Népújság, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-23 / 171. szám
Életutak „Próféta idehaza V 1 Bár beszélgetésünk során elhangzottak a címben szereplő szavak, Bakó Ferenc mégsem, vállalja ezt a „pró- jéíaságot”. Azt mondja, ő csak megpróbálta, de nem biztos, hogy sikerült... Tizennyolc év munkája cáfolja ezt a szerétig ítéletet... 5W///AW///y/w/M Tizennyolc éve igazgatója az egri múzeumnak, majd tfz esztendeje a Heves megyei múzeumi szervezetnek ts. Tizennyolc éve, hogy li- gyelmeztette őt az ismert mondás, miszerint „senki nem lehet próféta a saját hazájában”. Neki pedig Eger volt és ma is a szűkebb pátriája és éppen Ide hívták múzeumigazgatónak. Nem akart jönni, jól érezte magát Sárospatokon, ahol fent lakott az ősi várban, ahol egy személyben volt igazgató és mindenes. S félt is egy kicsit Egertől: „próféta, odahaza”? Azt hiszem, neki sikerült. Tekintélyt szerzett munkájának, önmagának is. ötvenhárom éves. Ebből 18 eszten- őtt fektetett az egri várba. ’unkát, gondot, töprengést, energiát... sssssssssssssssssssssst Amikor beszélgettünk. Bakó Ferenc azt kérdezte tőlem, vannak-e kérdéseim, összeállítottam-e valamilyen listát, mert ő úgy szokta, amikor elindul gyűjtésre, vallatni a régi paraszti házakat, keresni, kutatni elmúlt korok hagyatékait. Nem hoztam kérdéseket — mondtam —, de volt időm felkészülni a beszélgetésre: pontosan tizennyolc éve ismerjük egymást. Egyetlen kérdésem van csupán: — Hogyan lettél néprajzos? Gondolkodás nélkül válaszd: — Érdekes az élet. Az ember egyszer csak összetalálkozik valakivel, olyannal, aki hatással van rá és ez a találkozás szinte • megszabja egész életútját. Velem is ez történt. Történelem—földrajz szakra jártam az egyetemre, de volt néhány kötelező néprajzi előadásunk is. Egy alkalommal Gyórffy István, a híres néprajzos adott elő,- mégpedig nagyon érdekes témát: a két kultúráról beszélt. a felsőbb osztályok és a nép kultúrájáról. Az előadásnak természetesen politikai szineze'e is volt. Azt hiszem, itt kezdődött az én néprajzos pályafutásom. Annyira megfogott az előadás s megtetszett a téma, hogy egyre gyakrabban hallgattam ilyen előadásokat, 'míg végül addig jártam a néprajzra, míg ottragadtam. Közben persze történt egy és más, többek között a háború ... Pénzem sem volt — sokba került akkor az egyetem _ ezért két évre kimaradtam s megpróbáltam keresni valamit. Voltam könyvügynök, statisztáltam a filmgyárban míg 1941-ben a Néprajzi Múzeumhoz kerültem. Aztán vissza az egyetemre. 1942-ben végeztem. Ugorjuk most át a szomorú éveket, amelyek azzal teltek, hogy háború volt, katonaság volt, hadifogság volt. Térjünk' vissza a mához. rsssssssssssssssssssssst Felszerelése egy fényképezőgép. jegyzetfüzet és egy magnetofon — így járja a megye községeit. Fényképez, beszélgetéseket rögzít, vallatja a múltat, menti az emlékeket. Ha megérkezik egy faluba, gyorsan megkeresi, ki szokott gyakran vőfély, vagy násznagy lenni, ki az ismert főzőasszony, mert ezek sok mindent tudnak a &870. július 23., csütörtök népi hagyományokról. És a hivatalsegéd! Az aztán mindenkit ismer, még azt is tudja, kinek mije vapi a padlásán. Mert a néprajzos számára nagyon fontos kutatási terület a padlás. Az emberek jóformán azt sem tudják, mi van a padlásukon. I.im-lom csak — mondogatják, de a néprajzost éppen ez a lim-lom érdekli a legjobban. Noszva- jon széles talpú, zöld gyertyatartószerű alkalmatosságot talált, a háziak nem is tudták, miféle az. Vászonvasaló — magyarázna nekik lelkesen — mángorlás -után ilyennel simították valamikor a vásznakat. Mesél arról is, hogy sietni kell a gyűjtéssel, mert igencsak felütötte fejét a konkur- rencia. Sok a magángyűjtő, akik bizony jól fizetnek s így a régiségnek is megnőtt az értéke. Példát is mond: tíz évvel ezelőtt még 5—600 forintért meg lehetett venni egy XVIII. századbeli pisztolyt, most 3—4000 forint az ára. kutatja a múltat. Sietnie kell, megörökíteni a régi falut, átmenteni a hagyományokat, népszokásokat, mert mindenhová rohamléptekkel tör be az új. a modern. Eddig majd félszáz dolgozata, tanulmánya őrzi a múlt emlékeit. Köztük a kedvenc téma a felsötárká- nyi lakodalmas. Most a Heves megyei községek településformáinak kialakulásával foglalkozik, de kutatja a barlanglakások titkait, emellett készül a kandidátusi disz- szertációja is ... w////////////y//w// Ha mindezekhez még hozzászámítom, mennyi társadalmi funkciója van — a Magyar—Finn Kulturális Vegyes Bizottságtól az ENSZ Múzeumi Bizottságán keresztiig az egri városi tanácstagságig — megértem, miért viaskodik Bakó Ferenc az idővel. — Kevés idő jut a mának — panaszolja. — Ideje lenne bevezetni a nyolcórai munkaidőt. \\\\\\\'.\\\\\\\\\V.\\V Persze nemcsak a falvakat, a nagyvilágot is gyakran járja. Felsorolni is hosszadalmas, hol, merre járt az elmúlt években, Angliától Itáliáig, a Szovjetuniótól Törökországig. Azt mondja: Az élet egyik legnagyobb öröme az utazás. Bölcs mondás. Már nekem is lehetne egy autóm, de nincs. Én utazom. Igaza van. Jól beszél angolul, ért németül, franciául... wwwwwwwwwww Tudomány és politika ötvöződik a néprajzos munkájában, aki a mában járva Milyen ellentmondást produkál az élet! Bakó Ferenc fent lakik a várban, ott, ahol egykor a kótyavetyétől hangoskodtak Dobó vitézei, millió évek veszik körül s ő mégis percekre—órákra panaszkodik. /////////////////////iV — Azért mégiscsak szerencsés ember vagy. A néprajz a hobbyd és te azt csinálhatod. — Ez csak fél igazság, mert ne felejtsd, igazgató is vagyok. — Igaz, de minden nem lehet öröm az életben ... Márkusz László Képzőművészetről röviden: Úgy hasonlít, majd megszólal...! A piktor hazahozza a megrendelt arcmást, s összegyűl a család, eldöntendő: — jó-e a portré, vagy sem. Azt mondja Józsi bácsi: Az én istenben boldogult nagyanyámról egy piktor festett képet, de úgy ám, hogy a pápaszemén rajta volt még a kis madzag is, amivel öreg- anyó a szemüveget a.gombjához erősítette, lévén, hogy feledékeny volt a lelkem. Es rajta volt a képen az a kis bibircsók is, amelyben három hajszál tanyázott. Arról már nem is beszélek: hogyan sikerült a csipkegallér, a man- tillának a kis prémecskéje, meg az ametiszt gyűrű, ami ott ragyogott a megboldogult kezén. Hát ez az igazi arcmás: úgy kell, hogy hasonlítson, az ember azt várja, még meg is szólal a végén. Ilyen értelemben dönt a család, vonásról vonásra megvizsgálva, levizsgáztatva, ellenőrizve a festmény minden vonását, a vászon minden pórusát. A minőségi ellenőrzés végül is kedvező verdikttel zárul — a keret igen szép, a vászon minősége békebeli, a mester az olaj festékkel sem takarékoskodott, a teljes hasonlatosság pedig kétségtelen. A vételár kifizetődik, a vásárlók lelke is megnyugszik, s erre jön valami istentelen szakember, és azt mondja a képre: Rossz! Fokozva a gorombaságot: — Művészieden ! I zlésrontó! A család persze nekiszegi a kérdést: Hát mi mást várjunk az arcképtől, mint azt, hogy hasonlítson?! Erre ez az ide .tévedt műítész azt mondja: — Helyes, az arcképnek valóban hasonlítania kell a modellhez. Csak most az a kérdés, hogy élete melyik percében, pillanatában. Akikor-e, amikor éppen a gyereket szidja, lévén, hogy a bizonyítványban túltengenék az egyesek és kettesek. Vagy tán válassza azt a pillanatot, amikor szegénykém — többgyermekes háziasz- szonyról van szó — éppen a harmadik műszakot piheni ki — az irodát, a házitanítóskodást, meg a konyhai teendőket ... ?! Ez sem lenne nagyon alkalmas pillanat. Merevítse meg a piktor a figurát,- mintha nem is élő 7. embert, hanem viaszbábot festene? Vagy kérje fel, hogy beszéljen. Meséljen az életéről, ne restell je: Kacagjon csak jóízűen, ha kedve tartja, vagy merengjen el a régi világon, mikor még az ő iskolai bizonyítványát ellenőrizték. Nos, a kontár talán egyetlen megmerevedett pillanat képét vissza tudja adni. Esetleg holmi régi fényképpel is segít magán. Az igazi művész azonban nem egyetlen, fölületes benyomást örökít meg, hanem jóval többet ennél: az arcon rajta van a tegnap, talán a holnap is. Az a különleges összegezés, summázás, ami egy lélek (vagy mondjuk így: egyéniség) gazdag világába vezet el bennünket. Az igazi mester az embernek nemcsak külső burkát ragadja meg, hanem mindazt a titkot, ami a burok mögött rejtőzik.. Hasonlít ez a kép a modellhez? Hasonlít. De nem úgy és nem olyan módon, ahogyan az útlevélfénykép, amely a villanó fény sietős sugaránál készült. Hasonlít, hogyne hasonlítana, de mélyebben, igazabban, időállóbban, mint ahogy az ember egy másik embert néhány pillanatig tartó fölületes „odanézés” alapján felmér ... Az igazi portré nemcsak az arc, hanem a lélek képe is és ezen túl — most talán kissé csodálkozik az olvasó — festmény is.. Műalkotás, amelynek öntörvényei is vannak. Harmóniája, mint egy szimfóniának. Csak ezt színharmóniának nevezik. Egyéni mondanivalója van, mint minden írásműnek, zeneműnek, vagy képzőművészeti alkotásnak. amit Igazi művész teremtett. Az arcképben tehát nemcsak a modeil van benne, hanem a festő Is. Vajon ki emlékszik már azokra a derék polgárokra, hercegekre és bíborosokra, akiket a klasszikus mesterek megörökítettek? A képek ma mégis múzeumaink díszei. Nem a hasonlóság okából —, bár bizonyára nagyon hasonlítottak a modellhez. Hanem azért, mert a művész — egyetlen arcképbe sűrítve — egy egész világot adott, gondolataival, reményeivel, kétségeivel egyetemben. Tehát még egyszer: úgy hasonlít, majd megszólal... A kontár képe sose szólal meg, csak az igazi mestereké. Azok viszont olyan vallomással lepnek meg bennünket, hogy néha szeretnénk megkérdezni a 3—400 éve halott modellt: vajon mi fáj úgy, barátom? Vagy épp ellenkezőleg: osszad meg velem örömödet, hisz látom, majd kicsordul, mint a túl- töltött pohár. Gál György Sándor Köszönet a segítségért - Fehérgyarmatról Lábas Imréné és még tizenhat szülő aláírásával érkezett levél szerkesztőségünkbe, Fehérgyarmatról. Kérésüknek szívesen teszünk eleget, amikor közre adjuk levelüket: „Július eleje óta gyermekeink az egri Gyermekvárosban üdülnek. Kellemes meglepetés érte őket, amikor a Heves megyei KISZÖV kezdeményezésére a dolgozók felajánlásokat tettek, s mind a huszonkilenc gyermeket tetőtől talpig felöltöztették. A gyermekek maguk választották ki a ruhákat. Gyermekeink nagyon boldogok voltak, de tulajdonképpen nekünk, szülőknek nyújtottak igazán nagy segítséget. Személyesen nem tudunk köszönetét mondani, ezért a Heves megyei napilapot kérjük meg, tolmácsolják köszöne- tünket a KISZÖV kollektívájának. Mindenkinek jó egészséget, sok szerencsét kívánunk a mindennapi életben”. Az ügynökök persze vonakodtak ilyen bankjegyekkel elindulni, ezért szétválogatták a használhatókat és használhatatlanokat. Das eh ék száz- húszezer dollárt használhatatlannak tartottak, a másik csoport viszont 130 ezret volt kénytelen itthagyni. Igaz, még így is maradt annyi pénzük, hogy a vállalkozás kezdeti költségeit fedezzék, de ők szerették volna egy összegben zsebükben tudni a rájuk cső hányadot, vagyis a fejenkénti 40 ezer dollárt. Kappe azonban ígéretet tett, hogy a rövidesen útnak induló harmadik csoporttal utánuk küldeti a hiányzó összeget. I.ahousen naplójából maradt fenn a vállalkozás részvevőinek pontos indulási dátuma: ,.A Dasch-csoport május 26-án 21 órakor, a Ker- ling-féle csoport pedig 28-án 21 órakor lépett a tengeralattjáró fedélzetére’’. A kikötőt, még a korábbiaknál is szigorúbban zárták le erre az időre. Es az ügynökök robbanóanyagokkal és egyéb felszerelésekkel teli csomagokkal, imbolvogva indultak a tengeralattjáróra, hogy a gyomrába ereszkedjenek. Az U 202 jelzésű tengeralattjáró parancsnoka, Linder fregattkapitány fogadta a Dasch-csoportot, és nyomban egy-egy poháriw pálinkával kínálta meg titkos megbízatású utasait. Az U 202 különleges megbízatású német tengeralattjáró halk zúgással kisiklott a kikötőből, aztán elindult hosszú útjára. Az ügynökök rövidesen nehéznek érezték a levegőt, s egyre nyomasztóbb lett számukra a tengeralattjáró folytonos dűlöngélése. Rövidesen mind az öt ügynök halálos betegnek érezte magát. A búvámaszád átúszott az acélhálókkal és aknákkal védett kikötőzáron, majd gyorsan alámerült. A látóhatáron ugyanis angol repülőgépek jelentek meg. Dasch és Burger egy kabinba kerültek, a csoport többi tagjai kénytelenek voltak egy-egy függőággyal megelégedni. Linder kapitány rövidesen felkereste egyre betegebbé váló utasait. Dasch kedvtelenül hallgatta, amint elmondotta, hogy a búvárnaszád most délkeleti irányba hajózik a Finis- terre-fok felé. — Igyekszünk az út nagy részét felszínen vagy a felszín közelében megtenni, de gyakran alá kell majd merülni, mert újabban az angol és amerikai repülőgépek radarkészülékekkel vannak felszerelve, és rendszeresen vadásznak ránk. Elég nagyok a veszteségeink amiatt — közölte Linder, ami egyáltalán nem nyugtatta meg Dascht, sőt bármilyen betegnek érezte magát, most felkapta a fejét: — S ha nem veszik őket észre idejében? Ha meglátnak bennünket? — Ilyenkor azt csinálják, hogy az alámerülés környékét teleszórják bombákkal. Nem kellemes érzés, igaz, volt már egy-két ilyen tapasztalatom, de ki lehet bírni — mondta kissé fanyar mosollyal Linder, aztán megnyugtatta a két ügynököt, hogy legyenek csak nyugodtak, mindent megtesznek az akció tökéletes sikere érdekében. Daschék másnap az egész napot ágyban töltötték, s csak estefelé tértek valamelyest magukhoz. Teltek a napok. Amikor aztán körülhajózták a Finisterre-fokot, Linder megadta az új irányt: — Az Azori-szigetek felé! Az öt ügynök végre friss levegőt szívhatott, felkapaszkodhattak a fedélzetre, s amikor elérték az Azori-szigetek egyik kis rejtett öblét, valamelyest még fel is lélegezhettek, mert rövid pihenő következett. A hajón néháhy apróbb javítás vált szükségessé. Reggel indultak ismét útnak, de alig mentek néhány órát, amikor egy hajót vettek észre a távolban. Megszólalt a riadóharang, és a búvárnaszád periszkóp-mélységbe merült. Kár volt a riadalomért, mert csak egy halászhajó úszott el a közelükben. Az út nagy része zavartalanul telt el. Egy napon azonban ismét megszólaltak a tengeralattjáró , riadóharangjai. Két bombavető gép tűnt fel az égbolton, s az U-Boot, amilyen gyorsan csak tudott, alámerült. (Folytatjuk)
