Népújság, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-28 / 150. szám
Megyénk az irodalomban KALDI JANOS: VÉRTESI ARNOLD A múlt század népszerű, hallatlanul termékeny s a maga módján az új iránt mindig fogékonynak mutatkozó prózaírója volt Vértesi Arnold. Ma már alig tudja valaki, hogy ő is Egerből indult (1834-ben született Egerben) változatos, s a maga nemében sokszínű írói pályájára; apja, Viklida Antal, égni tanár volt Gyermekként az egri apai házban szívhatta magába a reformkor szellemében fogant hazafisá- got, apja biztatására itt kezd ismerkedni a reformkor író, költő-nagyjaival; főként Vörösmarty és Garay voltak eszményképei. Érthető ezek nyomán, hogy a szabadság- harc idején — alig tizenöt évesen — honvédnek álL Harcolt Mészáros Lázár seregében a felvidéken, de a fegyverletételnél is jelen van a honvédseregben. „Dembinszky parancsnoksága alatt tette le a fegyvert.” Csak természetes, hogy e végső soron mégiscsak gyerekkori, de annál nagyobb hatású élmény nyomán élete végéig ragaszkodik negyvennyolc szelleméhez és eszméihez.^ A szabadságharcot követő évek nevelik íróvá; a korabeli sajtóban viszonylag hamar fel is tűnik a neve. Mint író és újságíró a Habs- burg-ellenességet valló, alkalmi írói csoportosulásokkal tart kapcsolatot; Dobsa Lajos, Pálffy Albert, sőt Vajda János is író-barátként fogadta. Miként jeles kortársa, Jókai, ő is a romantika jegyében alkot, első írásai jellegzetes romantikus alkotások, s többnyire történeti tárgyúak. így az első beszély is, mely A mór király címmel, még 1856-ban jelent meg a Hölgyfutárban. Noha Jókai, de még Kemény Zsig- mond hatását is ott érezni első írásaiban, mégis elvitathatatlan tény, már ekkor feltűnő „erős komponáló készsége”, valamint „vonzó előadásmódja”, mely egyszerűr séggel is párosult, ami megfelelő népszerűséget biztosított számára. Egyik írói erényeként szokás emlegetni a a kor igényeihez való igazodni tudását, ami való igaz is; már ekkor ügyesen fel tudja mérni: „írójától mit vár a közönség”. S természetesen később is. Amikor a romantikával szemben — Gyulai intenzív esztétikai munkásságának eredményeképpen is — a realista tendenciák kerülnek előtérbe, Vértesi az elsők között tesz próbát ilyen hangvételű alkotásokkal — és nem is sikertelenül. Munkásságának hatvanhét utáni, majdnem a század végéig tartó periódusában — a kor igényeinek megfelelően — realista szellemű művek kerülnek ki tolla alól — erőteljes társadalmi orientációDARÄZS ENDRE: val az ábrázolt valóságot illetően. Mint átmenetileg a Debreceni Ellenőr c. lap tulajdonosa és szerkesztője, talál módot és lehetőséget a korabeli magyar vidéki életforma feltérképezésére s csak természetes, hogy a hetvenes-nyolcvanas, de talán még a kilencvenes évek Vértesi regény- és novellatermésének java része is dzsentritárgyú lesz. 1882-ben közreadott gyűjteményes kötetében, az öngyilkosokban, már „a válságba jutott kiegyezéskori társadalomnak szinte valamennyi típusa felbukkan”, az 1896-os keletkezésű Az ugaros-karádi közbirtokosság c., legjelentősebbnek tartott regényében pedig szinte „Tolnai Lajosra emlékeztető sötéten látással” rajzolja meg hőse, Tihanyi Dezső sajátos figuráját, s mellette a „léhák, lusták, haszonlesők, pazarlók, csalók, váltóhamisítók és mindenekfölött erkölcstelenek” egész garmadáját S ha a tárgy dolgában ■ a művészi feldolgozás szintjében Vértesi ekkori művei nem is hasonlíthatók pL Mikszáth Kálmán széles skálájú, már a nyolcvanas években rangot jelentő, mély társadalmi analízist nyújtó írásaihoz, mégis figyelemre méltóak a kor irodalmának fejlődéstörténetében. Pályájának utolsó szakaszát, mely már a századvég és a századforduló irodalmi mozgásával, új törekvéseivel esik egybe, szintén a korszerűségigénynek való megfelelni akarás jellemzi. Realista tendenciákat megvalósító írásait most újabb színek gazdagítják majd — a legkülönbözőbb, új stílusirányzatok színei, olyannyira, hogy „egyik-másik írásában egészen modem, a szecesszió játékosságát, iróniáját idéző szellemességgel írja meg az asszonyi képmutatást (A fátyolos Magdolna), vagy idéz fel súlyos, patinás történelmi levegőt, s benne a fin du siécle-re jellemző szenvelgő, kiégett figurákat (A kegyelmes asszony, Császár- koronázás)”. (Diószegi András). Hogy mennyire éles szemű író és jó megfigyelő volt, az akkori élet pontos diagnosztája, azt jól jellemezhetik az általa fogalmazott, alábbi sorok: „Csalódott egzisztenciák, kik elkeseredetten tengetik tovább nyomorult életűket, eltiport ártatlanság, elárult szerelem, romba dőlt, nemes szándékok, megtört szívek, melyekkel hosszan ki van rakva az élet országútja; hitványak kenyérharca, akik egymást tapossák, hogy ki juthasson zsírosabb falathoz, Vizes nyár Nyáját tereli a juhász A mából a tegnap felé, Hol bőven zöldéi még a fű Es nem csapdos fel szürke lé, /éle szemben meg döcögő, Áldottan ringó asszonyok. Izívük alatt forrás buzog Es abban jövőnk ring, mozog. becsület, mely koldulni jár, s gazság, melyet fényes hintóbán ünnepelnek, szemérmes szegények, akiket mindenki hátrataszigál, s nyegle, ravasz, lelketlen emberek, akik mindenütt boldogulni tudnak. Körülöttem zsibong az élet nagy vására, hivalkodásával, csillogásával és nyomorúságával, álhőseivel, törpe nagy embereivel, vásárra vitt erényeivel, titkos szégyenével és mosoly alá rejtett kétségbeesésével. Hová nyúljak?..." Meglepő és döbbenetes erejű társadalmi diagnózis ez, mint regényei és sikeres tárcanovellád jő néhány más passzusa is, melyekben nagy biztonsággal m. .jellemzi a földbirtokos-nemesi, dzsentri életstílust, a kártya, az ivás, dgányozás, pénzéhség, adósság, úrhatnámság, otromba dölyí jellemezte a vidéki életet... s különösen plasztikusan festi a hivatalnok kaszt, e dzsentri- és polgármajmo- lás bűvkörében élő, s mégis oly szürke társadalmi réteg típusait (A protekció, A ten. peri rák.” Ma, mintegy hatvan esztendővel' halála után is, szívesen olvassuk írásait. Lőkös István ✓v vVWWWW Találkozásunk olyan véletlenül történt, amilyen a szerencsés lottójárás. Mégsem lehetett csodálkozni ezen. Kiszámíthatatlan az emberi élet útja. Állomásait gyakran rajtunk kívüli erők jelölik ki — legfeljebb a szabad akarat segítségével választhatunk olykor a lehetőségek között —, s ha lerajzolnánk, magunk is elcsodálkoznánk fura kacskaringéin. Pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy nyílegyenesnek higgyük. Miszter George Sabo, azazhogy Szabó Gyurka se gondolta, nem is egy hónapja, hanem egy hete, hogy a bécsi küldetése három nappal tovább tart, mint a dolga, az osztrák cég négyezer schillinggel hálálja üzletszerzői jóindulatát, s az útiszámlába még egy hazai kirándulás is belefér. Ha már így történt, elhatározta, megszellőzteti a Hamburgban bérelt, friss típusú Fordot, meglátogatja Rákosligeten lakó öregeit, meggyámolítja őket néhány tetszetős nyugati olcsósággal, és good by Hungary, várhatsz megint tizennégy esztendeig. Persze, az nem volt benne az útitervben, hogy a mama esengeni fog a beteg húga, meg a nagyszülők sírja után, a fathernak eszébe jut a templomzugi kert, amit visz- szaadott a tanács, el lehetne adni, s ha már itthon a gyerek evvel a nagy kocsival, miért ne híreskednének véle otthon, Körösmarton is egy kicsikét. Nem árt azt finoman a falu értésére adni, most már lehet is, hogy: Elvettétek 'a földemet, házam, tanyám, most mégis saját villában lakom Rákosligeten, a nyugdíjam ezerkettő, nem háromhatvan öregségi az asszony százasával együtt, mintha itthon maradok, s a fiam, akit kiajánlottak az egyetemről, akkora kocsin jár, mint a tanácsháza. Több volt ebben a honvágy, amit leplezett, mint a gyűlölet — az talán nem is volt benne —, parancsnak sem hangzott, pedig valamikor Szabó Gyuri bácsi ugyan szeretett parancsolni, inkább kérelemszámba ment: Hazaszaladhatnál velünk, fiam! De a bagórágta hangszálak olyan mélyen orgonáltak, hogy a bérelt Ford útnak eredt tőle, Mr. Sabo, azazhogy Szabó Gyula hazaérkezésének másnapján az alföldi szülőfalu felé. Ha George Sabo írem gondolta ezt, az otthoni Szabó Gyurka, a Rákóczi M. T. Sz. gépkocsivezetője — ragadványnevén Béres Szabó —, se gondolta, hogy miután csütörtök- pénteken egész nap szállította a nedves répaszeletet Szolnokról, szombaton reggel majd ezt mondja néki az elnök: Állj be a garázsba, öcsém, és hétfőn reggelig ne is lássalak! Nem gondolta, de szót fogadott. Hazament a Gazda Szabóéktói vett portára épített háromszobás, új házába, megfür- dött és lefeküdt, aludni. Tudta, hogy nem zavarhatja senki. Felesége a postán dolgozik, a kisebb gyerek az óvodában, a nagyobb az iskolában, a szülei pedig a lenti kis házban, ahová már jövetben beszólt: Délig nem vagyok itthon! Nem is háborgatták. A harangszóra is idegeinek láthatatlan vekkere ébresztette fel. Ebédelt, és hogy mulassa az időt, bejárta a portát. Letépdeste a hónalj hajtásokat a lugasról, kis©r IDI SEI BE .1 Távol az otthoni fáktól, az enyéimet őrző temetőtől, egy folyótól, mely múló, nyárias, kis énekeket súg nekem, rovom, rovom — szinte megállás nélkül — az idegen utat, egykedvűen. Egy hete még, hogy eljöttem, s a lélek, a szív már rosszul érzi magát, s kezdi a vitát ezzel a forró, kő-ezüst vidékkel, az úszó, fáradt, délutáni éggel. amelyen nem mennek az ismerős, könnyű felhő-dáliák. Csak egy hete még, hogy nem jön elém a dohányRZfnű utca, s nem Játszanak az est piros zsurlói a nagyi-----""»m f alán, s máris fájdalmas-nagyra nő bennem valamiféle — alig megnevezhető — hiány. Csak egy hete még — nem több! — hogy nem látom a kopár töltést, mely elnyúlt az égbe sétáimon; csak egy hete még, hogy úgy viselem — akár egy másra-szabott inget — az éjszakám és nappalom. Leülök egy kőre, arra gondolok, ami elmondhatatlan, amit száz révületben-született, csodás költemény sem mond igazán. Megtép a szél, mintha haragudna rám, l és én motyogom, motyogom ezt a szót: hazám. perte a hízók betonos kifutóját, s starkingfákról lenyírt néhány szövőlepkefészket, és azon vette magát észre, hogy unatkozik. Pedig a belsőség szép valósága ott tükröződött a szemén: Egy szót sem szólhatsz a sorsod ellen Béres Szabó Gyurka! Házad, kerted, két családod, Trabantod van. Az asszonyai keresed a négyet, a háztáji a ráadás. Gondoltad volna ezt, amikor Gazda Szabóéknál szolgáltatok? Az apád volt a béres, te meg a kondásgyerek. Ugye nem gondoltad? .Nem, bizony nem. Inkább azt, hogy hosszú lesz hétfőig, s hogy megvész egy pohár sörért. Beleült a Trabantba: Ha keresnek, a nagy vendéglőben vagyok, és gyerünk! Útközben — talán a kanászságról —, Gazda Szabó Gyurka jutott eszébe. Ugyan mi lehet véle? Azóta se volt olyan cimborája, pedig a gazda fia volt. Röhögött is a katonaságnál, amikor evvel sámfázták a fejét, hogy: így a kulák, meg úgy a lculák! Egy percig sem érezte annak őket. Meló az volt, istentelen sok meló, olyan vaskalapossággal, hogy a Bodri is megvészne tőle, de a gazdáék is velük húztak. Voltak persz^ bitang kenyéradók is, de Gazda Szabóék? Tőlük vették a portát is, az apja most a templomzugi kertre alkuszik, levélben, és Gyurka is kihívatta a kaszárnyakapuba, amikor ötvenhat végén Nyugatra indult: Gyere velem! Nem ment, most se menne, de azért haverság volt. Ugyan mit csinálhat most Gyurka?/ Éppen befordult a falu túlsó végén honvágyas szüleivel meg a Hamburgban bérelt Forddal, hogy pár órára a véletlenek útjába álljon. Mert az már nem volt véletlen, hogy éppen Béres Szabóéknál tülkölt, a háziak, meg a vendégek körülörvendezték egymást, Béres Szabóné törülte alájuk a széket. Béres Szabó megkotyogtatta a borlopót, és Mr. George Sabo. azazhogy Szabó Gyurka ezt kérdezte elsőnek: Hát Gyurka? S megtudván, beszállt a lágyan rugózó Fordba, végigsuhant a megkisebbedett falun, odafordult a Trabant mellé, és már bemenet illesztette a száját: How do jou do, Mr. Szabó? Csakhogy azonnal eltévedt az arcok között.'. Utoljára katonaruhában látta Gyurkát, ennek is tizenötöd éve, ázelőtt se sűrűn, mióta felnőttek, egyetemre járt, bányában dolgozott, s ahogy ő változott, nyilván változott a cimbora is. Állt az ajtóban, modern vonalú napszemüveg rejtette a szemét, ruhája szinte ordította az idegent, s bár szívével otthon is érezte magát, meg nem is, a centes küzdelmekben köszörült agya ezt zakatolta: Nem vagy te. már itthon, Mr. Sabo, csak itt születtél! Szőke pincérfiú lépett hozzá, és meghajolt: — Szabó Györgyöt keresem. — Olyan sok van, kedves vendég, a másik nevét is! — Ügy emlékszem, hogy Béres Szabónak hívták. — Béres Szabó? A pincérfiú tizenhét éves volt, értelmét sem vette a szónak. Segélykérőn körülnézett, míg egy silószagú öreg, igen, igen, olyan, mint Csősz Lakatos Jani bácsi, mankót nem adott a hóna alá: — Azokat most Sofőr Szabóéknak hívják! — Sofőr Szabó Gyurka bácsi ott ül a cimbalom mellett ~ mondta erre a kamaszpincér, és odakísérte. De mire gfa.
