe, a szokott bosszúságok, le- lúzó laposságok hirtelen humorossá változtak. Nem egy­szer ki kellett menekülnünk a boltból, mielőtt leküzdhe­tetlen nevetésünkkel feltűnést keltettünk volna. Az ut­cán nem tehettünk egyebet: nekidőltünk a házfalnak, rázkódott a vállunk. Beidegződtek a nagy nevetések, áttörtek a bajokon, keserűségeken. ' Amikor megtudtam, hogy gyógyíthatatlan beteg, él­esztettem a talajt a lábam alól. Idegen dimenzióba zu- ant a barátságunk. A humor, a derű szükségszerűen el­hullott. Az addig teljes nyíltság is. Célozgatott a beteg­égére. Elismerni lehetetlen, az igazság ártó ebben az esetben — csökkenti a szervezet önvédelmi készségét. De nem mertem túlságosan komédiáim sem Vera kulönie­wímk* valakit szeretünk, ez nem olyan nagy gond, őt tisztel­jük meg vele. Asszonyi sors. János ugyanis allergiás a szagokra. Egyszer átjött a szomszédasszony telefonálni, erős izzadságszaga volt, János attól kezdve örökké szaglászott, mint a kutya, nem tudott szabadulni tőle, benne maradt az orrában. — Ezért jöttél, drágám? — kérdezte Böbe, s a hangja reszketett. — Mondtad is, Jánostól is tudom, hogy szereted, csak néhány tanácsot akartam adni, nehogy elveszítsd. Na­gyon rossz lenne neki, ha ez a házassága se sikerülne. Meg hát neked se lenne mindegy, ha egy értékes em­bert elveszítenél. — Ezt talán bízd rám, drágám... Irén lassan kortyolgatta a kávéját. — És arra is nagyon vi­gyázz, ha majd eljön a na­pod, János ne vegyen észre semmit, kicsit prűd és rette­netesen ideges, ha valami je­lét látja. Csak tanácsként mondom. Böbe a közgazdasági tech- remegett a keze, mélyre szívta a füstöt, igen nagy nikotínéhséggel. — A rendet nagyon sze­reti, meg a tiszta lakást. A papucsa legyen mindig az előszobában, mert a lakás­ba nem szeret bemenni ci­pőben. A cipő, hogy ne fe­ledjem! Ahogy már a te­remtés koronájának illik, bi­zony elvárja, hogy . megpu­cold a cipőjét. Nem olyan nagy dolog, nem esik le az ujjadról a karikagyűrű. Saj- 1*0«, nem tudtam megnevel­ni. Friss zoknit adjál neki minden reggel, ne nylont, mert izzad benne a lába. Hintőporoztasd be vele, anélkül ne engedd el mun­kába, mert ejész nap ideges és nem tudja, mi a baja. A zsebkendőt is kiteszi min­den este a zsebéből, de ne ges éles szeme, füle előtt. Egy erőltetett hangsúlyból a legrosszabb következtetést vonhatja le... Inkább másról beszéltem. Ezt a betegséget sehogyan sem lehetett egyez­tetni a lényével, tényleges életkorával és az annál is sokkal fiatalabb fiatalságával. Inkább gyorsan másra te­reltem a szót. Ez is nehéz volt, alig tudtam hangot pré­selni a torkomból. Nem bizonyos ... remélem tévedek... de néha hozzám kúszik a gyanú. Talán azt hitte: rész­vételen vagyok. Félreértések szögesdrótjai választanak el minket embertársainktól. Verával is /adódtak félreértések. Mindig hamar és tökéletesen tisztáztuk. Már csak egyoldalúan mondhatom neki: ha a nevetés hal el, éppen az hagyja maga után a legszomorúbb szomorúságot. Az idő varázsa Eddig nem szelektált az emlékezetem. Azonosan ha­tározott körvonalakkal maradtak meg benne jók és rosz- szak. Kissé irigyeltem is a kegyes öncsalókat, akik bol­dog éveket idéznek fel. Holott soha sincsenek boldog évek. öráknál tovább magunk sem viseljük el a boldog­ság állapotát és a külvilág ellenállása is törvényszerűen közbelép. Most először tapasztalom, hogy a múltra hbmogén varázs rakódik. Vera elmúlása hozta ezt a változást. Agyam most is fel tudná sorakoztatni az akkori bajokat — csakhogy az agynak nincs sok beleszólása ebbe. Egy tömbben jelentkezik közös ifjúságunk és százszor von­zóbbnak, nemesebb anyagúnak mutatkozik, mint amilyen volt, mint amilyen egyáltalán lehetett. Mondatok tömege ível át az éveken. Varázsos atmosz­férában csendülnek újra. Kigyúlnak a fejemben, ponto­san emlékszem mindegyikre. Köztük aprócska megjegy­zések is, jelentéktelen közlések is — de mind megeme- lődtek. S úgy tetszik, öncsalóan, ha ismét jelenné válhat­na az az idő — sokszor kegyetlen és nyomasztó idő — az aranykorba térnénk vissza. „... ami volt, annak más távlatot ád a halál már”. A józanság határai A temetésen váratlanul elcsodálkozom: milyen sok ismerősöm van itt, akit Vera is ismer. Hogyan, miért gyűltek így össze a közös ismerősök?! De hiszen ez Vera temetése. Valami megrendítőt látok... holnap felhívom Verát és elmondom neki. A sír felé menet beszédfoszlány ... parányi fonákság kandikál ki mögüle, hajszál résnyi jellemfogyatékosság .,. más úgyse értené, Vera majd nevet rajta biztosan. Akkor még ma este telefonálok... Követelőzik bennem, megint és megint, hogy tudósít­sam a temetéséről. Ezek a. természetes, önkéntelen pilla­natok. A nyomukba járó percek a képtelenek: a tudo­másulvétel ..; A befejezett tény azóta sem hajlandó elfoglalni he­lyét a cáfolhatatlan tények között. Az oly közeli és ben­sőséges még fényévekkel sem mérhető távolságba került volna?] Gyakoribb vend#®*», mint életében valaha is. adj Isten, hogy reggel egy­szer is eszébe jutna, újat venni magához. Erre majd figyelmeztesd. Színes inget ne végy neki, csak a fehéret szereti. Mindennap másikat vesz föl, meg alsónadrágot is. Böbe többször is megnéz­te az óráját, mintha vért volna valakit; elővette a pú- deros dobozát, megnézte ma­gát a tükörben, az orra mel­lékét bepúderozta. — A hasát nagyon szereti, de vigyázz rá, mert hajla­mos a hízásra. Ha egy-két kiló többlete van, mindjárt lélegzési zavarai vannak. Reggel lakasd jól, ebédelni a munkahelyén szokott, va­csorára csak tíz deka füstölt sajtot adj neki meg egy bög­re aludttejet, kenyeret egy falatot se. Az aludttejet ne engedd fölsavósodni, min­dennap tegyél le egy bög­rével aludni, mert kiönti. „Ha már ezt a vacakot ete­ted velem, legalább friss le­gyen”, azt szokta mondani. Vasárnap ne hagyd sokat en­ni, mert egész nap csak rág­csálna, éjjel aztán meg nem tud aludni, rossz az emész­tése. Fölkel, járkál, cigaret­tázik és megfogadja, hogy vasárnap többet sohase eszik, de alig várja, hogy megint vasárnap legyen. A Rudasból szoktam neki vizet hozni, a középső csapból, jó hatással van az emésztésé­re, meg az egész közérzeté­re. Böbe a szajaszélét rágta és türelmetlenül dobolt az uj­jaival az asztalon. — Nem tudom, említette-e neked, hogy jobb térdével sokat szenved. Azt hiszem, megerőltette. Már régen, de most jön elő, hogy öregszik. Az orvos azt mondta, kar­ban kell tartani, de, sajnos, elhanyagolja. Ha észreveszed, hogy bizonytalanul lép, mert egy asszonynak azt észre kell vennie, vagy ha azt mondja, hogy forró a térde, éjjelre föltétien tegyél neki rá vizes ruhát. Csavargasd be szépen egy törülközővel, mert olyan ügyetlen, lecsú­szik neki. Éjjel legalább két­szer cserélni kell rajta a vi­zes ruhát. Föltétien menj or­voshoz, Reosolon mindig le­gyen otthon, vagy Algopirin. Ilyenkor ideges, sehol nem találja a helyét, nyomorék­nak hiszi magát, hogy ő már nem teljes ember, meg ha­sonló elképzelései vannak. Hát, ugye, közelebb van már az ötvenhez, mint a negyvenhez. Sokat szenve­dett szegény feje, de, látod, mérnök lett belőle. A vizs­gák előtt sokszor hajnalig fönnmaradtam vele, ha lát­tam, hogy fogy az ereje. — És neked most mik a terveid? — kérdezte Böbe, hogy valamiképpen véget vessen ennek a szóáradat­nak. — Szeptember derekától már majd ne engedd el ott­honról kalap nélkül, mert mindjárt arc- és homlok- üreg-gyulladást kap. Ha mé­gis megkapná, főzzél neki kamillát, azzal gőzölje. Jól takard be a fejét és ne en­gedd, hogy Tátrán—B-t szed­jen, mert az erős gyógyszer és 6 csak azt akarja szedni, mert az hamar kitisztítja. De aoaak egyéb kihatásai is vannak, károsak, csak azért mondom. — Szándékodban van férj­hez menni? — Nem is tudom, teneked megvan az érettségid, ugye? Böbe a közgazdasági te- níkum harmadik osztályú-. bél kimaradt, aztán férjhez ment, elvált, megint férj­hez ment, megint elvált, s most huszonhét éves es ezerötszázötven forint a fi­zetése. — Meg — mondta zavar­tan. Irén elmosolyodott, úgy tett, mintha nem hallotta volna, s így folytatta: — Nem baj, majd léérett­ségizel, van még időd. Az­tán elvégzed szépen az egye­temet, mert Jánosnak most már mindinkább szüksége lesz a szellemi társra. Nem tudom, te szereted-e a zenét, János nagyon szereti. A ko­molyzenét. Vivaldi a ked­vence, különösen a Négy évszakot szereti. Majd ve­gyél neki Vivaldi-lemezeket. Mondanám, hogy vigye eze­ket a mostaniakat, de a kö­zépső fiunk él-hal értük... El szokott menni a bélyeg­gyűjtők közé, azt hiszi ma­gáról, hogy nagy filatelista, hagyd rá, ne szólj neki érte. Egyébként nem ért hozzá, de ezt ne mondd neki. Szó­rakozni nemigen szokott elmenni, inkább a bélyegeit rakosgatja, ha csak a kollé­gákkal ki nem ruccannak néha. Ilyenkor előfordul, hogy éjszaka is künnmarad, ne veszekedj vele, elégedj meg a bűntudatával: csap­kod, meg gorombáskodik, semmi se jó neki, legjobb, ha nem szólsz ilyenkór. Né­ha kell egy kis kiruccanás, talán akad is neki egy kis kalandja, vagy mit tudom én, sok ilyen kis pillangó van manapság itt Pesten, légy vele elnéző. Netn kell komolyan venni, neki is kell egy kis kikapcsolódás, sokat dolgozik. Böbének megváltás volt, amikor János megérkezett. — Hölgyeim! — hajolt meg és mind a két asz- szonynak kezet csókolt. Leült és megkérdezte, mire láthat­ja vendégül a hölgyeket. Ki­nyújtotta a jobb lábát, ösz- szehúzta, megint kinyújtot­ta és egy ideges rángás sza­ladt végig az orcáján. — Fáj? — kérdezte Irén és a kezét János térdére tette. János eltolta a^ asszony kezét. — Jaj, de nagy szamár vagy! Nem vagy már húsz­éves, édesapa. Ez maradt be­lőled, öregfiú, nem lehet raj­ta változtatni. Ezzel együtt Böbécske nagyon szeret té­ged ... Jaj, és olyan slam- pos vagy, János! Nem tudsz magadra egy kicsit vigyáz­ni? Sohse voltál ilyen ha­nyag. Az inged is hány na­pos? Jaj, istenem, hogyan mehetsz így ki az utcára? 'Meglát valamelyik fiad, mit szól? János zavarban volt, elő­vette a zsebkendőjét és meg­törülte izzadó homlokát. — Meg a zsebkendő is! Böbe fölállt. — Ne is telefonálj —. mondta és köszönés nélkül elment. János is fölállt, indulni akart, Irén megfogta a ke­zét. — Ülj-le szépen és pihenj ogy kicsit. — Miket beszéltél itt ös­szevissza, te szerencsétlen?! — Én? — kérdezte Irén ártatlanul. — Semmit. Né­hány tanácsot adtam csak neki, hogy mire vigyázzon. János leült, előrehajolt és az asztalra könyökölt, arcát a két tenyerébe rejtette. Irén a hátára tette a ke­zét és megsimogatta. — Neked kell eldöntened, hogy mit akarsz — mondta Irén sokára, s egy alig ész­revehető mosoly bújt meg szája szögletén. Később együtt mentek ha­za, s a fiúk úgy fogadták apji/kat, mintha semmi nem történt volna: elhitették ve­le, hogy ők úgy tudják, vi­déken volt, kiszálláson... kmusöo 0 1970. augusztus 16., vasára*?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents