Népújság, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-26 / 174. szám
4. i JOHANNES R. BECHER: Í i I I Olyátt I < Szél kavarta ? I Szénaillatban < Járom a földi < > Paradicsom tájait. > I Nem kell > < Túlvilág, hogy < > Valóra váljanak > s Ábrándszőtte < > Vágyaim. > ? Cirógat a nyár > < Eletszagú melege. S Ha saját boldogulásom > < Mások jólétével > Párosul — > j Már e földön > Teljesültek i < Féltőn dédelgetett < í Álmaim. ? 5 Boldog Balázs fordítása > i I o N o o O 33 N in > O N m 2 ö O. in o > <D 'S >-4 o Ü .3 s a ö N § o W szítette el fényét az olvasástól, hanem minden érdekes könyvnél, »hol könnyekkel telt inog, és ettől lett mélyebb ragyogásé, hol nevetett, hol pedig befátyoloso- dott, és semmit sem látott a közelben. Mintha a messzeségbe nézett volna, mintha elhagyta volna a földet. w Ábrándozó — gondolta Nyikoláj Nyikitics — ó, de sok bánatot kell majd lenyelnie emiatt az életben. Elgondolni is szörnyű, milyen sok bánatot. Nyikoláj Nyíld ti eset nagyon nyugtalanította Anö- sza sorsa, és olykor elment tanácsot kérni Nyina Porfirjevna Jevszejevához, a városi orvoshoz, egy éltesebb, határozott, minden szén ti mentali/.must ól mentes hölgyhöz. Nyikoláj Nyikitics öreg kertész volt, olyan ember, aki azt gondolta magáról, hogy nagyon szerencsés ajkat. Szerette volna a lányát az élet mindenféle könnyelműségétől megőrizni- Es könnyelműségnek tartotta azt is, ha va< N B gy hónappal ezelőtt Anfisza befejezte a középiskolát. De nem tudta, hogy milyen pályát válasz- szón. Apja, Nyikoláj Nyikitics, azt akarta, hogy Anfisza Moszkvába utazzék és iratkozzék be a Tyimiirjazev mezőgazdasági akadémiára. Anfisza egészen másra gondolt, valami ködösre, de ami csalogató: színházra, utazásra. Ha könyveket olvasott, gyakran valami csodálatos országba képzelte magát. Látta, amint kora reggel a hajóból kiszáll a partra és a nedves homokon ottmaradnak lábnyomai s mindegyikben kék az árnyék, mert a nap még csak most kel fel és sugarad ferdén esnek a főidre. A messzeségből pedig kék hegyek látszanak. Zuhogva törnek elő belőlük a hideg vízesések s a köveken porrá zúzzák magukat. Anfisza majdnem minden nap eljárt a városi könyvtárba kicserélni a könyveket. A könyvtár a városka főutcáján volt, az új mozi mellett, egy téglából épült ház földszintjén. Mindig nyomasztó hőség volt. A nap betűzött a zárt ablakon át. Tisztaság volt. A befestett padlókat mindig rendesen feltörölték. A falon függött a látogatók részére írt szabályzat és a faliújság, amelyet színes ceruzával rajzoltak. Mipdez az első benyomásra unalmasnak látszott, de ez a benyomás csalóka volt. Anfisza tudta, hogy a könyvtári polcok a gondolkodás és költészet olyan kincseit őrzik, hogy ha az ember rágon- doi, a szeme is megmered. Részegen olvasta a könyveket. Falta az oldalt oldal után. Meghúzta magát a kertben egy lombsátorhoz hasonló sötét vadszőlőlugas- ban. — Anfisza, elrontod a szemed — kiáltotta a kertből Nyikoláj Nyikitics, aki egész nap almafáival és szilváiéival bajlódott. — Mindjárt — válaszolta értetlenül Anfisza —, csak az Új bekezdésig olvastam. — Ej, hiszen nincs is rád szükségem — mondta békít- getően Nyikoláj Nyikitics. — Te kis bolond! Csak a szemedet kíméld. Elveszti a fényét, és olyan lesz, mint valami ólom pohár. De akármennyire félt Nyikoláj Nyikitics, Anfisza szeme nemcsak hogy nem ve— Dehogyis. Csak négyesre. Válaszút elé kerül. Vagy visszamegy a faluba, a termelőszövetkezetbe, vagy tovább tanul. — Nagyon érdekes válaszút — mondta a férfi. — Komolyan, nem is -tudom, hogy melyik lehet szimpa- tikusabb neki. — Undok vagy. így nem lehet játszani. Vagy játszunk, vagy sértegeted az embert. — Nem sértegetlek. Tehát válaszút előtt van. Szerintem válassza a továbbtanulást. — Jó. Egyetemre megy. Orvosira. ». — Persze. Nehéz neki. sokat kell tanulni. — Nem azért nehéz — mondta a nő. — A szülei nem tudják segíteni." öregek, nincs pénzük. — Éppen ezért —• fejtegette a férfi —, a lánynak kell segítenie őket. Éjszakánként a pályaudvarra jár szenet lapátolni. Ha az nincs, sóder is megteszi. — Elég — háborodott fel a nő —. Nem játszom tovább. Felállt, odament az ablakhoz. B utuska — kérlelte a férfi —,hiszen te mondtad, hogy játék az egész. Láttál te játékot, amit vérfagyasztóan komolyan vesznek? A játék azért játék, mert játék. Könnyed és vidám. — Nem. A játék azért játék, mert komolyan veszik. Láttál te gyerekeket várat építeni? Melyik nem veszi komolyan. Meg mernének esküdni, hogy a homokalkotmány igazi vár. — Ne veszekedjünk. Hagyjuk a játék elvi fejtegetését, inkább játsszuk tovább. Tehát hol is hagytuk abba? — Szóval, a lány tanul. Nehezen. De azért tanul. Aztán mégis abbahagyja. — Miért? — kérdezte a férfi. — Miért hagyja abba? — Megszeret valakit. — Ez teljesen indokolja elhatározását. A szerelemért mindent abba kell hagyni. Nem gondolod, hogy ez kissé buta indok? — Lehet — mondta a nő. — Léhet, hogy buta indok- — És tovább — kérdezte a férfi. — Tovább mi történik? — Kimarad az egyetemről. Elmegy egy vállalathoz titkárnőnek. Fiatal, csinos, amolyan reprezentatív titkárnő. — Egyből beleszeret a főnöke? — Lehet. Nem tudom. Annyi tény, hogy a lányból titkárnő lesz. Főzi a feketét, intézi a telefonokat, mindemellett ragyogóan öltözködik. — Mániája az öltözködés? — Dehogyis. Csak ez egy komoly vállalat, ide külföldi üzletkötők is járnak, muszáj öltözködni.. — Természetesen — mondja a férfi. — Ez abszolút érthető. Igaz, hogy a nő öltözik, mert egy titkárnőnek elegáns jelenségnek kell lennie, de csak elvből öltözik, mert egyébként utálja a flancot. Lelkileg azonban többre vágyik. — Miért ne vágyna? Bűn az. ha egy nő az öltözködésen túl is vágyik valamire 1 _____________________ — Dehogyis — mondta a férfi — miért lenne bűn? — És aztán — kérdezte. Folytasd. — Szóval, a lány többre vágyik. A körülmények azonban nem teszik lehetővé számára, hogy megtalálja azt, ami igazán boldogítaná. — És mi boldogítaná? — Hát nem is tudom. Talán, ha folytathatná az egyetemet. De ehhez már nincs ereje. Megszokta, hogy jól keres, elegáns helyekre jár ... — Persze — mondta a férfi. ~ Micsoda zord erők. De hát ez a társadalom bűne. — Nem mondtam, hogy a társadalomé. Elsősorban a lányé. — Teljes egészében az övé — mondta a férfi. — Utálom a kibúvókat. De folytasd! — A lány egyedül van. Igaz, hogy sokan dongának körülötte, ide hívják, oda viszik, de egyedül van. — Elidegenedés — válaszolta a férfi. — A modern társadalom betegsége. Húszmillió magányos lény egy metropolisban. — Megint gúnyolódsz — mondta a nő. — Nem hiszed, hogy lehet valaki magányos? — Dehogynem. És aztán? — Megértő lélekre talál. Idősebb néla, de nem bajFő, hogy megértik, szeretik egymást. — És ezzel vége is- Micsoda érdekes volt. — Tévedsz — folytatta a nő. — Még nincs vége. Csak az a baj, hogy a férfinak családja is van... — Őrjítő — mondta a férfi. — Micsoda összeesküvés egy szelíd lény ellen. Nem gondolod, hogy túlkomplikálod a dolgot? — Miért komplikálnám? — Na és? — szólt a férfi. — Ha nincs vége, folytasd! — Ilyen esetben, ugye, a férfi is válaszút elé kerül? — Figyelmeztetlek, hogy a nő történetét boncoljuk. Öt teremtjük, — Igen. Őt teremtjük. Szóval, a férfi válaszút elé kerül. Egy idő múlva ugyanis döntenie kell, hogy vagy a családja, vagy a barátnője. Nem gondolod? — Nem — válaszolt a férfi. — En semmit sem gondolok. Nem arról volt szó. hogy gandolkozósdit játsz- szunk. hanem arról, hogy embert teremtsünk., Megjegyzem. elég hülye játék. De ha kedved volt hozzá. — Kedvem volt — mondta a nő —, már régen kedvem volt hozzá. Utólag megmondhatom, hogy nem új az ötlet. Csupán eddig nem volt megfelelő környezet, hogy eljátsszuk. — Jó, hogy játszottuk — mondta a férfi —, kellemesen elszórakoztunk legalább. De azt hiszem, mára befejezhetjük. — Ahogy gondolod — mondta a nő. A férfi gallyat keresgélt a sötétben, bedobta a kályhába. A fény egy pillanatra megvilágította az arcát. — Rohadt egy idő — mondta. — Ahogy élné-' zem, ebbpl már sohasem lesz újra nyár. Kaposi tóveaie. laki művésznő akar lenni, és verseken éis regényeken nevelődik. Mindez nagyon tarkának, cicomásnak, gyorsan hervadónak tűnt fel neki. mint némely virág, amely elhullik, még mielőtt teljesen kinyílott volna. Mint például a mák. Alig fúj a szél, szirmai máris lehullanék. Néhány óra múlva már elhervadnak, belekeverednék a porba a kerítés alatt. Persze, be kell vallani, Anfisza alakja színpadra való. A kislány arányos növésű, vékony és hangja is olyan, hogy az ember lelkét magával ragadja. Befont haja a földig ér. De nem is ebben van a dolog bökkenője. — Nem értem — mondta Nyikoláj Nyikities Nyina Porfirjevnának —, kire ütött Anfisza. Az anyja házias volt, én pedig egészséges gandolkodású ember vagyok. Azt az emberi tevékenységet szerelem, amely megfogható eredményt ád. — önre hasonlít a lánya — válaszolta mérgesen Nyina Porfirjevna. — Ezt hogy gondolja? Nem értőm —- csodálkozott Nyiko- láj Nyikitics. — En kertész vagyok, és belőle is kertészt akarok faragni, bár ő ma- kacskodik. Mindig csak egyet hajtogat. Színházba — színházba, Mi ebben a haszon? A színházban csak mulatnak az emberek! — De a kertészet, ugye, az már igen! Maga kertész —- szólt ellene Nyina Porfirjevna —, de miért neveli ön a világokat? A fél kertje tele van virággal, íme, most is hozott nekem egy csodálatos virágcsokrot. — Ez a szemnek kellemes — magyarázta neki meggyőzően Nyikoláj Nyikitics. — Nézze csak ezeket a színeket, a vöröstől a kékig és az aranyszínűig. Igen ritka virágok ! — Hogy hívják? — kérdezte szigorúan Nyina Porfirjevna, miközben megnézte a hatalmas virágokat, melyek már akkor is reszkettek, ha a szellő a kertből belibbent a rendelőbe. — Nemezija, afrikai virág. Én egyenesen kiimádkoztam az egyik öreg virágkertésztől, amikor Moszkvában voltam. A térdei elé borultam. Tekintsen csak erre a sziromra. A kék hogyan mosódik a lilába és a lila bíborvörösbe. — És mi ebben a kézzelfogható eredmény? — kérdezte váratlanul Nyina Porfirjevna. — Nem értem, mit kérdez? — Mi az eredmény ezekből a virágokból? ön nem eladásra tenyészti, ugye? — Az életben soha egy szál virágot el nem adtam — válaszolta ünnepélyesen Nyikoláj Nyikitics. — Csak ajándékoztam. — Ejnye, ejnye! — mondta Nyina Porfirjevna, és levette a cvikkerjét, Azonnal elvesztette szeme a szigorúságot, és fáradttá, de mégis jóindulatúvá vált. — Azzal dicsekszik, ho«v h^-átja volt Arenszkij zenészeizonek, mikor itt élt, és a művészettől mégis csak azt követeli, hogy gyakorlati haszna legyen. A művészet jó embereket csinál, és formálja az emberi lelket. Ez minden. — A művészet — ellenkezett bátortalanul Nyikoláj Nyikitics. — És a színház nem művészeit? — kérdezte Nyina Porfirjevna. — Hogy gondolja ön? Anfisza helyes utat választott. Maga ne zavarja őt. Én bemegyek majd valahogy este hozzá, és beszélgetek vele. Nyikoláj Nyikitics nyugtalanul indult haza. Már alkonyat volt. A vámosban ki- gyúltak a lámpák, de ezeknél jobban megvilágította a csendes utcákat a nyitott ablakokon kiáramló fény. Nyikoláj Nyikitics házában sötét volt. — Vajon Anfisza elment? Sóhajtozott, meggyújtotta a kézi lámpát és kiment a kertbe, meg kellett támasztani az öreg almafát. A kertben a lócán ült Anfisza. Olyan csendben ült, hogy Nyikoláj Nyikitics hirtelen észre sem vette. Amikor meglátta, megijedt. Ügy ült ott, mintha nem is élne, összegörbült, beburkolódzott a kendőjébe. Nyikoláj Nyikitics leült melléje, Anfisza hallgatott. — Ml van veled, lányom? — kérdezte Nyikoláj Nyikitics és rátette kezét Anfisza vállára. — Csak nem vagy beteg? — Nincs semmi bajom — válaszolta Anfisza, és még jobban beburkolódzott a kendőbe. — Miért ülsz itt, a sötétségben? Anfisza visszafordult Nyikoláj Nyikiticshez, és belenézett a szemébe. A kézi lámpás a földön állt, alulról megvilágította Anfisza arcát. Nyikoláj Nyikitics összehúzta szemöldökét. Valami csillogott Anfisza arcán. Bágyadt fénnyel csurgóit, aztán elvesztette fényét, és leesett a sötét, homokos útra. —• Apám! — átölelte Nyikoláj Nyikitieset ráncos nyakánál fogva, és odasimult a vállához — kedves, jó apó- kám! — Na, mi van veled? — dormögött Nyikoláj Nyikitics. — Talán szerelmes lettél valakibe? Vagy unatkozol? Mi? Anfisza rázta a fejét. — Nem, nem lettem szerelmes. Én nagyon sok jót tehetek mindenkinek, apám. Sokat, mindenkinek. Ismerem az erőmet. Engedj engem színiiskolába, apám! Soha nem bánod meg. — Ha megérjük — meglátjuk —, hiszen nem holnap kell odamenni, hanem ősszel. A szíve kihűlt. Nincs más hátra, mint elengedni. De hogy fog ő itt élni,'' turkálni a kertben Anfisza nélkül? A legjobb lenne mindent félbehagyni, elutazni vele, és ott élni Moszkvában. — Érthetetlen a mostani fiatalság — mondta Nyikoláj Nyikitics csendesen. Anfisza erősen hozzásd- mult: — Hagyd abba, kis bolondom — mondta Nyikoláj Nyikitics szigorú hangon, de a pillája megrezdült — lehet, hogy én is veled megyek. De Anfisza sokáig nem tudott megnyugodni. Amikora patak felől megindult a szél és kisírt szeme fázni kezdett, felállt, és erősen belekapaszkodva Nyikoláj Nyikiticsbe, bement vele a házba — az öregnek vacsorát készíteni. Ford: Lénárt Éua 1970. július 26., vasárnap
