Népújság, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-05 / 156. szám
Vannak-e kulturális szenzációink ? vissza, Kardos G. György — a régen operetté tdolgozón&k elkönyvelt színházi ember — regényírói sikere az Abraham Bogaür hét napjával; vagy a magyar hanglemezgyártás több, nemzetközi díjat nyert lemeze is szenzáció értékű. Azt hiszem, nem az a probléma, hogy vannak-e kulturális szenzációink. Ilyenek mindig is voltak. > LELKES MIKLÓS: £ REGGEL !; ptrós cseresznye kiált a levelek között $ j; piros cseresznye elbújik ? j; ■ rigó lendül a levélkapukon át | !; rigó kiált a cseresznyemosolyra !> ;j rigó rigóval felesel | a rigófeleség győzi hanggal \ Ujjongnak a vidám cseresznyék ^ Erdős István: Senki sincs becsapva egészen Vannak-e? Költőt faggatok erről és tétova nemmel válaszol. „A nagy korszak- fordulók hozzák meg a maguk szenzációit” — mondja inkább önmagának, mint nekem. „A szenzációk, a technika és sport területén jelentkeznek” — vélekedik tanár barátom. Aztán egy gimnazista leány meglepő sietséggel bólint igent a kérdésre és már címekkel indokolja válaszát: „Hármat is mondok: Láttam Barcsay Jenőnek Állvány ablak előtt című képét; megismertem egy gyönyörű Illyés-verset, a Szekszárd felé címűt és nagyon szép előadásban hallottam a Varázsfuvolát.” Ezek szerint tíz esztendeje festett kép, még régebben született vers és sok emberöltő távolságban komponált opera is lehet egy kortársunk számára mai szenzáció?. .. Bizony, lehet. Hiszen ki-ki saját sorsa, érdeklődése körülményei koordináta- rendszerének megfelelő ütem és sorrend szerint ismerkedik meg azzal, ami az emberi szellem erőfeszítéseiből a kultúra több évezredes története során létrejött. Csakhogy a címben megfogalmazott kérdés a mának szegezi a kérdést, s olyasfajta tényeket kívánna válaszul, mint amilyen szenzáció volt a maga idejében Erkel Bánk bánjának bemutatója, Ady Üj versek című kötete vagy Reményi boszorkányos hegedűjének első diadalmas szereplése. Van-e ilyesmi napjainkban? Azt hiszem, tétovázás nélküli igennel válaszolhatunk a kérdésre. Mert nem szenzáció-e az, ahogy néhány fiatal zongoraművész — közülük a legismertebbek a Beethoven-zongoraversenyt nyert Kocsis Zoltán és legjobb barátja Ránki Dezső — berobbant a magyar és a nemzetközi zenei életbe? Vagy ki tagadná meg a szenzáció értéket Darvas Iván színháztörténeti jelentőségű produkciójától, melyet az Egy őrült naplója eljátszásával nyújtott? A magyar irodalom és könyvkiadás történetében is páratlan, ahogy a tizenhét éves miskolci gimnazista, Bari Károly föltűnt. Néhány hónappal első költeményeinek publikálása után nem kevesebb, mint 11 ezer kötetben jelentették meg verseit. A könyv órák alatt egy szálig elfogyott. De nemcsak új tehetségek fölbukkanása kelthet országos érdeklődést. Operaházunk, a Lammermoori Lucia második szereposztásában Lehoczky Évára bízta a címszerepet. A művésznő korábban operettszínpadokon lépett föl, a vendéglátóipar zenés műsoraiban szerepelt, külföldön kereste az érvényesülést, s most — immár túl a negyvenen — olyan teljesítménnyel lepte meg az operalátogatókat és a kritikát, hogy annak nyomán sokan teszik föl a kérdést: hogyan gazdálkodunk tehetségeinkkel, hogy csak most nyílt alkalma e művésznek a bizonyításra? Sorolhatnám még kulturális életünk kisebb-nagyobb szenzációit. Mert annak számít az is. ahogyan múzeumi célokra helyreállították a budavári palota termeit. Szenzációt jelentenek a szentendrei teátrum évről évre ismétlődő előadásai. Vagy hogy az egyéni teljesítményekhez kanyarodjam ) 1SW. Julius 4., vasárnap szén Jókai is föltűnt valamikor, Bartókra is fölfigyeltek, a régi Vígszínháznak is voltak izgalmasan gyönyörű előadásai, Babits Dante-fordítá- sa, Móricz Boldog embere, a Szegedi Fiatalok föltűnése mi volt, ha nem kulturális szenzáció? Napjainkban az a kérdés: vajon mindent meg- teszünk-e azért, hogy a kiemelkedő tehetségek, a művészettörténeti szempontból is jelentékeny alkotások akadálytalanul elnyerjék az őket megillető helyet. Ma mar köztudott dolog, hogy a Rozsdatemető milyen nehezen lelt megjelenési lehetőségre. Nem egy kimagasló tehetségű festőnknek — példaként csak Holló László és Kohán György nevét említem — életének jelentős hányadát az erkölcsi és anyagi megbecsülés jelei nélkül kellett végigküzdenie. Időnkint jelentős színművészek kérik idő előtt nyugdíjaztatásukat, mert úgy találják, nem foglalkoztatják őket megfelelően. Elképzelhetetlen olyan kultúrpolitika, amelyben minden jó kezdeményezés, minden tehetség, minden alkotás tüstént fölkarolóra lel. Aki ilyen helyzetről álmodik, az minden poszt betöltőjétől a tökélyt reméli. Az új, mindig magában rejti a szokatlan elemeit. A szokatlannak pedig ellenállást kell leküzdenie. Viszönt a szocializmusnak létérdekei fűződnek ahhoz, hogy a tehetségek ne kallódjanak el. Kultúrpolitikánk akkor érvényesül megfelelően, ha mind több lesz napjainkban a pozitív előjelű szenzáció. (A negatív szenzációk fölemlítését szándékosan mellőzöm, példatárát moziműsoraink gazdagítják a legerőteljesebben.) Néhol leleményes intézkedések sora szolgálja a helyi értékek időben történő fölkarolását. Tudok megyéről, ahol számon tartják az olyan fiatalokat, akik matematikában, rajzban, irodalomban, nyelvtanulásban, énekben, színjátszásban vagy hasonlókban kitűntek társaik közül. A megye vezetői figyelemmel kísérik sorsukat. Ahol anyagi vagy egyéb okok gátolnák a tehetséges fiatal boldogulását — ott segítenek. Országszerte szaporodnak az olyan rendezvénysorozatok, melyek keretében dobogó kínálkozik új kezdeményezések alá. lehetőség nyílik a vidék tehetséges embereinek nyilvános szereplésére. Tehetségekben soha- I sem szűkölködtünk. A tehetségek tömeges méretű kibontakoztatásának gondja a mi korszakunk gondja. Gondja, feladata, gyönyörű lehetősége. Ma már nyilvánvaló, hogy nem magányos szenzációkra van szükségünk, hanem a közművelődés egyetemes fellendítésére. Ez lehet csak egészséges táptalaja a sokasodó kulturális szenzációknak. Mert hogy mást ne mondjak: az sem volna utolsó szenzáció, ha sikerülne fölszámolnunk az írástudatlanság utolsó maradványait. Bajor Nagy Ernő Ülők egy bársonyfotel mélyén, olvasati akartam, újra meg újra bepárásodik a szemüvegem. Egy biztos: a házasságunknak befellegzett. Nem, nem azért gondolom ezt, mert egy idegen férfival szeretkeztem, és most a mindenféle következményektől félek. Nem. Az elmúlt hat évtől félék, s a tegnapi nekibátorod ás csak arra volt jó, hogy ha kis időre is, kihajítsam az ablakon az illúzióimat, s megérezzek valamit jóságos helyzetemből. Az anyám kézen fogva odavezette a- kisfiámat a feldíszített fenyőfa alá, megrázták a csengőket, s halkan ünnepélyesen énekelni kezdték; mennyből az angyal. A fiam, mint egy idomított kis állatka tátogott, látta a nagyanyja sugárzó örömét, s büszke volt a teljesítményére. Mikor meggyújtották a gyertyákat, és a szoba ismerős tárgyai riasztó árnyékként táncolni kezdtek a falon, elbőgtem magam. Szerencsére senki sem figyelt rám; Dani a tapsikoló gyerekkel ügetett ide-oda a szobában, anyám mákoskalácsot szeletelt, a vendég nagynéni meg ajándékcsomagokat bontott. Lobogtak a gyertyák kis semmi lángjai, s bár tudtam, ha elengedem magam, semmivel sem érezhetem magam különbnek náluk; nem bírtam letaposni a közhelyeimet. Néztem őt. amint ott csoszogott kövéren, szuszogva a fia körül, majd lehunytam a szememet: azt játszom, amit akarok. Messzi múltat játszom; bár most már ez is teljesen felesleges. Kacat. Kézen fogva mendegélték. — Ne félj, megvédelek én, ha kitör a háború. — A fiú szava komoly. Zöld orkán, fekete vászonnadrág. Farmer a lányon is. Autó liheg. Lenn körben neonok, fenn csillagtüzek. Világos az est sötétje. Mályvák, fű, szürke beton. — Drága — gondolja magában a lány, s nézi a fiú szemöldökének ívét. A kezembe nyomtak valami süteményt, rágcsálok. Tegnap voltam huszonhárom éves. Péntek volt, december huszonharmadika. Sokan fel- kőszöntöttek a cégnél, rendes emberek. A konyaktól kicsit kóválygott a fejem, azért remekül éreztem magam. Délben Dani áttelefonált: estére asztalt rendelt a bárban. Hat éve vagyunk házasok, van egy négyéves fiam. Ebéd után a helyettes osztályvezető annak biztos tudatában, hogy tetszik nekem, nyíltan kitámadott. — Helló, maga huszonhárom éves! Sosem iszunk? — Nincs mit, Öreg. Elillant .... — Majd meghívlak. — Nocsak? — Ne ijedezz, hozzám! — Hagyjál békén a hülyeségeddel, öreg! Mert mindjárt elcsábulok. Csak órákkal később jutott eszembe, hogy tulajdonképpen nem utasítottam visz- sza. Megijedtem, s úgy kellett elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy nem voltam határozott. Dani fél négykor megint odatelefonált. — Mi van, te kis ünnepelt, mi újság? — Errefelé semmi. — Mondj már valamit! — Mit mondanék? — Akármit. Kinéztem az ablakon. Havas hegyoldalon pont szemben velem, kis, fekete emberkék nyüzsögtek, rágyújtottam, közvetlen közelről ráfújtam a füstöt az ablaküvegre. — Kérdezhetek Is? — Hát persze! Lentről egy hülye busz beledudált a kirakodó hangulatomba. S már reflexmozdulattal védekeztem. — Közel van a zenekarhoz az az asztal? Dani felkacagott, tudtam, hogy arra gondol, a sztriptíz miatt kérdezem. — Egészen közel van. Dehogy is akartam én az esti buliról érdeklődni, az utolsó lehetséges pillanatban szaladt ki a számon a kérdés. mégis, mondjak valamit. Dani nyugodtan búcsúzott, hiszen beszélgettünk, minden rendben. Mit mondhatott volna, ha megkérdem, miért gondolok mostanában a jövő helyett egyre többet azokra a napokra, mikor megszerettem őt ? Lehet egyáltalán egy ilyen kérdésre válaszolni? Értelmetlen dolog naponta, kérődzve visz- szakeresm magunkban a mentegető múltat: Kézen fogva mentek, hullt a hó. A fiú szava komoly. — Megvédelek én az ő szere tetőktől. Zöld lódén, fekete nadrág, nadrág a lányon is, meg rövidszárú csizma. A villamos sárga, kabátos öregember rájuk csenget, rozzant ijesztgető. Fehér minden, újságot tol eléjük egy kamasz. Fák, csend, befagyott tó. — Drága — gondolja magában a lány, s nézi a fiú szemöldökének ívét. Fél öt előtt az Öreg, megint bedugta a fejét az ajtónyíláson.' — ötkor, ötkor várlak, a csemegesarkon. Mire megmoccantam, messze járt. Reszketett a kezem a számológépen. Később kérdezett valamit a gépírólány, azt sem tudtam, mit motyogok. Szerencsére Dani újra hívott. — Megvárjalak, te ünnepelt? Két térdem riadtan koccant össze az asztal alatt. — Felugróm Zsuzsához, úgy másfél órára ... — Ne várjalak? — Ne. Majd jövök. Hét körül. A csemege kirakatában, mindenféle fényes piásüve- gek közt — hogy mennyit iszunk mi is mostanában —, ott felejtettek egy kis csokoládé-mikulást. Hasra fordulva szundizott. Az öreg késett, s mikor hátulról váratlanul megfogta a könyökömet, elszabadult belőlem a szóáradat. — Mit képzelsz te rólam, mi vagyok én? Azonnal kérj bocsánatot az előbbi disznó- ságaidért, nem tűröm, hogy velem... Mosolygott, s ahogy lasst r elindultam mellette, átnézett a fejem fölött, úgy mondta. — Gyere! — Nem megyek. És közben mentem. Gépiesen raktam vadonatúj spanyol import cipőmet egymás elé, és majd megfulladtam az izgalomtól. Muszáj volt hadarni magamban mentségül, ami létezett még: mentek, fogták egymás kezét, tél volt, tavasz, ősz, nyár, ibolyaillat, mályva, háborús szorongás, vászonnadrág, komoly tekintet, hókabátos fák, lihegő neonok, drága, drága? Akartam, -nem tudtam megállni. A liftben szédülés környékezett, de ahogy kiszálltunk, elmúlt. Az öreg tapintatos volt, messze tőlem leült egy sarokban, a magnóval babrált Aztán a szépségemet dicsérte, a hajam fényét, a mellemet. S valami lángról beszélt, egy kicsi lángról, mely mindig ott lobog settenkedve a tenyeremen. Ezt nem értettem, de jólesett. Ittunk. Feloldódtak bennem a görcsök. a zene feldobott, kiegyenesített. Zongora, dob, bőgő, rekedtes férfihang, a magnószalag mintha az uj- jaim közül futott volna ki. Tágra nyílt szemmel lélegeztem a sötétet. Ügy vetkőztem le, hogy az öreg tán észre sem vette, csak ült mélyen lekuporodva a magnó mellett a szőnyegen. — Nincs sok időm, öreg. Félórás késéssel érkeztem haza, Dani vacsorázott épp, nem tett szemrehányást a késésért, semmit nem kérdezett, soha nem ellenőrizte az útjaimat, vakon bízott benr nem. A bárban millió gratulációt kellett elviselnem a huszonhárom évem ürügyén, sokan megcsókoltak. Dani igazán boldog volt, mert úgy érezte, örülök mindennek, ami körülöttem van. Hajnalban sétáltunk, mint a szerelmesek, kapualjban csóko- lództunk, mint a bűjkálók. Daninak mindert igazi volt. Reggel nem mentem be a vállalathoz. Dani beteget jelentett helyettem. Itthon maradtam. A délutánt a hatalmas fenyőfa körül töltötte a család: a díszítés szertartása elárasztotta. S most itt a boldog karácsony. Ülök egy fotel mélyén, térdemen már ott az ajándékom: aranylánc, kék kazettában. Soksok puszi mindenkitől, mindenkinek. Dani egy sarokban anyámmal beszélget, elégedettek, fényesek. Anyám suttog. — Észrevetted? Magdi A boldogságtól elsírta magálf
